Minden bizonnyal a tőzsdekényszer az 1997 elejétől hatályos új értékpapírtörvény egyik legnagyobb vitát kiváltó rendelkezése, jóllehet ezt az előírást megelőzte a BÉT-nek a kilencvenes évek elejétől folytatott lobbyzása, amely a kezdeti időkben igen kis kapitalizációjú és forgalmú hivatalos piac feltőkésítését célozta.
Maga a fogalom egyébként – a köznyelvvel ellentétben – szó szerint nem szerepel a törvényben. A kényszerjelleget az a passzus kölcsönzi, amely kimondja: a kibocsátóknak 1997. december 31-ét követően a jegyzés lezárása utáni hatvanadik napig a teljes mennyiség tőzsdei bevezetését kezdeményezniük kell, ha a kibocsátás névértéke (az ugyanolyan jogokat megtestesítő papírokkal együtt) eléri vagy meghaladja a 200 millió forintot. Az 1998. január elsejétől nyilvános forgalomban levő értékpapírok kibocsátóinak pedig az idei év végéig kell eleget tenniük ezen kötelességüknek. (A folyamatos kibocsátású értékpapírokra, például a nyíltvégű befektetési alapok jegyeire nem vonatkozik a szabályozás.) A 200 millió forintos össznévértéknél nem csak a nyilvános, hanem az ugyanazon jogot megtestesítő zárt kibocsátásokat is figyelembe kell venni, ha az adott értékpapírfajtából történt valamilyen mennyiségben nyilvános kibocsátás. Ez természetesen az érintettek számának további növekedését hozta.
A jelek szerint azonban a szóban forgó paragrafusok nem sikeredtek egyértelművé, azok többféleképpen is értelmezhetők. Vita alakult ki például abban, hogy vajon a törvény hatálybalépése előtt végrehajtott nyilvános kibocsátásokra is vonatkozik-e a tőzsdekényszer. Az érintett cégek ugyanis nem számolhattak azzal, hogy akciójuk tőzsdei bevezetéssel – s annak következtében többletköltségekkel – jár. Éppen ellenkezőleg: többen is főleg adómérséklési szempontokat figyelembe véve döntöttek a nyilvános kibocsátás mellett.
A felügyelet igen sajátos szerepet játszott ebben a polémiában, hiszen a Raiffeisen Értékpapír és Befektetési Rt. kérelmére majd egy évvel a törvény hatálybalépése után kiadott értelmezése szerint a jogszabály nem visszamenőleges hatályú, azaz az 1997. január 1. előtti nyilvános kibocsátásokra nem vonatkozik. Ezzel ellentétben állt a BÉT eredeti értelmezése, amely szerint az ominózus paragrafus az emissziók időpontjától függetlenül mindenkire vonatkozik, ám ettől nem minősül visszamenőleges hatályúnak, hiszen nem jogkorlátozásról van szó, hanem pótlólagos kötelezettség beiktatásáról. (Ehhez hasonlónak fogható fel például az rt.-k és kft.-k nagyobb alaptőkét előíró rendelkezése is.) A kétéves türelmi időt pedig a BÉT illetékesei elegendőnek tartották a tőzsdei szerepléshez való felkészülésre.
Nem csoda, hogy több érintett vállalat a neki kedvezőbb verziót, a tavaly decemberi ÁPTF-értelmezést fogadta el, s le is vette közgyűlése napirendjéről a tőzsdei bevezetés kérdését. Így hidegzuhanyként érte őket az idén júniusban kiadott közös ÁPTF-BÉT törvényértelmezés, amely már a tőzsde korábbi álláspontját tükrözi. A szóban forgó 20-30 társaság a felügyeletre sem hivatkozhat, hiszen az csak a saját “belső” értelmezését hozhatja nyilvánosságra, hivatalos törvénymagyarázatot – megfelelő jogosítvány hiányában – nem adott és nem is adhatott a vállalatoknak.
Ami a tőzsdekényszer következményeit illeti, abból nemcsak a BÉT profitálhat (persze a magasabb kapitalizáció és a nagyobb díjbevételek nem elhanyagolható tényezők), az igazi nyertesek a befektetők lehetnek. A bizonyos szempontból “szürkének” mondható tőzsdén kívüli (OTC) piaci szereplés után mindenképpen előrelépésként értékelhető egy, akár csak “C” kategóriás tőzsdei szereplés is (lásd külön írásunkat), hiszen a nagyobb nyilvánosság egyben nagyobb biztonságot is jelent a befektetőknek.
