Bekövetkezett az, amitől sokan és régóta tartottak: a hivatalos vízlépcsőügyi tárgyaló delegációk között létrejött a “szakértői megállapodás”, amit az tett lehetővé, hogy a magyar fél úgyszólván maradéktalanul elfogadta a szlovák igényeket és követeléseket. Így ha a két kormány, majd később a két parlament is úgy akarja, s aláírják a fenti megállapodás jegyzőkönyvének mellékletét képező keretmegállapodás-tervezetet is, akkor mégis megépül egy duzzasztó a Dunakanyarban. S ha hinni lehet az ügyben már eddig is sokat buzgólkodó kormányszakértőknek, úgy rögtön Nagymarosnál, hiszen ott állítólag olcsóbb. Mindezzel – bár ezt a verziót az ügyben tárgyaló hazai delegáció eddig mereven elutasította – a magyarok lehetőséget teremtenek a szlovákoknak arra, hogy csúcsra járathassák a bősi erőművet. Ugyanakkor megállapodtak abban is, hogy ez nem lehet káros a környezetre. Sajnálatos, hogy a korábbi, más erőművek építésénél szerzett tapasztalatok szerint, a csúcsra járatás csak akkor ártalmatlan, ha egyáltalán nem valósul meg…
Nemcsók János államtitkár, a magyar delegáció vezetőjének állítása szerint a két fél olyan kölcsönösen előnyös megállapodást kötött, amely mindkét ország érdekeit figyelembe veszi. Ráadásul sikerült kompromisszumra jutni a dunakiliti tározó feltöltésének mértékéről, ami – az államtitkár szavaival élve – kielégíti a szabaddemokraták igényeit, s száz százalékig megnyugtatja a szigetközi lakosságot. Ezenkívül végre készülnének szakértői és hatástanulmányok is, ami alapján eldönthetik, hogy a megígért duzzasztó Pilismaróton vagy Nagymaroson épüljön-e fel.
A megállapodást a szlovák oldal is nagy megnyugvással fogadta. Peter Baco küldöttségvezető például külön kiemelte, hogy ha a két fél ismét a hágai bírósághoz fordul, úgy a vita akár évtizedekig is elhúzódhatott volna. Ez a megállapítás egyébiránt nem igazán vág egybe a hivatalos magyar kormányzati állítással, amely ebben az esetben az ország villámgyors “elmeszelését” prognosztizálta.
A hágai ítélet egyébként sem játszott túl nagy szerepet a megállapodások során. Kovács László külügyminiszter az ítélet egy részét nemes egyszerűséggel irrelevánsnak minősítette, Mayer István küldöttségvezető-helyettes pedig egy konferencián bevallotta: a két delegáció kölcsönös egyetértésben letett arról, hogy megkösse magát az ítélet által. Ha ehhez hozzátesszük Taba Lajosnak, a küldöttség titkárának szavait, amelyek szerint gazdaságossági és környezetvédelmi szempontokat nem vettek figyelembe, s feladatukként pusztán a hágai ítélet végrehajtását jelölték meg, akkor végképp kevés fogalmunk marad arról, hogy a tárgyalásokon mik voltak a honi küldöttség szempontjai.
Az utólagos értékelések – Kovács Lászlóét leszámítva – nem győzik hangsúlyozni, hogy ezzel az előzetes megállapodással hazánk visszalépett a hágai ítélet által megszabott pozíciójától, sőt, több helyen meg is sértette azt. A szlovák fél csak olyan pontokon “engedett” – az Öreg-Duna vízpótlása, közös üzemeltetés, amelyekre az ítélet amúgy is kötelezte. Ezzel szemben a magyar oldal egy olyan létesítmény felépítését vállalta, amelyet a hágai bíróság okafogyottnak és fel nem építendőnek ítélt. A jelentősebb környezetvédő szervezetek, így a Duna Kör is úgy vélelmezi: sokkal kedvezőbb pozíciót lehetett volna kiharcolni, ha a magyar küldöttség nem a vízépítő lobby érdekeit tartja szem előtt. Igaz ugyan, hogy a hágai bíróság határozott minden, már megépült létesítmény szabad használatáról, ám eközben azt is megszabta, hogy ezek a műtárgyak csak a szigorú európai környezetvédelmi normák betartása mellett üzemeltethetők. Kár, hogy erre – a Duna Kör illusztris tagját, Vargha Jánost idézve – a szlovákok által működtetett duzzasztók és erőművek nem képesek, azaz a hágai verdikt implicit módon mégis közelebb áll az eredeti magyar igényekhez.
