Október folyamán 100 milliárd jüan értékű államkötvény jelenik meg a piacon, amelyet az állami bankok további 100 milliárdos hitelei egészítenek ki. Kormányhivatalnokok bejelentése szerint a kibocsátást jövőre újabbak követhetik.
Az így keletkező új források 60-70 százalékát az ország szegényebb belső térségeiben fogják felhasználni. Ezek a régiók szenvednek ugyanis leginkább a gyenge lakossági kereslettől, az állami vállalatok halmozódó adósságaitól és a deflációtól. (Az ottani árak például augusztusban 3,3 százalékkal csökkentek az egy évvel korábbi állapothoz képest.)
Sok függ ettől az ösztönzési folyamattól, amelyet egyes pekingi közgazdászok a kínai “New Dealnek” hívnak. A programmal ismét reális céllá szeretnék tenni a korábban előirányzott 8 százalékos GDP-bővülést (1998 első félévében a kínai növekedés 7 százalékos volt, szemben a tavalyi 8,8 százalékkal).
Kudarc esetén nem sok egyéb központi eszköz marad arra, hogy lökést adjanak a gazdaságnak egy olyan helyzetben, amikor a regionális válság közepette csökken a kivitel, lassul a külföldi tőke beáramlása, 11 hónapja tart a defláció és zuhannak a vállalati nyereségek. (Országosan egyébként 1998 első nyolc hónapjában 5,5 százalékkal nőtt az export, szemben a tavalyi – egész évi – 20,9 százalékkal; augusztusban, a múlt év hasonló időszakához viszonyítva 2,2 százalékkal esett vissza a kivitel.)
A legtöbb kínai közgazdász szerint a csomag sikertelensége késleltetné az állami ipar, illetve a 20-25 százaléknyi rossz hitelt maga előtt görgető bankszektor fájdalmas, de szükséges átalakítását is. A reformok elmaradása esetén viszont szinte biztosra vehető, hogy lassul Kínának a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe való integrálódása. Például: nehéz lenne megnyitni a kapukat a külföldi pénzintézetek előtt, ha a vezető belföldi bankokat továbbra is megbénítják a kétes követelések, s gúzsba kötik az állami utasítások.
Ha elmarad a növekedés, erősödik a valuta leértékelésére irányuló nyomás is. A kormány még ragaszkodik ígéretéhez, hogy nem devalválja a jüant, ám elszántsága gyengülhet, ha a gazdasági folyamatok alakulása már a társadalmi stabilitást veszélyezteti. Ahogyan az állami tervbizottság égisze alatt működő gazdasági kutatóintézet egyik vezető munkatársa fogalmazott: Kína egy egyszerű, háromelemű egyenlet alapján működik, melynek változói a gyors növekedés, a társadalmi stabilitás és a gazdasági reform; mindegyik függ a másik kettőtől.
Kérdés, a most elindított merész infrastrukturális program fel tudja-e gyorsítani a növekedést, miután a kevésbé radikális lépések – mint például az egymást követő kamatláb-csökkentések – már kudarcot vallottak. A második dilemma: képes lesz-e a kormány néhány hónapnál tovább fenntartani az ösztönzési program lendületét?
Az első kérdésre nehéz lenne határozott választ adni, de néhány hónapnyi pesszimizmus után manapság ismét a derűlátás vált uralkodóvá. Elsősorban a puszta tény okán, hogy a kormány végre elszánta magát erre a jelentős csomagtervre, ami lényeges elmozdulást jelent a makrogazdasági politikában, és feltételezni engedi, hogy az elkövetkezendő két-három évben a hangsúly a belföldi kereslet bővítésén, a defláció visszaszorításán és a munkanélküliség féken tartásán lesz.
Nyugati bankárok közlése szerint a csomagban eddig meghatározott 2 ezer beruházáshoz még nem kértek hiteleket külföldi kereskedelmi bankoktól. A Világbank pekingi irodájának vezetője szerint ezen invesztícióknak érezhető hatásuk lehet a gazdaság egészére, és biztosan ösztönzést adnak a legsúlyosabb gondokkal küszködő ágazatoknak, mint például az acél-, a cement- és az építőanyag-iparnak.
A biztató hírek ellenére számos új probléma is jelentkezhet a tervvel kapcsolatban. A beruházásokat támogató négy nagybank egyikének, a Bank of Chinának az elnöke például arra figyelmeztetett, hogy az infrastrukturális beruházásokból eredő esetleges rossz hitelek sokkal súlyosabb gondokat idézhetnek elő, mint amelyek most a feldolgozóiparhoz kötődnek.
A növekedés gyorsítása siker esetén is csak fokozatos lehet, a defláció legfőbb okát ugyanis az óriási vállalati készletek jelentik. A program erőltetése esetén az is bekövetkezhet, hogy a kormány egyre csökkenő megtérülés mellett egyre többet invesztál, csak azért, hogy fenntartsa a növekedés látszatát. Ez a stratégia azonban, amint azt néhány ország – például Malajzia – friss tapasztalata is mutatja, kockázattal terhes.