A piaci szereplők kedvező értékítéletét az OTC-piaci árak alakulása is tükrözi; a tőzsdei szereplésre való kilátás ugyanis az íratlan szabályok szerint a legtöbb esetben az árfolyamok felfutását hozza. Ugyanakkor a börzén való szereplés lehetősége a szóban forgó társaságok részvényeinek vásárlásától eddig elzárkózó intézményi befektetők érdeklődését is felpezsdítheti (több külföldi befektetési alap ugyanis csak tőzsdén szereplő részvényt vásárol, de a tőzsdén kívüli részvények arányát a hazai alapok is korlátozzák). Emellett a BÉT természetesen koncentráltabb piacot is jelent, amelyen nagyobb lehetőség nyílik az értékpapírok adásvételére, méghozzá kedvezőbb feltételekkel – elég csak a meghirdetett tőzsdén kívüli vételi és eladási ajánlatok közötti, egyes esetekben igen jelentős árrésre vagy a kereskedés átláthatatlanságára utalni. A tőzsde emellett hatékonyabb piacot is jelent, az OTC-árfolyamokban a fontosabb információk a legtöbb esetben csak többnapos késéssel jelennek meg. Emellett az OTC-piac még jóval rugalmatlanabb is, azon bessz esetén a kurzusok csökkenése helyett inkább a forgalom drasztikus zuhanása figyelhető meg.
A magyarországihoz hasonló kényszer alkalmazása külföldön értelmetlen lenne – hangsúlyozta lapunknak Szendrei Csaba, a BÉT kibocsátási főosztályának vezetője. Az Egyesült Államokban például a nyilvánosság alsó korlátját 1 millió dolláros kibocsátással és 35 tulajdonossal elérő vállalatok automatikusan a tőzsdére menetelt választják. Ezen szándék hiányában ugyanis a befektetők egész egyszerűen nem jegyeznék le az értékpapírokat.
A kibocsátók azonban több okból is ellenérzéssel tekintenek a parketten való szereplésre, ezek egyike az e téren mutatkozó ismerethiány. A nyilvánosság érdekeit szolgáló adatszolgáltatási kötelezettség nemcsak az úgynevezett “lufi” társaságokat rémiszti el, hanem azokat is, amelyek a konkurenciától tartanak. Emellett több tulajdonos értelmetlennek tartja a tőzsdei szerepléssel járó kiadásokat is; a bevezetési díj a sorozat árfolyamértékétől függően 446 ezer forinttól 7 millió 726 ezer forintig terjed a részvények esetén, míg az éves forgalomban tartási díj 210 ezer és 5 millió forint közötti.
Pedig a korábbi szabályozáshoz képest könnyebbséget jelent, hogy a gazdasági társaságokról június 16-tól hatályban lévő új törvény (Figyelő, 1998/25. szám) értelmében a cégek közgyűlései 75 százalékos többséggel kérelmezhetik a nyilvánosságnak történő adatszolgáltatási kötelezettség, s egyben a tőzsdei bevezetés alóli felmentést. Bár a szakemberek jelentős kérelem-áradatra számítanak ez év őszén, egyelőre csak a Szabolcstej Rt. ilyen irányú igénye vehető biztosra.
Eddig a feltételek hiányos teljesítése, vagy a nem megfelelő kérelem benyújtása is járható útnak tűnt a törvény kijátszására, mivel az csak a tőzsdei bevezetés kérelmezését írja elő, nem a parketten való megjelenést. Most viszont azoknak a társaságoknak, amelyek – nem akarván élni ezzel a lehetőséggel – szándékosan hiányosan nyújtják be bevezetési kérelmüket, az eljárási díjat mindenképpen meg kell fizetniük (ez a minimális bevezetési díjjal egyezik meg, az a részvények esetén 446 ezer forintot tesz ki). Ráadásul a törvények be nem tartását még az ÁPTF is szankcionálja, a kiróható pénzbüntetés 100 ezertől 2 millió forintig terjed – tudtuk meg Molnár Istvántól, az ÁPTF főcsoportfőnökétől.
Noha a tőzsdekényszertől kezdetben még mintegy száz vállalat tőzsdére terelését várták, jelenleg az ÁPTF már “csak” 44, összességében 250 milliárd forint névértékű részvény és 10 kötvény tőzsdei megjelenésére számít (lásd táblázatunkat). E számokra azonban nem lehet mérget venni, a végleges listát csak később készíti el a felügyelet. Csak összehasonlításképpen: jelenleg 248 nyilvános társaságot tartanak nyilván, ebben természetesen a most is tőzsdei forgalomban lévő 51 hazai részvény is szerepel, valamint körülbelül 20 kötvénykibocsátó.