E fejlemények után mindenki kíváncsian várta, mit lép a koalíciós partner Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). A párt már korábban is többször elhatárolódott a szocialisták általa elhamarkodottnak és megalapozatlannak ítélt engedékenységétől. Nos, Kuncze Gábor koalíciós miniszterelnök-helyettes az előzetes megállapodás hírére úgy reagált, hogy itt az idő az elengedhetetlen ökológiai, környezeti és gazdaságossági hatáselemzések elkészítésére. Ezek nélkül ugyanis nem lehet megalapozottan dönteni, s ezzel elkölteni több száz milliárd forintot az adófizetők pénzéből. Ehhez viszont az is szükséges, hogy maradjon idő a vizsgálatok elvégzésére, azaz március 25-ig a két kormányfő ne írjon alá semmiféle keretmegállapodást. Ha pedig az elemzések ismeretében mégsem sikerülne megegyezni, úgy szó lehet a Hágához való visszatérésről is. Az SZDSZ miniszterei egyébként a korábbi kormányüléseken azért szavaztak a vízi erőmű megépítése ellen, mert számukra is kiderült: nincs egyetlen megalapozott számítás sem arról, mennyibe kerül a műtárgy megépítése, s az milyen ökológiai és egyéb hatásokat vonhat maga után. Éppen ezért a kisebbik koalíciós párt hétvégi küldöttértekezletén Kuncze Gábor bejelentette, hogy az SZDSZ az e heti kormányülésen kész megvétózni a vízlépcsővel kapcsolatos keretmegállapodást. Kérdés azonban, lesz-e mit megvétózni, hiszen hétfőn a parlamentben a külügyminiszter már arról beszélt, hogy a kabinet a választások előtt semmiképpen sem dönt a pénteki tárgyalások után elkészült megállapodás-tervezetről.
Ezt azonban fenntartásokkal is fogadhatjuk, hiszen az SZDSZ egyik vezető politikusa múlt csütörtökön még úgy nyilatkozott a Figyelőnek, hogy a miniszterelnök ígéretet tett: semmiféle megállapodás nem születik február 27-én Pozsonyban. Sőt, a szocialisták a múlt heti szerdai parlamenti vízlépcső-vitanapon még arra kérték koalíciós partnerüket, hogy ne fogalmazzanak túl keményen, mert szerintük sem lehet most semmiben megállapodni a szlovákokkal…
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ab ovo az SZDSZ ma sem utasítja el a gát megépítését, ám ahhoz ragaszkodik, hogy csak akkor szülessék döntés az építés ellen vagy mellett, ha elkészültek a szakértői anyagok. Ez utóbbiak közül a részletes környezeti hatástanulmánynak, illetve az érintett települések végleges területrendezési anyagának például 2000 március eleje a határideje. Igaz, információink szerint addig sem tétlenkednek majd a gátlobbysták, hiszen az elvi engedélyezési tervek már jövő év végére elkészülnek, s ezután két évvel már általános tervek, létesítési és engedélyezési tervezetek is lesznek, sőt bekérik a főbb berendezésekre vonatkozó ajánlatokat is.
