Két csoportra szokás osztani a pénzüket a tőkepiacokon forgató szereplőket: magán- és intézményi befektetőkre. E fogalmak nagyjából a természetes, illetve a jogi személyiségű tőketulajdonosokat fedik, ám az utóbbi csoport mégsem azonosítható teljesen a “klasszikus” intézményi befektetői csoporttal.
Egy helyi önkormányzattól, vagy épp az időlegesen nélkülözhető forrásait a tőzsdén kamatoztató vállalattól is elvárható, hogy tőkepiaci ügyleteit kellő szakértelemmel bonyolítsa. A szűken értelmezett intézményi befektetői körbe azonban csak olyan szervezetek tartoznak, amelyeknek fő profilja a “pénzforgatás”. Ezt azonban a bankoktól eltérően nem kölcsönügyletek formájában teszik, azaz nem gyűjtenek ügyfeleik egy részétől betétet, hogy azt más ügyfelek számára hitelként helyezhessék ki. Ehelyett olyan tőketulajdonosokat keresnek, akik – vagy amelyek – “befektetési programok” keretében rájuk bízzák pénzüket, hogy azt különféle értékpapírokban nagy tételekben elhelyezve, professzionális kontroll mellett fialtassák.
Ez a jellemzően befektetési alapokból, életbiztosítókból és nyugdíjpénztárakból álló kör az utóbbi években a magyar pénzügyi intézményrendszerben is erős pozíciókat épített ki magának. Az idei évtől működő magánnyugdíjpénztárak esetében még nem lehet számottevő vagyonról beszámolni, a korábban létrejött önkéntes nyugdíjpénztárak viszont már mintegy 50 milliárd forint felett rendelkeznek. A biztosítótársaságok díjtartalékai hozzávetőleg 160-180 milliárdot tesznek ki, a befektetési alapokban pedig ez idáig körülbelül 250 milliárd forintnyi tőke gyűlt össze.
Ez a 450-500 milliárd forintnyi tőke – melynek túlnyomó része a különféle jogszabályi előírásoknak megfelelően kockázatmentes állampapírokban fekszik – a magyar tőkepiac méreteinek gyors növekedése ellenére is jelentékeny összegnek tűnik. Olyan tételnek, amelynek nemzetgazdasági szempontból is nagy súlya van, s amely a költségvetési hiány finanszírozása mellett a vállalati értékpapír-kibocsátók tőkéhez juttatásához is számottevően képes hozzájárulni.
A New York-i börzével feltűnően erős kapcsolatot mutató Budapesti Értéktőzsdének pedig talán éppen a hazai intézményi befektetőkre van a legnagyobb szüksége. Ezek ugyanis akkor is az országban tartják a pénzüket, amikor a külföldiek – a tőlünk adott esetben több tízezer kilométernyi távolságban lejátszódó drámai események okán – sebtiben “hazamenekítik” tőkéjüket.
Intézményi befektetők tehát, úgy tűnik, immár nálunk is viszonylag szép számmal akadnak, kérdés azonban, ki gondoskodik pénzük szakszerű forgatásáról. Értékpapír-portfolióban megtestesülő vagyonokat a hazai jogszabályok szerint értékpapír-forgalmazók és befektetési alapkezelők kezelhetnek. Az előbbiek ezt általános értékpapír-piaci szolgáltatásaik keretében teszik: ügyfeleik – magánszemélyek, iparvállalatok vagy épp nyugdíjpénztárak – megbízásainak megfelelően állítják össze és frissítik fel időről időre azok értékpapírcsomagját.
A befektetési alapokban összegyűlt vagyonok kezelése kevésbé személyre szabottan folyik: a kezelő az alap szabályzatában meghirdetett típusú értékpapírokba forgatja a befektetési jegyek tulajdonosainak pénzét, amely ennek eredményeképpen – az úgynevezett nettó eszközérték-számítás szabályai szerint kalkulált hozam értékével – növekszik. Az efféle alapok ma a legnagyobb intézményi befektetői csoportnak számítanak hazánkban, tőkéjük túlnyomó része az úgynevezett nyíltvégű (vagyis határozatlan lejárati idejű) konstrukciókban összpontosul.
