Egyszerre három oldalról is vizsgálható a környezettudatos banki működés – már amennyiben a hitelintézetek efféle kutakodásra egyáltalán alkalmat adnak. Ezek: vajon az intézmény kihelyezései, befektetései során figyelembe veszi-e a felmerülő környezeti kockázatokat; szolgáltatásai között található-e olyan, amely környezeti beruházásokat segít, efféle szempontokat helyez előtérbe; végül pedig az intézmény környezeti arculata kerülhet terítékre, az tehát, hogy mint vállalkozás milyen környezeti politikát követ, környezetére milyen terhelést ró.
Ez utóbbi egyúttal a leginkább értetlenkedve fogadott kérdés, amelyet a megszólítottak a “bank nem veszélyes üzem” kitétellel intéznek el. Ha egyáltalán válaszoltak, a Figyelő körkérdését ugyanis a bankok zöme figyelmen kívül hagyta. Jó néhányan azt jelezték, nincs e témában mondanivalójuk; s meglepetésre akadt olyan is, amely kifejezetten visszautasította a válaszadást. Ezzel együtt a válaszolni hajlandó kevés számú banknál legalább a hulladékpapírt gyűjtik. Ezt ledarálva a gyűjtőhelyekre, vagy bálázva a papírgyárba szállítják – az előbbi a Postabankra, az utóbbi a Citibankra jellemző, amely viszont újrafeldolgozott papírt “borsos ára miatt” minimális mennyiségben vásárol. Meglepő a Citibank azon megoldása is, mely szerint az újságokat iskolai papírgyűjtésre szánja, addig pedig saját költségén raktározza.
A bankok környezettudatos magatartása ennyiben ki is merül, még ha azért az anyacégnél találkozni ezeknél mélyenszántóbb kezdeményezésekkel is. Az, hogy egy bank környezeti mérleget, auditot készít és ezt éves jelentésében közzéteszi, ma már a világban nem ritka. Ehhez mérik felhasználásaikat (víz, energia, papír és hasonlók), annak minőségét (azt, hogy mekkora hányaduk eredt megújuló energiaforrásból, illetve újrafeldolgozott termékekből) és kibocsátásukat. Ha ritkábban is, de figyelembe veszik az épületük, az irodáik környezeti “minőségét”, a felhasznált alapanyagokban, berendezési tárgyakban rejlő környezeti kockázatokat és lehetőségeket. A Bank Austria például Bécsben irodát létesített, amely természetes anyagokból épült, fűtését talajvíz-hőszívattyú segíti, mellékhelyiségeiben pedig esővizet használnak.
Visszatérve Magyarországra, a banki közvetlen környezetterhelés bagatellizálásán túl az intézmények a további két szempont szerint sem jeleskednek. Környezetre előnyös konstrukciókból ugyan akad néhány, azonban ezek egyikét sem teljesen saját forrásból nyújtják. Többségük pedig csupán “mellékcélként” – azaz valamilyen felújítás, régi technológia lecserélésének amúgy sem elkerülhető eredményeként – fogalmazza meg a környezeti minőség javítását. Kifejezetten környezeti célt fél tucat energiahatékonysági és -takarékossági hitel, valamint a Budapest Bank – egyik tulajdonosa, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) segítségével, továbbá a Phare támogatásával – nyújtott környezetvédelmi hitele szolgál. Ez utóbbi konstrukciót az ugyancsak az “EBRD-istállóhoz” tartozó Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) is szívesen magára vállalná. E kölcsönök sikere azonban legalábbis kétes. A sokat megért panelhitel iránt ugyan az utóbbi időben megugrott a kereslet, az egy évre szabott folyósítása során azonban korántsem merült ki a keret, s a jelek szerint a tetőszigetelésre szolgáló, a Központi Környezetvédelmi Alap támogatását élvező úgynevezett TEK-program is a Takarékbank “nyakán” marad. A külső forrásokból táplálkozó, illetve támogatott hiteleken kívül két pénzügyi intézmény kezdeményezett más típusú energiahatékonysági konstrukciót: az OTP az Energovill céggel alapított társaságot e célt szolgáló beruházások kivitelezésére és finanszírozására, s nagy vonalakban hasonló a Raiffeisen Unic-bank vállalkozásának, a Unic-Lízingnek a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) garanciája mellett működő módozata is.
Egy területen bizonyosan sor kerül a környezet “ügyére”: a hitelkockázatok elbírálásánál ugyanis ez az egyik kritérium. Ez azonban gyakran abban merül ki, hogy a vállalatra kiszabott, jelentős mértékű befizetetlen környezeti bírság hiúsítja meg a hitel odaítélését. Itt viszont megint csak nem a környezetterhelés jelenik meg problémaként, sokkal inkább egyszerű tartozási kockázatként kezelik az ilyen ügyeket a hitelbírálók.
