Keresve sem találhatott volna kedvezőbb alkalmat az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) a Postabank megszállására, mint amikor – 1997 februárjának végén – a betétesek megostromolták a hitelintézetet. A tavaly év elejétől hatályos hitelintézeti törvény szerint ugyanis az ÁPTF egy vagy több felügyeleti biztost rendelhet ki, ha fennáll a kifizetések felfüggesztésének veszélye, vagy az a lehetőség, hogy a bank nem tud eleget tenni működésének, továbbá az igazgatóság nem tudja ellátni feladatát, és ez sérti a betétesek érdekeit. Akkor mégsem került sor a felügyeleti beavatkozásra, ugyanis a fenti törvényes feltételek papíron (értsd: a bank kimutatásaiban) nem voltak meg. Ahhoz pedig, hogy kiderüljön: a Postabank könyvei már jó ideje enyhén szólva nem a valóságot mutatják, hiteles auditori jelentésre volt szükség.
Noha az 1988-as alapítástól 1991-ig a Price Waterhouse (PW), az akkori Big Six egyike (ma már PricewaterhouseCoopers) vizsgálta a bank könyveit, 1992-től már csak – a magyar banki gyakorlattól eltérően – a PW-ből kivált egyik hazai cég, a Prudentia. Lapunknak adott korábbi nyilatkozatában Princz Gábor elnök-vezérigazgató azzal indokolta e szokatlan helyzetet, hogy “az állami politika több éven át el akarta takarítani a Postabank vezetőségét, s ennek a nyomásnak sokszor eszköze volt az auditor” (Figyelő, 1997/22. szám). Önmagában már az is érdekes, hogy az ország egyik legnagyobb hitelintézetének vezetője, akinek – az OTP Bank után – a legnagyobb számú lakossági betétese érdekében kellett volna tevékenykednie, hogyan engedhette meg magának a “no name” könyvvizsgáló luxusát.
De nem csak a nemzetközi auditorok nem voltak szívesen látott vendégek a József nádor téri főhadiszálláson, hosszú évekig a felügyelet mindenkori szakértői sem juthattak be. Pontos információk hiányában így a kívülállók csak arra gondolhattak, hogy a hétpecsétes titkok merőben más képet festenek a Postabankról, mint amely addig az átlagemberekben élt. Nem csoda, hogy amikor 1996 második felében az ÁPTF elődje, az Állami Bankfelügyelet által megbízott másik Big Six-tag, az Arthur Andersen végre bebocsáttatást nyert, s az ott tapasztalt szabálytalanságokról az év novemberében jelentett is megrendelőjének, erősen gondolkodóba estek az illetékesek. Úgy tudni, közülük az ÁPTF és a Magyar Nemzeti Bank is azt szorgalmazta, hogy az állam konszolidálja a Postabankot. A Horn-kormány azonban ellenállt. A vita kiváltó okai – annak rendje és módja szerint – kiszivárogtak, s alig három hónappal később a betétesek pánikba is estek.
A felügyeleti beavatkozáshoz elengedhetetlen politikai támogatottság azonban alig másfél évvel ezelőtt még nem volt meg. Tulajdonképpen akkor kamatozott először, hogy Princz Gábor szinte hatalomra kerülése pillanatától tudatosan építgette kapcsolatait valamennyi politikai párttal. Így jóformán kérnie sem kellett, a fontosabb állami beosztásban lévők maguktól is tudták, mit kell tenniük. A konszolidációnak nemcsak a nemzetközi, hanem immár a magyarországi irányzatától eltérően nem vetették fel a Postabank vezetőségének leváltását, de még azt sem, hogy az egyes kihelyezései okán elszenvedett veszteségeit a hitelintézet saját tőkéjével szemben leírja. Az illetékesek nem mulasztottak el egyetlen nyilatkozatukban sem arra hivatkozni, hogy a fenti lépések újabb pánikot indítanának, s annak tovagyűrűző hatásaként az egész bankrendszer megrendülne.
Pedig ma már a pénzüket forgató polgárok is meglehetős hozzáértéssel tesznek megkülönböztetéseket. A tavaly februári Postabank-roham például érdekes módon sem az első számú lakossági konkurens OTP Bankra, sem a többi nagybankra nem terjedt át. Mint ahogy korábban az sem okozott általános bankrendszeri válságot, hogy kivétel nélkül valamennyi konszolidált bank vezetőjét menesztették, s a volt MHB tőkéjét a tizedére, a Kereskedelmi és Hitelbankét pedig az ötödére szállították le. De még a Budapest Bankot – privatizációs szerződésének titkos záradéka miatt – 1995 végétől folyamatosan érő kritikák sem vezettek effajta következményhez.
