Sokak kedvenc időtöltését látszott elszúrni a Horn-kormány 1995 márciusában azzal, hogy – a Bokros-csomag részeként – zöld utat adott a forint csúszóleértékelésének. Addig ugyanis bevett szokás volt a hazai fizetőeszköz hivatalos “lerontására” játszani. Még akkor is, ha e módi a befektetők többségénél – az alig néhány százalékpontos leértékelések okán – csak a megtakarítások elértéktelenedését ellensúlyozhatta. Noha a nagyobb téttel játszók egyre izmosodó csapata már e szinteltolódások révén is meggazdagodhatott, az igazi kihívást az olyan egyszeri lehetőségek jelentették, mint például az 1994. augusztusi 8, illetve az éppen a csúszórendszernek megágyazó, 1995. márciusi 9 százalékos devalválás. Nem csoda, hogy – kis túlzással – egész vállalatbirodalmak épültek ki abból a haszonból, melyek a szóban forgó leértékelések előtt felvásárolt devizáknak a várva várt esemény utáni forintra váltásából származtak.
Korántsem véletlen, hogy a Budapesti Árutőzsde (BÁT) devizaszekciója másfél éves fennállásának addigi rekordja éppen az első nagyobb arányú leértékeléskor, 1994. augusztus 9-én dőlt meg. A haszonszerzés reményében megmozgatott magántőkék rohamos gyarapodását jelezte, hogy az akkori, 2,5 millió forint értékű forgalommal szemben a második “nagy dobás” alkalmával, 1995. március 13-án már 3,5 milliárd forintnyi deviza csereberéje szükségeltetett az új csúcshoz.
Joggal tarthattak tehát az addig vaskos jutalékokat kasszírozó közvetítők, hogy az immár szinte hajszálpontosan kiszámítható árfolyam-alakulás visszaveti a devizapiaci kereskedést. Úgy vélték, a spekulánsok majd más eszközöket keresnek a haszonszerzéshez, hiszen az árfolyamrendszer akkori megváltoztatásának egyik, nem titkolt célja éppen a spekuláció visszaszorítása volt. Ezzel összefüggésben az lebegett az illetékesek szeme előtt, hogy visszaszerezzék a mindenkori kormányok adott szavában jócskán megrendült bizalmat. Azaz mindenki elhiggye, hogy a forint valóban csak az előre bejelentett mértékben gyengül, s nem kerül sor – a korabeli divatos fordulattal – egyszeri kiigazításokra.
Hamar kiderült azonban, hogy a devizapiaci forgalom visszaesésével kapcsolatos aggodalmak feleslegesek voltak. Az új árfolyamrendszerhez való alkalmazkodás még a legmerészebb reményeket is felülmúlta. A gazdasági szereplők a kiszámítható környezetben új játékot találtak: a tőzsdei határidős devizaügyleteket (ennek során a felek abban állapodnak meg, hogy a jövőben milyen áron cserélik majd el a devizát a forint ellenében). Ez a váltás olyannyira sikerült, hogy a BÁT határidős devizapiacának 1995. szeptember 22-i rekordforgalma – a maga közel 5 milliárd forintjával – még a “hőskorét” is felülmúlta.
Jó ideig azonban csak a leértékelési ütem csökkentése állt az érdeklődés középpontjában. Kevesebb figyelmet kapott az a tény, hogy a csúszóleértékeléses rendszerben a forint árfolyama a középárfolyamtól mindkét – vételi és eladási – irányba 2,25 százalékkal, összességében tehát 4,5 százalékkal eltérhet. Pedig elvileg fennállt a lehetősége az ellentétes irányú mozgásnak, ami – szélsőséges esetben – a forint 4,5 százalékos gyengülését jelentette volna.