A Capital Pénzügyi Tanácsadó Rt. által alapított, és nemrégiben az Inter-Európa Bank többségi tulajdonába került Europool Befektetési Alapkezelő Rt. az egyik legsikeresebb cég e szakmában. A hozzátartozó négy nyíltvégű alap összesen 14 milliárd forintnyi vagyont forgat, főként részvény- és állampapír-befektetések formájában. Az alapkezelő, élve a törvény adta lehetőséggel, öt nyugdíjpénztár összesen egymilliárd forintnyi vagyonát is kezeli.
A pénzügyi intézményrendszer gyors kiépülése ellenére ma még szakmai körökben sem mindenki számára világos, mi is a vagyonkezelők feladata – hangsúlyozta a Figyelőnek Fatér Gyula, az Europool vezérigazgatója, aki egyben a Befektetési Alapkezelők Magyarországi Szövetségének is a vezetője. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a vagyonkezelésre kiírt pályázatokban a minimálisan elvárt hozam garantálását igénylik a befektetők. Garantált hozamok nyújtása azonban valójában a bankok feladata: ezt szokás betéti kamatnak nevezni. A vagyonkezelők ellenben éppen nagyobb döntési szabadságuk okán lehetnek képesek magasabb – “kockázati prémiummal” növelt – hozamokat nyújtani ügyfeleiknek. Egyébként Fatér Gyula szerint a nyíltvégű alapok menedzselésén edződött kezelők számára a nyugdíjpénztári vagyonkezelés nem jelent szakmailag új feladatot. Az előbbiek esetében ugyanis naponta kell az egy befektetési jegyre jutó nettó eszközértéket közzétenni, az utóbbiaknál viszont elegendő, ha évente egyszer jóváírják a pénztártag betétállományának növekedését.
Ha hozam-garanciák nem is, növekedésre vonatkozó elvárások kivétel nélkül akadnak a vagyonkezelésre kötött megállapodásokban. A nyugdíjpénztárak esetében a viszonyítási pontot (szakzsargonnal: benchmarkot) szinte minden esetben az állampapírhozamok, illetve valamilyen azokból számított mutató képezi. Az úgynevezett sikerdíjas konstrukciók esetében a vagyonkezelő szervezet csak akkor jogosult díjazásra, ha a vagyon gyarapodása eléri a viszonyítási pontként meghatározott minimumot. Fix díj kikötésénél természetesen a vagyonkezelőt ettől függetlenül állandó díjazás illeti meg. Ez első ránézésre esetleg indokolatlannak tűnhet. Szakmai körök általános vélekedése szerint azonban a tipikusan hosszú távra invesztáló intézményi befektetők tőkéjének forgatását veszélyeztetheti, ha a rövid távú (mondjuk 1 éves) hozamok mind magasabbra tornászása válik a vagyonkezelő elsődleges céljává. Ennél már csak az úgynevezett “nulladíjas” konstrukciók lehetnek kedvezőtlenebbek, azoknál ugyanis bizonyos, hogy a vagyonkezelési szolgáltatások árát az intézményi befektetővel valamely másik szolgáltatás kapcsán fizettetik meg.
Pedig a vagyonkezelés legfontosabb szabálya éppen az átláthatóság. A professzionális vagyonkezelő ügyfele mindig tudja – vagy legalábbis joga van megtudni -, hogy éppen mi történik a pénzével. Tisztában van a befektetési műveletek költségeivel, például a bróker- és transzfer-díjakkal, melyekről – csakúgy mint az elért hozamokról – részletes kimutatást kap.