Sokat elárul a szándékokról, hogy az 1977-es szerződés módosításáról szóló kormányközi megállapodást – vagy egy új államközi szerződés aláírását – 2000 június végéig tervezik. E hónap vége Kovács László szerint azért is fontos dátum, mert ha addig nem sikerül megállapodnia a két kormánynak, akkor a most tető alá hozott keretmegállapodás-tervezet hatályát veszti. Ha viszont a szocialisták a március 5-ei kormányülésen mégis döntésre viszik az ügyet, akkor a szabaddemokraták csak egyet tehetnek: megvétózzák a döntést, s ezzel lényegében kizárják magukat a koalícióból.
Az mindenesetre nehezíti a találgatásokat, hogy egyelőre nem tudni, mit tartalmaz a Nemcsókék által kidolgozott tervezet. A február végi megállapodás valódi mozgatórugóiról annyi azonban feltételezhető, hogy azt egyrészt a kormányzat környezetvédőkkel szembeni ellenérzése motiválta, másrészt pedig – s ez eshet nagyobb súllyal a latba – a gazdasági lobby, amely a beruházást esetleg finanszírozó bankokból és az építőkből áll. S jóllehet, egyértelműen belpolitikai beruházási döntésről van szó, információink szerint a Duna jobb hajózhatósága miatt a németek is tesznek lépéseket Brüsszelen keresztül, a gát megépítését szorgalmazva.
Az elmúlt hónapok történéseit elemezve mindenesetre kitűnik, hogy a kormány, illetve megbízottja sajátos taktikát követ: másról tárgyal a szlovákokkal és másról beszél nyilvánosan. Nemcsók János például a Duna televízióban 1997. szeptember 25-én még úgy nyilatkozott, hogy nem kell felépíteni Nagymarost. Kovács László pedig még a múlt héten is azt mondta, hogy a hágai ítélet nem teszi kötelezővé egy alsó duzzasztómű megépítését. Nemcsók szerint Hága két megoldást javasolt: a sarkantyús variációt, illetve egy alsó duzzasztóművet. Droppa György, a Duna Kör ügyvivője egy, a magyar kormány által rendelt, a Vituki és két amerikai cég által készített tanulmány alapján elmondta: a sarkantyús megoldás árban csak 10 százaléka lenne a duzzasztóműének. Ugyanakkor Nemcsók a sarkantyús verziót “hosszú távon” nem tartja megfelelőnek.
Az államtitkár a televíziós adásban azt is közölte, hogy ha Nagymarosnál építik meg az erőművet akkor 125, ha Pilismarótnál, akkor 175 milliárd forintba kerülne. Érdekes módon a Figyelő információi szerint a Pénzügyminisztérium (PM) gondozta számítások szerint az előbbi 176, az utóbbi verzió már 208 milliárd forintnyi beruházást igényelne. Ehhez a költséghez azonban még hozzá kell adni a járulékos beruházások – a csatornázás és a szennyvíztisztítók – 120 (a PM szerint 130) milliárdját is. Ezzel szemben az ellenzék azt feltételezi, hogy nem lesz elég pénz a beruházásokra: a “lényeget” ugyan felépítik, a járulékos beruházások azonban elmaradnak.
A PM számításai egyébként az előbbi két verziónál azt feltételezik, hogy hazánk kiegészíti részvállalását a rendszerből 50 százalékra, minek eredményeként a nagymarosi változat végösszege meghaladná a 360 milliárdot, a pilismarótié pedig elérné a 395 milliárd forintot. Ezen esetekben ugyebár a megtermelt energia – Nagymarosnál évi 1000 gigawattóra, Pilismarótnál 700 gigawattóra – feléhez is hozzájutna az ország, ami 20, illetve 18,5 milliárd forintnyi bevételt hozna évente.