Az utóbbi bekövetkezésének valószínűsége azonban az elmúlt években meglehetősen kicsi volt. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) mindent elkövetett, hogy a forint árfolyama az alsó sávon maradjon. Tette ezt azon egyszerű oknál fogva, hogy a forintbefektetések továbbra is vonzók legyenek, ergo: azok kamatai a megtakarítókat és az invesztorokat egyaránt csábító szinten maradjanak. Ám a változatlan hevességgel beáramló devizák forintra váltása – amire az utóbbival elérhető magasabb hozam serkentett – azzal fenyegetett, hogy a túlkínálat miatt egy idő után a honi kamatok zuhanni kezdenek. Ennek elkerülése érdekében az MNB rendre kénytelen volt kiszivattyúzni a gazdaságból a felesleges forintokat – állampapírok és jegybanki kötvények eladásával.
A szakzsargonban sterilizációnak nevezett ügylet azonban – a viszonylag magasan hagyott kamatok okán – esetenként igen sokba kerül a jegybanknak, s e számla a devizabeáramlás növekedésével csak egyre borsosabb lesz. Nem hiába vetette fel az MNB az erre az évre szóló monetáris politikai irányelveiben (Figyelő, 1997/50. szám), hogy úgymond növeli az árfolyamrendszer rugalmasságát. Ez az árfolyam jelenlegi, összességében 4,5 százalékos ingadozási sávjának kiszélesítésével járna. Amennyiben a kormányzat – a napokban elhangzott nyilatkozatoknak megfelelően – a jövő év végén valóban feladja a csúszóleértékeléses módszert, akkor az ingadozási sáv a jelenlegi közel háromszorosára tágulhatna. A nagyobb mozgástérben az árfolyam alakulása is nehezebben kalkulálható, jobban ki van téve a piaci mozgásoknak, ami növeli a kockázatot, s így visszavetheti a rövid lejáratú, spekulációs célú tőkék beáramlását.
Mindazonáltal nem szabad mérget venni arra, hogy az árfolyamsáv a közeljövőben valóban ki is szélesedik. Ez a javaslat ugyan időről időre napirendre kerül, ám az MNB a legutóbbi időkig nem látta biztosítottnak a feltételeket a léptékváltásra. (Mellesleg egy múlt heti székesfehérvári fórumon Medgyessy Péter pénzügyminiszter is hasonló szellemben nyilatkozott, mondván: a gazdasági folyamatok még nem igazán kiszámíthatóak.) A sávszélesítés valamivel kockázatosabb lépés, mint a csúszóleértékelés ütemének soros csökkentése. Ezáltal ugyan mérséklődhetne – elsősorban a pénzügyi tárca kívánalmai szerint – az infláció és a nominális kamatok közötti különbség, azaz a reálkamatszint. De előfordulhat az is, hogy ha a külső egyensúlyi helyzet kedvezően alakul, a honi kamatok viszonylag magasak maradnak, s a gazdaság kedvező megítélése sem változik, akkor a tőkebeáramlás nemhogy mérséklődik, hanem éppen ellenkezőleg: fokozódni fog. Ez pedig végső soron a forint felértékelődését vonhatja maga után, méghozzá nagyobb mértékben, mint amennyit jelentene a csúszás ütemének június elsejétől tervezett mérséklése, a jelenlegi 0,9 százalékról 0,8 százalékra.
Egyelőre csak elvileg lehet beszélni arról, milyen árfolyamrendszer válthatja fel a csúszóleértékeléses metodikát. Utóbbi feladásához ugyanis az inflációnak a mainál jóval alacsonyabbra, mindenképpen egyszámjegyű szintre kell csökkennie. Ez esetben a forint árfolyamát egy erős valuta (mondjuk a márka) mozgásához lehet kötni, mint ahogy tette azt korábban Ausztria. Ez azonban azzal jár, hogy a honi infláció nem lehet magasabb az erős valutájú országénál; ellenkező esetben a magyar termékek versenyképessége romlik. Hosz-szabb távon a két ország GDP-arányos költségvetési hiányának is szinkronban kell lennie, feltéve, hogy a megtakarítási ráták is azonosak. Másik lehetőség, ha a forint árfolyamát a piaci kereslet és kínálat függvényében úgymond lebegtetik. Ez azonban nagyfokú rugalmasságot követel az országtól; olyat, hogy az az esetenként látványos árfolyamváltozásokat is képes legyen kezelni.