E téren kivételnek számít a K&H, amely a nyáron környezetpolitikai kézikönyvet jelentetett meg. A bank kisebbségi tulajdonosa, az EBRD kiadványát a Deloitte&Touche “magyarította” – a két bank folyamatos felügyelete mellett -, beleszőve a helyi jogszabályi előírásokat. A kézikönyv a hitelkihelyezés és a kölcsön követése során a környezeti kockázatot hordozó ügyletekre külön eljárásokat ír elő. Úgynevezett szűrőlistái alacsony, közepes és nagy környezeti kockázatú, valamint korlátozó és tiltó kategóriákba sorolják az ügyfeleket. A közepes kockázatnál – a kézikönyv szerint ilyet hordoz például az évi 13 ezer tonnánál többet feldolgozó, önállóan létesített vágóhíd – a kérelmezőnek környezetátvilágítási kérdőívet kell kitöltenie. Amennyiben az ügyfél 50 millió forintnál nagyobb beruházáshoz kér kölcsönt, akkor a környezetvédelmi hatásvizsgálat eredményét kell bemutatnia. Közepesnél magasabb rizikónál pedig környezetvédelmi vizsgálat következik, külső szakértő bevonásával. Korlátozó listán szerepel – azaz még mindig megfontolás tárgyát képezi – például a vadtermékek kereskedelme, továbbá a genetikailag kezelt, illetve veszélyes anyagok kibocsátása a természetbe. Garantált elutasítást von maga után a halonokat, CFC-t tartalmazó eszközök gyártása.
Eme feltételek és vizsgálódások azonban csupán 100 ezer dollárnyinál nagyobb hitelösszeg és éven túli lejárat esetén lépnek életbe, bár a tiltólista éven belüli hitelekre is érvényes. Mindezeknél még egy szűrősoron át kell keverednie a páciensnek. Abban a körben a bank azt vizsgálja, hogy az ügyfél tevékenysége mennyire illik a bank arculatába, valamint a cég hitelkockázataiban milyen környezeti elemeket hordoz (a fedezetnek szánt ingatlan környezeti károsodás nyomán bekövetkező esetleges értékvesztése, felmerülő rekultivációs költségek, helyreállítási felelősség). Emellett vizsgálják az “összbanki kitettséget”, környezeti szempontok szerint is ügyelnek tehát a hitelportfolión belüli arányokra.
Bizonyos külső forrású hitelek kapcsán külön elvárások is megfogalmazódnak: az úgynevezett japán hitel és a német Start-hitel esetében például a helyi jogszabályok betartása az egyetlen környezeti előírás, míg az EBRD és az Európai Beruházási Bank (EIB) a hitelt folyósító intézménynek saját előírásai követését írja elő. Az EBRD egyes, úgymond kényes ágazatokra kibocsátási határértékeket ír elő, s amennyiben a kérelmező nem tud megfelelni ezen emissziós limiteknek, már hiába ácsingózik a bank kölcsönéért. Az EIB e tekintetben szigorúbb, az általa veszélyesnek ítélt iparágakat ugyanis teljesen kizárja a finanszírozásból, így például nem kölcsönöz atomerőműveknek. Ilyet eddig az EBRD sem tett, bár korábban szó volt a mohi erőmű számára nyújtandó hitelről, jelenleg pedig két ukrajnai reaktorblokk befejezésének támogatását fontolgatják. Atomerőművi hitelezésből egyébként a K&H sem maradna ki (a Paksi Atomerőműnek például nyújtott is kölcsönt); arra tehát, hogy környezetpolitikája a bankok versenyében ily módon “korlátozza”, nem vállalkozik.
Arra a felvetésre, hogy a környezetre vonatkozó minőségbiztosítási standardok (ISO 9000 és ISO 14 001) előnyt jelentenek-e a hitelek elbírálásánál – amennyiben a megkérdezett bank illetékese ismerte egyáltalán ezeket, kiváltképp az utóbbit – a válasz csupán annyiban volt igenlő, hogy ilyen minősítéssel amúgy is többnyire az első- és másodosztályú, szívesen hitelezett ügyfelek rendelkeznek.
A Figyelő még egy, a bankok hozzáállását firtató kérdést tett fel, jelesül, hogy tagja-e az intézmény környezeti szervezetnek, illetve aláírója-e ilyen témájú vállalásoknak. Az előbbit illetően csak a Környezettudatos Vállalatirányítási Egyesület (Követ) került szóba; ehhez az OTP és a Konzumbank csatlakozott. A bankok környezetről és fenntartható fejlődésről szóló nyilatkozatát – mely konvenció a Riói Konferencia nyomán született meg – az OTP és a Budapest Bank írta alá. Ez utóbbi bank belső útmutatójában egy rövid passzus erejéig emlékezik meg a környezetvédelmi előírások betartásáról, míg az előbbi egyenesen környezetvédelmi és -gazdálkodási politikával rendelkezik.