A pénzügyi tárca mindazonáltal kétgátas megoldással is kalkulált, s arra jutott, hogy ehhez minden más módozatnál nagyobb, 450 milliárd forintos beruházásra volna szükség. A Figyelő információ szerint olyan változat is készült, amely szerint nem épül alsó duzzasztó, csak a meglévő bősi és dunacsúni létesítmények alkotják a rendszert. Ez esetben hagyományos folyamszabályozásról beszélhetnénk, amely a 30 milliárdos egyszeri beruházáson túl évi 5-8 milliárd forintba kerülne, s a teljes invesztíció értéke 183 milliárdot tenne ki. Ha a magyar részvállalás a beruházás felére nő, az további 160 milliárdnyi honi ráfordítást jelent. Viszont bevételt is, amire a kalkulusban érdekes módon szintén 20 milliárd forint szerepel. Az utolsó verzió esetében Magyarország nem egészítené ki a részét, így kevesebb áramot is kapna; annyit, hogy úgy 4 milliárd forint folyna be belőle évente. Ekkor viszont vélhetően a kárigények ellentételezésére kerülne sor.
A tárca egyelőre nem keresi a várhatóan 2002-ben kezdődő építkezés forrását, hiszen azt valószínűleg az éves költségvetésből finanszírozzák majd – mondta el a Figyelőnek Akar László, a PM politikai államtitkára. Szerinte a pénz kiadása nem jelentene túlságosan nagy terhet az akkori államháztartásnak, hiszen addig jelentősen nő a GDP, miközben az állam-adósság tovább mérséklődik. Az is elképzelhető, hogy az Európai Unió is adna pénzt az erőmű környéki infrastruktúra fejlesztéséhez, például a csatornázáshoz.
Bizonyos számításokat a károkat illetően – a szaktárcák bevonásával – a PM is végzett. Összegek azonban nem láttak napvilágot, mondván: a tárgyalások idején az nem volna ildomos. Információink szerint a minisztériumok által szolgáltatott adatok alapján 3,3 milliárd forintnyi magyar kár adódott, mely összeg “csupán” az erdészeti és vadkárokat, a halastavak veszteségelhárítására fordított összeget, a vízpótlás költségeit, a szigetközi csatornázás gyorsítását, valamint a vízkészlet szlovák fél általi hasznosítását tartalmazza. A legnagyobbra taksált tételről, azaz a környezeti károkról egyelőre nem szól a fáma.
A Hágában beterjesztett szlovák adatok szerint Szlovákiát elsősorban az energiatermelés elmaradása miatt érte kár, amelynek mértékét kamatok nélkül 900 millió dollárban, kamatostul pedig 1,5 milliárd dollárban jelölték meg. E mellett a szlovák fél az összes többi kárát együttesen közel 100 millió dollárra becsülte, a magyar delegációval folytatott tárgyalásokon pedig összesen 180 milliárd forintnyi energetikai kárt jelentettek be. Ezzel együtt feltételezett szlovák kárként a Figyelő értesülései szerint 400 milliárd forintot tart a magyar tárgyaló delegáció számon. A számításokat egyébként a tényezők széles köre teszi bizonytalanná; ilyen a szlovákok vízhasználata miatt felszámítandó díj, a C-variáns, vagy épp a meg nem termelt energia értéke. Ezeknél egyébként a két fél által “bemondott” összegek rendre nyolcszorosan különböznek: ennyivel többre taksálják a szlovákok az elveszett energiát, és ennyivel többre a magyarok az elmaradt vízhasználati díjat. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy az eredeti tervek szerint történő beruházásokra hazánk folyó áron 29 milliárd forintot költött, a vízlépcsőrendszerre pedig 1990-ig összesen 40,5 milliárdot fordított. (Az 1975. január elsejei árakat véve alapul a főlétesítmények teljes magyar ráfordításait eredetileg 23,9 milliárd forintra, a védelmi létesítményekét pedig 2,2 milliárdra kalkulálták. Eközben a szlovák beruházások 23,3, illetve 2 milliárdot forintot tettek volna ki. Ezen kalkuláció és bázisár szerint Magyarország összesen 9,5 milliárd forintot költött.) Ezeken túl felmerült az osztrákokkal szembeni tartozás rendezése is (ennek részleteiről lásd külön írásunkat).
