Összesen mintegy százezer, zömében kényszerű letétet őriztek 1945-ben négy fővárosi intézményben: a Magyar Általános Hitelbankban, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banknál, a Pesti Hazai-Első Takarékpénztárnál és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknál. Egy-egy letét – zárt láda, széf, rekesz, hajókoffer, bőrönd – akár több száz tételt is tartalmazott. Mintegy 40 ezer letevő, becslések szerint közel félmillió tárgya – Renoir-festménytől a meisseni salátástálig – bújt meg a négy nagybankban. E letétek kivétel nélkül a szovjet Gazdasági Tiszti Bizottság “gondozásába” kerültek, más kisebb bankokban őrzött értékekkel együtt. A gyűjtemény kibővült még a németek által ittfelejtett zsidó nagypolgári lakások berendezési tárgyaival, több dunántúli főúri kastélyból kirámolt javakkal, közraktári készletekkel. A szovjet hadsereg Németországban is gyarapította gyűjteményét: az odahurcolt magyar eredetű műkincsszállítmányok 20-30 ezer darabja került orosz kézbe. Az oroszok a bankszéfek feltörése után első lépésként az általuk megszállt laktanyákba szállították a ládákat; ott azok tartalmát szétválogatták, majd a kevéssé értékesnek ítélt darabokat elégették. Hamuhegyek, összehányt képkeretek, törött porcelánok, fajanszok tanúskodtak az alapos munkáról.
Az elszállításra méltónak talált anyag egy része nem biztos, hogy elérte úti célját. A Sárospataki Nagykönyvtár anyagából is elhullott néhány – vélhetően a legbecsesebb darab, a 14. századi Lengyel biblia is – a Gorkijba vezető úton.
Így azután hiába lelhető fel a különböző archívumokban a bankletétek tartalmának listája, nincs bizonyosság a tekintetben, hogy valóban mi is jutott el Oroszföldig. A kutatások pedig lassan haladnak, aminek elsődleges oka, hogy a hazai archívumok sokáig megközelíthetetlenek voltak; az anyag valószínűleg hiányos is, Oroszország pedig mélyen őrzi a titkokat.
Moszkva néhány évvel ezelőtt tett ugyan gesztusokat a világnak és hazánknak is – így derült ki, hogy jó néhány elveszettnek hitt páratlan műértéket őriznek az orosz múzeumok és más raktárak -, biztosat azonban csak a kincs töredékéről tudni.
A kutatók számára egyelőre tehát marad a becslés. Mravik László muzeológus, a restituciós kutatócsoport vezetője szerint mintegy félmillió tárgy tette meg a nagy utazást – ennek az ötöde lehet igazi műérték. Pénzre lefordítva, a magyar eredetű, szinte bizonyosan Oroszországban őrzött 60 ezernyi tétel, a készlet java, legalább 230 millió dollárt, azaz aktuális árfolyamon közel 50 milliárd forintot érhet. Más becslések szerint az érték ennek a dupláját is meghaladja.
Hogy mennyire reális Mravik listája, amelyen a legértékesebbek mellett (lásd táblázatunkat) Munkácsy, Tintoretto, Daumier, Degas, Delacroix, Szinyei-Merse, Breughel, Monet, Schiele és Csontváry alkotásai, továbbá könyvtárak, valamint csodás porcelán- és ezüstgyűjtemények szerepelnek, azt igazolják a közelmúltbeli nagy aukciók leütésárai.
A múlt év novemberében 20,9 millió dollárért kelt el Renoir Fürdőzők című képe a Sotheby’s New York-i aukcióján. Ugyanitt a Christie’s 7,5 milliót kapott egy Monet-ért. Egy Manet-alkotás kapcsán 18,7 milliónál csapott le a kalapács, míg egy Toulouse-Lautrec 14,5 millió dollárt ért meg valakinek. Az említett képekhez hasonló kvalitások ettől jóval elmaradó áron szerepelnek a Mravik-féle összeállításban.
Mravik László 1989 óta kutatja a Vörös Hadsereg által vélhetően elszállított értékek dokumentációját. Az általa irányított csoport munkája nyomán összeállt egy nagyjából 60 tartalmazó lista. Ennek alapján, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megrendelésére, hamarosan megjelenik egy közel 2 ezer képet, tárgyat felsoroló katalógus, amely – mint Mravik László fogalmaz – a kutatások jelenlegi állását tükrözi.
