Az index egyik problémája a mérési, illetve a minőségi változások rossz számbavétele. Ha például a vásárlók az olcsóbb boltok felé csoportosítják át vásárlásaikat, akkor ezt az adatfelvétel nehezen tudja követni. (Ez természetesen felveti annak a kérdését, hogy ilyenkor ugyanazt az “árut” veszi-e meg a vásárló. Hiszen a diszkont áruházak részben azért is lehetnek olcsóbbak, mert a vásárlás körülményei – amelyek pedig beleszámítanak a vásárolt áruba – rosszabbak, mint a “normális” boltokban. Ha szélesen akarjuk értelmezni az áru fogalmát, akkor olyan tulajdonságokat is figyelembe kellene vennünk, hogy például az adott bolt mennyire könnyen közelíthető meg.) Ez a fajta hiba valószínűleg különösen nagy az átmeneti gazdaságok esetében.
A kínálat megváltozása miatt bekövetkező relatív árváltozások aggregációs hibát eredményeznek. Általában a fogyasztói kosár csak évente – egyes országokban még ritkábban – változik, viszont a viszonylag drágábbá váló termékből általában kevesebbet vásárolnak, az olcsóbbá válóból pedig többet, ami pozitív torzítást visz az árindexbe. (A kereslet oldaláról induló, például az ízlések megváltozása miatti relatív árváltozás esetén éppen fordított a viselkedés: ha divatba jön az alacsony sarok a magas helyett, akkor alacsony sarkú cipőből többet vásárolnak, miközben felmegy az ára.) Az ideális megoldás az lenne, ha ugyanakkora “hasznosságot” biztosító fogyasztói kosárnak az árát hasonlítanánk össze, ez azonban nem lehetséges, mert a hasznosság nem mérhető és nem aggregálható.
Egy adott termék piacán az időjárás miatt vagy más okból átmenetileg megváltozhatnak az árak. Az ilyen úgynevezett átmeneti kínálati sokkok várható értéke nulla. A kínálati sokkhoz lehetne elvileg sorolni a termelékenység javulását is, mivel azonban ennek várható értéke hosszú távon nem nulla, és nagyjából folyamatosan zajlik le, ezért nincs értelme az inflációt torzító tényezőnek tekinteni. (Ha az infláció azért alacsony, mert folyamatosan magas a termelékenység növekedése, akkor az nem “zavaró tényező”, hanem állandó tulajdonsága a gazdaságnak.)
A fiskális jellegű intézkedések – például az áfa-kulcsok vagy a fogyasztási adók változtatása – a tapasztalatok szerint a rövid távú CPI inflációt megnövelik. (Ez azért van, mert ez a mutató nem a gazdaságban lévő összes tranzakció árait méri, hanem e tranzakcióknak csak egy részét, jelesül a végső fogyasztást veszi figyelembe.) Természetesen a keresleti rugalmasságoktól függ, hogy a termelők és a fogyasztók hogyan “osztozkodnak” a többletköltségeken. Elvileg mind a két véglet elképzelhető – vagyis az is, hogy a fogyasztói árak egyáltalán nem nőnek, meg az is, hogy a teljes költségnövekedés átmegy az árakba. A helyzet megítélését rövid távon tovább nehezíti, hogy ha a termékek árának megváltoztatása költséges, akkor a kereskedők nagy valószínűséggel fel fogják használni az adóemelés alkalmát arra, hogy az egyébként is tervezett áremeléseket meglépjék. Ekkor tehát úgy tűnik, hogy még a “szokásosnál” és az adóemelésből következőnél is nagyobb az áremelkedés. A “többletet” ellensúlyozza, hogy a következő hónapokban – az előrehozott kiigazítás miatt – a szokásosnál kisebb lesz az áremelkedés. Ide sorolhatók a vámpótlék bevezetésekor és eltörlésekor jelentkező zavaró hatások is.
A “központi” árak felemelésének a várható értéke nálunk nem nulla. Elvileg elképzelhető, hogy a hatósági árak változásának a várható értéke nulla legyen (vagy a termelékenység növekedése miatt akár negatív is), de az időszakos kiigazítás gyakorlata miatt valószínűleg ekkor is, mint most, “lökésszerűen” változnának a hatósági árak. Ez rövid távon ingadozásokat visz az inflációba.
Végül szezonalitási probléma adódhat az index számításánál, például szezonális kínálati sokkokból (tipikusan a mezőgazdaságban), vagy egyszerűen abból, hogy az árigazítások a piaci szférában is az év bizonyos hónapjaira koncentrálódnak – gondoljunk csak a ruházati cikkek nyári leértékelésére.