A kézenfekvő megoldások helyett tehát maradtak az állami bank- és önmentő akciók. Noha szinte valamennyi döntéshozó tisztában volt azzal, hogy ezek még tüneti kezelésnek is alig mennek el, sőt, inkább olajat öntenek a tűzre. A Postabank helyzetét ugyanis olyan mértékben behatárolták korábbi kihelyezései, befektetései, hogy az azokból származó terheket sem az állami garancia (12 milliárd forint), sem a portfoliocsere (17 milliárd forint) nem vehette le a bank válláról. Ezek a tételek tovább ketyegtek időzített bombaként, amely nemcsak a Postabank vezetőit, hanem a viszonttámogatásukat élvező politikusokat is a levegőbe repíthette volna. Nem véletlenül tartotta mindenki kizártnak, hogy a hitelintézettel kapcsolatban az országgyűlési választásokig érdemi lépésekre kerül sor.
Nem tekinthető ugyanis ilyennek, hogy a kormány állami alaptőke-emelésről határozott, mivel a szintén a Big Sixhez tartozó Deloitte & Touche auditor cég több mint 12 milliárd forintos veszteséget talált a Postabank 1997-es könyveiben. Ezzel ugyanis a Horn-kormány elérte fő célját, a választások utáni időre halasztotta a döntést. Pedig alaptőke-emelési ígéretét köthette volna ahhoz, hogy a bank első lépésként elszámolja veszteségét, azzal csökkentse jegyzett tőkéjét, magyarul: leértékelje a részvényeket. Ez azonban érzékenyen érintette volna a Postabank érdekeltségi köreit, amelyek pedig mindig is készen álltak a segítségnyújtásra.
Például amikor az úgynevezett Dunaholding (DH)-csomag több tételét kellett szalonképessé tenni. Az állam a már említett 12 milliárd forintos garanciát 1997 tavaszán a több mint 50 milliárd forintos csomag azon részére nyújtotta, amely a G-Modus Kft. – tulajdonosa a hitelfelvételkor a Dunaholding ellenőrzése alatt állt Gordius Holding volt – Postabankkal szembeni hiteltartozásának visszafizetésére vonatkozott. A tíz hitelkövetelésből álló másik, 15,3 milliárd forintos rész, amelyre a tavaly november óta a Postabank közvetett érdekeltségébe tartozó Pénzintézeti Központ (PK) Bank vállalt készfizető kezességet. Ám a PK Bank az átvett kihelyezésekre a szakértők szerint kalkulált 7-8 milliárd forint helyett mindössze 1 milliárd forint körüli összegben képzett céltartalékot. Amikor ez kiderült, az ÁPTF felügyeleti biztosokat rendelt ki. Más megoldás után kellett tehát nézni. Ennek sikerességéről a felügyeletnél abból a tényből következtettek, hogy Princz Gábor kérte, hívják vissza a PK-hoz július 31-ig kirendelt felügyeleti biztosokat. Az ÁPTF ezt viszont olyan dokumentumok bemutatásához kötötte, amelyekből egyértelműen kiviláglik a szóban forgó összeg sorsa.
Mint utóbb kiderült, érdemes volt várni. Az elmúlt héten ugyanis bebizonyosodott: a 15,3 milliárd forintos csomagot a Postabank olyan spanyolországi ingatlanokra cserélte el, amelyet korábban magyar befektetők – köztük a Máté László MSZP-s politikus egyik rokona, Matyók György által vezetett Nádor 95 Kereskedelmi és Tanácsadó Rt. is – már sikertelenül próbált meg fedezetként elfogadtatni. (Annak az ügyletnek az volt a lényege, hogy a Magyarországgal szemben 1999-2000-re még fennálló, közel 300 millió dolláros orosz államadósság 58 százalékos megvásárlásának fedezetével emeljenek alaptőkét a Postabankban.) Az ÁPTF viszont rájött arra, hogy a Postabank a mérlegét javító tétellel a tartalékolási kötelezettségét kívánta mérsékelni.
Ez az ügylet már önmagában is elegendő indok lett volna arra, hogy az ÁPTF július 31-től – legfeljebb egy hónapig – felügyeleti biztosokat nevezzen ki a Postabank élére. Ezenkívül azonban más tételek is rossznak minősültek. Értesüléseink szerint az ÁPTF megbízásából vizsgálódó KPMG auditor cég 104 milliárd forint körüli hiányt talált a Postabank 1998-as első féléves mérlegében. Ez az összeg kísértetiesen egybecseng a lapunkban korábban megjelent szakértői becsléssel, amely a DH-csomagon felül a Hungarian Telephone and Cable Corporationnel (HTCC) szembeni kinnlevőség után 30 milliárd forint leírását tartja szükségesnek, az egyéb kihelyezések és befektetések miatt pedig összességében 35 milliárd forintot. Kérdés, vajon a Big Six két tagja – az ÁPTF által megbízott KPMG, illetve a bank hivatalos auditora, a Deloitte & Touche – juthat-e nagyságrendileg eltérő megállapításokra a Postabank idei első félévét illetően.