A csoport minden erőfeszítése ellenére máig nem jutott hozzá olyan alapiratokhoz, amelyek létezéséről pedig tudomást szereztünk – ecseteli Mravik a gondokat. Mind ez idáig nem sikerült betekinteni a Pénzintézeti Központ (PK) Bankban, illetve vélhetően a Magyar Nemzeti Bankban (MNB) őrzött olyan iratokba, amelyek az államosított bankok – az úgynevezett “bankcsonkok” – hagyatékaként kerültek az említett intézményekhez.
Mintegy két éve a PK-ból több irat is átkerült az Országos Levéltárba. Ezekhez tavaly nyáron fértek hozzá először, ám – mint a kutatócsoport vezetője fogalmazott – több ezer ló, búvárfelszerelés és egyéb hasonló tárgy restituciós anyagát találták ott. Csak egyetlen iratcsomó bizonyította számukra, hogy létezik az általuk keresett részletes lista.
Hogy a PK archívumában való kutatásra vonatkozó kéréseik miért maradtak válasz nélkül hosszú évekig, arra nincs pontos válasz. Mint a Figyelő egy – a neve elhallgatását kérő, ám a hitelintézet ügyeiben tájékozott – informátorától megtudta, erre az elmúlt években csak a Pénzügyminisztérium adhatott volna engedélyt. Mravikék már kutathatnának trezoranyagban, ám a munkához nincs elég pénz.
Óvatos, kis lépésekkel lehet csak haladni a restitució terén – vélik a feladattal megbízott felelősök, akik szerint a kérdés részben politikai, részben gazdasági jellegű, de van még egy nagyon fontos sajátossága. Az tudniillik, hogy – bármennyire is furcsán hangzik – tekintettel kell lenni az orosz lélekre, annak minden, a jognak csak statisztaszerepet hagyó szélsőségeire. Egyelőre nem tud mit kezdeni a világ az orosz műkincstörvénnyel. Az európai kormányok késnek a válasszal – vélhetően az orosz alkotmánybíróság végleges állásfoglalására várnak. A magyar illetékesek is csak ízlelgetik a törvény szövegét, és óvatosak, talán nem is oktalanul. A zsidó és egyházi vagyon esetében talán lehet élni a kivétel lehetőségével, de nem biztos, hogy célszerű. A bilaterális tárgyalások kimenetele ugyanis kétséges; nemzetközi összefogással vélhetően jobb eredményt lehet a későbbiekben elérni, ezt viszont a különalku megzavarhatja.
Jog szerint minden egyértelmű. Az is, hogy az orosz műkincstörvénynek nem lett volna szabad megszületni, hiszen a hadizsákmány fogalmát már az 1907-es hágai egyezmény tisztázza. Eszerint “a szárazföldi háborúk során eltulajdonított kulturális javak visszaszerezhetők és visszaszerzendők. Általános szabály, hogy a történelmi, művészeti és tudományos beccsel bíró emlékműveknek lefoglalása és megrongálása a legszigorúbban tilos és büntetendő” – áll a Hágai Konvencióban. Különös tréfája a sorsnak, hogy e konvenció orosz kezdeményezésre született, ám az ezt követő egyezményekben is hasonlóan foglaltak állást az aláírók. Így a háború alatt, 1943-ban a szövetségesek – természetesen a szovjetek is – közös nyilatkozatban fogalmazták meg a restituciós elveket. 1954-ben egy újabb Hágai Egyezményben megerősítették, hogy a háborúk alatt a kulturális emlékeket sérelem nem érheti; az aláírók között ott volt a Szovjetunió is. Ám az egyezményeket nem követték tettek, csak sűrű hallgatás.
Magyarország először 1972-ben szerzett közvetett bizonyítékot arról, hogy valóban Oroszföldön rejtőzik a háború alatt kiürített bankszéfek tartalmának jó része. Ekkor ugyanis a szovjet hatóságok visszaszolgáltattak 15 olyan képet – többségében értékteleneket, kivéve egy Csók-alkotást -, amelyek szerepeltek az 1945 óta keresett tárgyak listáján. Mindenesetre az eddig legfeljebb “ládákként” emlegetett szállítmányok, amelyek tartalmáról a félhivatalosan nyilatkozó orosz muzeológusok mit sem tudtak, egyszerre nevet kaptak, célt adtak a további kutatásoknak.