A vízierőművi beruházás mellett érvelők egyik aduja, hogy az áram eladása révén még jól is járna az ország. Ezzel összefüggésben Lengyel Gyula, a Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. elnöke elmondta: a társaságot egyetlen szempontból érdekli a vita kimenetele, mégpedig a hazai villamosenergia-termelés miatt. Két eshetőséggel számoltak: Bős-Nagymaros teljes kialakításával, illetve azzal, ha nem építik fel az erőművet. Előbbi esetben évi 2000 gigawattórányi áram járna hazánknak, míg az utóbbinál – feltéve, hogy Magyarország kifizeti a bősi beruházás átadott energiával arányos részét – a termelt áram harmadát kapná. A nagyobb arány is minden további nélkül beilleszthető a hazai energiatermelésbe, hiszen ebből a szempontból a már létező, 720 megawattos beépített kapacitású Bős a döntő, nem a 158 megawattosra tervezett Nagymaros. Nem lógna ki a hazai árrendszerből egy Dunakanyar környéki áramtermelő sem: az előzetes felmérések szerint idei árszinten kilowattóránként legfeljebb 12 forintot fizetne a bősi áramért az MVM. Lengyel Gyula összegekről nem beszélt, ám szerinte a pilismaróti megoldás “sokkal drágább” lenne a nagymarosinál.
Amennyiben semmit sem épít a magyar kormány, akkor is hazánké lehet a Bősön termelt áram akár egyharmada is (az ott végzett munkálatok és a Duna energiájában való tulajdonrész okán). Nagy Boldizsár nemzetközi jogász szerint az arány azon múlhat, hogy milyen súllyal veszik figyelembe az állótőkét, illetve a hidropotenciált. Önmagában tehát a hágai ítélet végrehajtása nem hozna veszteséget, sőt, részesülnénk a beruházás hasznából. Új kapacitásra pedig nincs szükség: a leginkább derülátó becslés a hazai áramfogyasztás legfeljebb 5 százalékos növekedését prognosztizálja. Ennek kielégítésére akár kapcsolt hő- és áramtermelő erőműveket is lehet építeni, mégpedig Nagymaros árának tizedéért. Ez ügyben egyébként Mayer István küldöttségvezető-helyettes is úgy nyilatkozott, hogy “tulajdonképpen erre az energiára nincs szükségünk”.
Nem indokolják egy új duzzasztómű és erőtelep megépítését a hajózási szempontok sem. Ha ugyanis 400 milliárd forintba kerül a nagymarosi erőmű – citálta az egyik lehetséges változatot Nagy Boldizsár -, és az kevesebb mint évi 2,5 milliárdos bevételt hoz, akkor ez 1 százalékosnál kisebb megtérülést jelentene. Erre évente 77,5 milliárdot fizetne rá a kincstár, merthogy banki kamattal számolva 80 milliárdot fialna a beruházásra szánt pénz. S akkor még nem is számolták a folyó költségeket és az amortizációt. A “német kapcsolatról” Nagy Boldizsár közölte: a Duna-Majna-Rajna vízi út télen eleve hajózhatatlan (befagy), forgalma pedig már 1997-ben is 7 százalékkal, 6 millió tonnára csökkent, pedig akkor nem létezett a Dunán hajózási probléma.
Nem igaz az az állítás, hogy ha valahol elindul a zsilipépítés, akkor azt folytatni kell a torkolatig: a Rajnán is vannak zsilipek, még sincs végig begátazva – mondta egy szakértő. Amúgy a magyar szakaszon elsősorban nem a hajózási viszonyok változásától függ a forgalom, hanem attól, hogy nő vagy csökken az ország gazdasági teljesítménye, illetve bővül-e kereskedelmi tevékenysége. Bizonyítja ezt az is, hogy a dunai forgalom ma nagyjából fele az 1989-esnek, ám tavaly – a makrogazdaság elmozdulásával párhuzamosan – megindult a hajószállítások volumenének növekedése is. A “hajófuvaros” szakma ezért – bár a vízmélység valóban nem megfelelő – a gazdasági növekedést, s nem a bős-nagymarosi vita eldőltét nevezte meg olyan tényezőként, amelyik kedvező irányba fordítaná a dunai hajózást.