Az ügyfeleknek hosszabb távon olcsóbb, ha a felmerülő költségeket az utolsó fillérig kifizettetik velük – vélte Salgó István, az ING Investment Management Magyarországi Vagyonkezelő Rt. vezetője. Így ugyanis a kezelőnek nem kell máshol megspórolnia az elkerülhetetlen kiadások összegét, s valóban a reá bízott tőke kamatoztatására koncentrálhat. A tavaly alapított ING Vagyonkezelő (Figyelő, 1997/25. szám) közel 60 milliárd forintnyi tőkét forgat, melynek döntő hányadát az ING-csoporthoz tartozó Nationale Nederlanden Magyarországi Biztosító Rt. által összegyűjtött források jelentik. Emellett azonban más, az ING körein kívüli ügyfelek is találhatóak a cég klientúrájában, amely mellesleg rendkívül kényes a szakmai függetlenségére. Amúgy az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet az ING Vagyonkezelőt – egyéb alkalmas hazai kategória híján – értékpapír-forgalmazóként vette lajstromba, noha a cég ilyesmivel valójában nem foglalkozik. Az értékpapír-ügyletek lebonyolítását más – egymással versenyeztetett – brókercégekre bízza, maga pedig a befektetői portfoliók alakítására összpontosít. Az ING-nél nemzetközi standardnak számít ugyanis az egyes tevékenységi körök szervezeti szétválasztása.
A hitelezői, értékpapír-forgalmazási és vagyonkezelési tevékenységek közötti “kínai falak” felhúzása Fatér Gyula szerint is alapvető követelmény lenne a szakmában, mondván: aki más pénzét kezeli, az lehetőleg ne üzleteljen a saját szakállára is. Ellenkező esetben ugyanis könnyen meginoghat az ügyfelek belé vetett bizodalma.
Ez az álláspont Soproni Gábortól, a piacvezetőnek számító Villamosenergiaipari Társaságok Nyugdíjpénztára (lásd külön írásunkat) ügyvezetőjétől sem áll túlságosan távol. Az 5 milliárd forintos vagyona alapján az ország jelenleg legnagyobbnak számító önkéntes nyugdíjpénztára sajátos konstrukciót dolgozott ki tőkéje forgatására. Tavaly – meghívásos pályázat keretében – három vagyonkezelő céget választott ki, melyekre egyenként 200 millió forintnyi vagyon kezelését bízta. Ez akkor összesen mintegy 20 százalékát jelentette a pénztár vagyonának. A kezelők jóformán mindenféle megkötöttség nélkül fektethetik be a pénzt. Munkájukért kizárólag sikerdíjban részesülnek: kifejezett pályázati követelmény volt, hogy év közben ne kelljen költségeket elszámolni. A viszonyítási pontnak számító referencia-hozam a DWIX-indexhez igazodik (a vagyonkezelőknek egy ennél valamelyest alacsonyabb szintű hozamgaranciát is fel kellett vállalniuk); az e fölötti hozam elérése esetén a kezelő sikerdíjra tarthat igényt. A pályázaton nyertes brókercégek munkáját Soproni Gábor szerint még korai lenne értékelni.
A további forrásokat a pénztár maga fekteti be. Alapelvük ugyanis, hogy a tőkepiaci folyamatokat akkor tudják pontosan nyomon követni, ha azokban maguk is részt vesznek. A pénztár tarsolyában állampapírok mellett tőzsdei és azon kívüli (OTC) részvények, illetve a börzére ugyancsak be nem vezetett vállalati kötvények is találhatók. Bár elismerik, hogy – legalábbis az állampapírok esetében – a legjobb ajánlati árakkal többnyire a legnagyobb cégek rukkolnak elő, az értékpapír-ügyletek lebonyolítására vonatkozó megbízásokat igyekeznek a brókercégek között “igazságosan” elosztani. Egy több milliárdos vagyonú nyugdíjpénztár számára persze mindenki boldogan nyújt vagyonkezelési szolgáltatásokat, így nem nehéz lealkudni az árakat. Az irigylésre méltó helyzetben lévő ügyvezető ennek ellenére arról álmodik, hogy egyszer majd a pénztár saját vagyonkezelő cége végzi a tőkepiaci ügyleteket.