A további orosz beismerésekig majdnem 18 év telt el. 1990-ben Jevgenyij Szidorov kulturális miniszter “titkos” műértékekre tett célzásokat a szovjet sajtóban. Úgy vélekedett, hogy Európa különböző országaiból Oroszországba került kincsek esetleges visszaszolgáltatása politikai, morális és nem utolsósorban pénzügyi előnyökkel járhat.
Nem alaptalanul mondta mindezt. Mint arról a nyugati sajtó beszámolt, Moszkva 7 millió márkát kapott Németországtól a Puskin Múzeum lépcsőházában évtizedekig vegetáló Gotha-i könyvtárért. A brémai múzeum – gyűjteményének részleges visszaszolgáltatása fejében – elkötelezte magát két orosz műemléktemplom felújítására. De hát mindez csak elenyésző töredéke annak a mintegy 200 ezer műalkotásnak, régiségnek, 2 millió könyvnek és levéltári anyagnak, amit Németország szeretne visszaszerezni Moszkvától. Ha ehhez még hozzáadjuk Hollandia, Franciaország, Lengyelország hasonló követeléseit, akkor nem túlzás a kutatók által emlegetett több millió tétel. Ezek zömét egyébként ismeretlen helyen őrzik: a szóbeszéd szerint múzeumi raktárakban, Moszkva környéki kolostorokban, Nyizsnij Novgorodban (Gorkij), és még ki tudja hol lelhetők fel e kincsek, amelyekről az utóbbi évek során néhány alkalommal azért fellibbentették a fátylat.
Szidorov 1990-es megnyilvánulását követően 1991-ben az Art News című lapban megszólalt két orosz művészettörténész, Konsztantyin Akinsa és Grigorij Kozlov. A hír bombaként robbant: Moszkvában van Trója – más néven Priamosz – kincse. Irina Antonova, a Puskin Múzeum igazgatónője azonban lehűtötte a kedélyeket, mondván: tudomása szerint egyetlen rábízott gyűjtemény sem tartalmazza az említett tárgyakat. 1993-ban az orosz hatóságok aztán hivatalosan elismerték, hogy Szép Heléna ékszereit mégiscsak a Puskin Múzeumban őrzik. Azóta meg is mutatták a világnak, ám a várt folytatás elmaradt; a kincsek visszaadása érdekében folytatott német-orosz tárgyalások nem hoztak eredményt, mint ahogy Franciaországba, Hollandiába is csak archívumanyagok, írásos dokumentumok kerültek vissza Moszkvából. Pedig a nyugati államoknak több mint 40 éves előnye volt a tárgyalásokban.
Ami a hivatalos magyar lépéseket illeti, annak eredményeképpen 1992. november 11-én megszületett Moszkvával az együttműködési megállapodás, majd ennek végrehajtása érdekében, a következő év tavaszán létrejött a közös restituciós bizottság. Azóta több írás is született; ezek lényege egymás kutatómunkájának segítése, valamint a kölcsönösség: azaz mindkét ország köteles a másik műkincseit visszaadni. Ám a lényegi lépések már ezen a ponton elakadhatnak. Ugyanis míg a Vörös Hadsereg szisztematikusan, állami megbízásból gyűjtötte össze a magyar javakat, addig fordítva csak egyéni akciókról lehet beszélni.
Így az orosz igények, miszerint szolgáltassuk vissza a magyar katonák által zabrált ikonokat, több okból is teljesíthetetlenek. Egyrészt azért, mert magyar katona legfeljebb Kurszk környékére jutott el a II. világháború alatt, így ikongyűjtésre inkább csak Ukrajnában nyílt módja. A lehetőséggel persze nyilvánvalóan élt is, hiszen nem véletlenül került az ötvenes években a bizományihoz 50 forintos egységáron jó néhány értékesebb és kevésbé értékes ikon. De miután szó sem volt szervezett akcióról, ezeknek nyoma veszett.