Teljes képet azonban valószínűleg csak hosszabb idő elteltével kaphatunk arról, mi is történt a Postabankban az elmúlt években. Nem véletlen, hogy huszonnégy órával a rendkívüli közgyűlés előtt a kormány sem tudja pontosan, mennyi tőkére van szükség a hitelintézet rendbetételére. Így a pénteki összejövetelen a részvényesek csak a mostani vezető tisztségviselők visszahívásáról – arra a felügyeleti biztosok kirendelésétől függetlenül sor kerül -, illetve megválasztásáról döntenek. Utóbbiak sorában az állami bankokban tulajdonosi jogokat gyakorló Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. Auth Henriket javasolja majd vezérigazgatónak, az elnök nagy valószínűséggel Madarász László, a BNP-Dresdner Bank eddigi vezérigazgatója, a felügyelőbizottság elnöke pedig Urbán László lesz.
Ezek után legalább fél, de akár két évig is eltartó konszolidáció következhet, feltéve, hogy a Postabank jegyzett tőkéjéből már több mint 75 százalékkal részesedő állam a szóba jöhető variációk közül ezt a megoldást tartja üdvözítőnek. Varga Mihály, a pénzügyi tárca politikai államtitkára a Magyar Rádió 16 Óra című műsorának nyilatkozva például elmondta: érdemes azokat a megoldásokat előnyben részesíteni, amelyek az elmúlt években más magyar bankok – az MHB, a Mezőbank – konszolidációjánál már sikeresnek bizonyultak. Az úgynevezett “jó bank, rossz bank” koncepcióról van szó, amelynek lényege, hogy a kétes követeléseket egy külön társaságba helyezik ki, s annak kizárólagos feladata azok értékesítése lenne. A társaság az átvett rossz követelések fejében kötvényeket bocsát ki, amelyet az eladó bank jegyez le, s az állam egy meghatározott összegig garantálja azokat. A felek a követelések értékesítése után számolnak el egymással, s akkor derül ki, mennyibe kerül a költségvetésnek ez a variáció. (Csak emlékeztetőül: az MHB közel 16 milliárd forint értékű rossz követeléseinek effajta értékesítése körülbelül egy évet vett igénybe.) E megoldás mellett szól, hogy a mérlegét csúfító tételektől megszabadított jó bank értéke jelentősen megnövekedhet, így vonzó lehet a stratégiai befektetők körében. Amikor még úgy volt, hogy utóbbiak akár ez év őszén beszállhatnak, a holland ING Bank, az osztrák Bank Austria Creditanstalt és a PSK Österreichische Postsparkasse, a brit Hongkong and Shanghai Banking Corporation, a (Kereskedelmi és Hitelbank megvételéről tavaly augusztusban lemaradt) portugál Eureko-csoport, valamint az (1995 vége óta a Budapest Bankban már érdekelt) amerikai General Electric Capital Services mutatott érdeklődést. Az is elképzelhető, hogy a feljavítás után a Postabankot lakossági versenytársa, az OTP Bank mintájára privatizálják, vagyis nyilvános kibocsátás után részvényeit bevezetik a Budapesti Értéktőzsdére (a külföldi befektetők a jegyzett tőke 5, míg a belföldiek 10 százalékáig vásárolhatnának tulajdoni részesedést). Elképzelhető a két megoldás kombinációja is.
Ha viszont a költségtakarékosság lesz a vezérlő elv, akkor a lakossági üzletágat rövid időn belül leválasztják a Postabankról. Ez esetben – bár e részleg iránt korábban több hitelintézet, például az ABN Amro (Magyar) Bank, a Budapest Bank, továbbá a Kereskedelmi és Hitelbank is érdeklődött – az OTP Bank elnök-vezérigazgatójának, Csányi Sándornak a Magyar Televízió “A Hét” című legutóbbi műsorában tett kijelentése szerint a kormány ez irányú döntésénél nem kerülhető meg a legnagyobb lakossági hitelintézet szerepvállalása. Ez viszont elvben a Versenyhivatal rosszallását is kiválthatná, lévén, hogy a többiek előtt már most is toronymagasan vezető honi bank az ügylet által csak tovább növelné fölényét. Azonban a versenyfelügyelet aligha feküdne keresztbe egy ilyen kormányzati döntésnek.
A leghomályosabbnak kétségtelenül az a variáció tűnik, amelyre Orbán Viktor miniszterelnök nyilatkozataiból lehet következtetni. Eszerint a Postabank hosszabb távon állami tulajdonban lévő hitelintézet maradna, s mint ilyen, mindenekelőtt a kis- és középvállalkozásokat finanszírozhatná. Ám a már most is ezzel foglalkozó hazai bankok inkább annak örülnének, ha ezen kihelyezések garanciális háttere erősödne. Más tudósítások szerint a miniszterelnök valójában nem állami, hanem nemzeti tulajdonról beszélt, ami tehát nem zárná ki a magánosítást. A megoldáson azonban már nem Princz Gábornak kell a fejét törnie.