Lassú az előrelépés az oroszországi kutatások terén is. Bár – mint arról 1993. június 22-én a Daily Kommersant beszámolt – a restituciós bizottság megkezdte a II. világháború idején a Szovjetunióba hurcolt kulturális értékek listáinak összeállítását, s a kutatók – a külföldiek is – jogot kaptak az eddig zárt raktárak meglátogatására. Valójában azonban még a raktárak teljes feltérképezéséig sem jutottak el az érintettek, nemhogy az azokban rejtőző anyag azonosításáig. Az 1993-ban elindult enyhülési folyamat megtorpant. A kiállítások, amelyeket a moszkvai Kis-Tretyakov képtárban, a Puskin Múzeumban, illetve Szentpétervárott az Ermitázsban rendeztek, döbbenetet váltottak ki, s tápot adtak a reményeknek – de tovább nem jutottak. Már 1994 nyarán egyre hangosabbak voltak azok, akik szerint a műkincsek visszaszolgáltatása Oroszország újbóli kifosztását jelentené. Egy ismert orosz jogtudós szájából egy parlamenti vita során elhangzott, hogy a nemzetközi jog ismeri az agresszor és az agressziót elszenvedő ország fogalmát, ezért Oroszországnak joga van háborús veszteségeinek kompenzálására. Valamivel később a Puskin Múzeum mindenható igazgatónője, Antonova (akinek működéséről regényt lehetne írni, a legendák szerint 1945-ben ő maga is részt vett Sztálin utasítására a berlini kincskeresésben) furcsa nyilatkozatot adott egy francia lapnak. Okfejtése szerint a zsidók életük fejében “önként” adták át vagyonukat a náciknak, így az ilyen eredetű műtárgyak, mint német hadianyagok, jogosan vannak Oroszországban.
Antonova ma is élvezi a hatalom bizalmát – az enyhülés kezdeményezője, Szidorov már nem. A magyar-orosz restituciós bizottság munkája pedig enyhén szólva is akadozik, sokszor csak a véletlen – amelyben azért van némi szerepe néhány lelkiismeretes orosz muzeológusnak is – segít. Ez történt Nyizsnij Novgorodban is, ahol a Lenin Könyvtárban őrzik a sárospataki gyűjteményt. A magyar kutatók évekig nem férkőzhettek az anyag közelébe, amelynek ottlétét is tagadták az orosz illetékesek. Egy magyar üzleti delegáció “tagjaként” néhány muzeológus 1993-ban eljutott a városba, majd mint a kultúra iránt érdeklődők, a könyvtárba is. Célirányos kérdéseikre nem kaptak választ, ám az utcán két fiatal lány egy kiadványt nyomott a kezükbe – egy konferencia előadásának anyagát, amelyben a szerző a Lenin Könyvtár régi könyvgyűjteményéről értekezve megemlít egy Seneca- és egy Boetius-kötetet.
Másnap tragikomikus jelenetekkel tarkított találkozóra került sor a könyvtár vezetőivel, akik egymással sem tudtak megegyezni a követendő taktikában. Majd egyikük – önállósítva magát – elviharzott, hogy néhány perccel később megjelenjen a hóna alatt Seneca (1490, Velence), illetve Boetius (1473, Nürnberg) művével. Mindkettőn két pecsét volt látható: a hosszú a Spataki Oskola Könyvtára, a másik (a körpecsét) a Sárospataki Ref. Főiskola Könyvtára felirattal.
Azóta 1996 tavaszán a kutatók hivatalosan is bejutottak a Nyizsnij Novgorodi könyvtárba, ahol nem csak sárospataki könyveket találtak, hanem rábukkantak Kornfeld Móricz és Kuharszky Tihamér magángyűjteményének darabjaira is. Beengedték őket a moszkvai Grabár Restaurátor Intézetbe is, ahol meggyőződtek arról, hogy közel 130 magyar eredetű képet, szobrot őriznek az intézményben. Tintoretto, Goya, Velázquez, El Greco, Rippl-Rónai alkotásai vezetik a sort, amelybe beletartoznak a Hatvany-, a Herzog-, a Kornfeld- és az Andrássy-gyűjtemény legértékesebb darabjai is.
A történet egyelőre befejezetlen, kimenetele nagyon is kétséges. Talán ha felülkerekedik a józan ész; talán, ha kihal a háborús nemzedék, amely szerint e kincsek jogos kárpótlásként vannak Oroszországban; talán ha a károsultak nemzetközi összefogás révén képesek lesznek erődemonstrációra. Addig azonban maradnak a kis lépések, a listák tökéletesítése, azok megismertetése a világ muzeológusaival, aukciós házaival, és elfogadtatása az orosz hatóságokkal. Az óra pedig ketyeg. Ha a műkincstörvény jelenlegi formájában megkapja az alkotmánybírósági jóváhagyást, s életbe lép, akkor a magyar államnak másfél év áll rendelkezésére, hogy az egyházak, illetve az üldözöttek eredeti tulajdonát képező javakat tételes lista alapján visszaigényelje Moszkvától. És az igazi játszma csak azután kezdődik…