Fontos tudni az infláció vizsgálatakor, hogy az áremelkedéseknek mekkora az a része, amely a viszonylag lassan változó reálhatások és a gazdaságpolitika hatásának együttes eredménye, s mekkora hányad származik átmeneti “zajból”. Az utóbbi különösen akkor zavaró, ha viszonylag rövid távon akarjuk megítélni az infláció alakulását. Egy mezőgazdasági termény ára például felmegy, ha rossz a termés, majd a következő évi jó termés esetén újra lecsökken. Ettől valószínűleg az egész fogyasztói árindex infláció is nagyobb, illetve kisebb lesz, mint egyébként lenne. A gazdaságpolitikának azonban nem kell figyelembe vennie ezt a “zajt”, csak a “tartós” infláció alakulását. (A rossz termés miatt nem indokolt keményebb antiinflációs politikát folytatni, s a jó hozamok sem azt jelzik, hogy az infláció csökkenése felgyorsult volna.)
Az Európai Unió (EU) jó néhány tagállamában, vagy például Kanadában és Új-Zélandon nem magát a fogyasztói árindexet tekintik az infláció mérőszámának, hanem megpróbálják azt megtisztítani a zavaró hatásoktól, így egyebek közt az olajár vagy a mezőgazdasági árak változásának a szerepétől. De ahol nincs jól definiált inflációs cél – mint például az Egyesült Államokban -, ott is érdekli a monetáris hatóságokat a “core” (mag) inflációs ráta, az adekvát gazdaságpolitika szempontjából.
A CPI hibái két forrásból erednek: egyrészt a fent említett zajból, másrészt abból, hogy ez a mutató a megélhetési költségeket rosszul méri (részletes lásd külön anyagunkat). A zavaró tényezőknek legalább egy részétől megtisztított “zajmentes”, avagy maginfláció mérése ugyanakkor nem könnyű feladat, és nincs egységes metodika, amivel ezt ki lehetne számítani.
Az MNB-ben folyó kutatások is többféle becslési módszerrel próbálkoztak, a részletes fogyasztói árindexet használva adatbázisként. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) rendszeresen 1992 januárja óta közöl többek között havi és 12 havi mutatót a fogyasztói árindexet alkotó 160 alcsoportra. Ezt a terjedelmes kört négy alcsoportra osztottuk: központi áras (regulált) termékekre; élelmiszerekre; nemzetközi kereskedelembe kerülő (tradable) cikkekre; illetve nemzetközi kereskedelmi forgalomba nem kerülő (non-tradable) árukra. (Az így kialakított csoportoknak a fogyasztói árindex kosarában elfoglalt súlyáról lásd a grafikont a 33. oldalon).
Az általunk regulált árasnak tekintett termékek szélesebb kört fednek le, mint a KSH által annak tekintett áruk (15,7 százalék), mert mi minden olyat ide soroltunk, amelyik statisztikailag nehezen kezelhető. E problematikusság oka lehet például, hogy a szóban forgó cikk ára nem központilag szabályozott ugyan, de csak ritkán változik (szerencsejáték); a forgalmiadó-változások teszik időnként nagyon ingadozóvá a viselkedését (szeszes italok); vagy épp “tőzsdetermék” jellegű árukról van szó (kávé, tüzelőolaj). A regulált elnevezés tehát csak kényelmi okokat szolgál: valójában itt összegyűjtve találhatunk különböző okokból szeszélyesen viselkedő árukat.
A normális, piaci árasnak tekintett termékek – vagyis az élelmiszerek, a tradable és a non-tradable áruk – esetében megpróbáltuk elkülöníteni az áfa-emelésből adódó árváltozásokat. Ez azért fontos, hogy a szezonális igazítást ne zavarja meg ezen sokkoknak a jelenléte az idősorokban. Mivel nem tudjuk, hogy egy adott áfa-emelés milyen arányban oszlik meg termelői árcsökkenés és fogyasztói árnövekedés között, és a rendelkezésünkre álló termékcsoportoknál sokszor az sem világos, hogy mikor és milyen mértékben változott az áfa-kulcs, ezért úgy döntöttünk: megpróbáljuk tisztán ökonometriai módszerekkel megbecsülni az áfa-változtatás hatására bekövetkező áremelkedés nagyságát. A becsült áfa-hatást mindegyik esetben levontuk az adott idősor inflációs rátájából, majd a kapott “maradék” idősorokat szezonálisan kiigazítottuk.
Az így előálló adatbázisból minden részcsoportra kiszámoltuk a havi és a 12 havi áremelkedéseket, valamint három új csoportot képeztünk. Ezek közül CORE nevezetű halmaz a tradable és a non-tradable kört, valamint az élelmiszereket foglalja magában. A COREXF (a “core, excluding food” kifejezés rövidítéseként) csoport a fentitől abban különbözik, hogy az élelmiszereket nem tartalmazza. Végül a COREXV (“core, excluding volatile food”) elnevezésű alcsoportnál csupán a “nagy ingadozású” élelmiszereket vettük ki a CORE jelzetű halmazból (az ilyen “ingatag” élelmiszerek közé soroltuk a tojást, a friss zöldséget és gyümölcsöt, valamint a krumplit). Ezeknél az alcsoportoknál vizsgálataink szerint a kínálati sokkok általában nagy áringadozásokhoz vezetnek, és a kizárásukkal viszonylag kevés információt vesztünk, ugyanakkor sok zajtól szabadulunk meg.
Egy másik módszer a zaj kiszűrésére az, hogy a dezaggregált havi inflációs indexeket sorba állítjuk, a kapott eloszlások széleit levágjuk, és így kalkulálunk átlagot (trimmed mean), vagy pedig medián inflációt számolunk a sorba állított részárindexekből. Mindkét módszer a nagyon kiugró értékeket hagyja el (pozitív és negatív irányban is), és így valószínűsíti, hogy az adott hónapban kínálati sokkot elszenvedő árucsoportok – valamint azok, ahol mérési hiba miatt volt nagyon nagy vagy kicsi az árindex – kiessenek a mérésből. Az így kapott inflációs rátákat TRIM-nek és MEDI-nek neveztük el, és a teljes CPI-re, valamint a CORE és COREXF csoportokra számoltuk ki.
A harmadik módszer az, hogy a havi inflációs rátákat újra súlyozzuk a szerint, hogy az időben (az egyes hónapokban) mennyire nagy szokott lenni az eltérésük az általunk keresett inflációtól. Ez azért értelmes megközelítés, mert minél nagyobb egy adott részárindex havi ingadozása (volatilitása), és minél inkább el szokott térni az általunk keresett inflációtól, annál kevesebb információt hordoz arról, és annál kisebb súlyt kell neki adni. (Ha például a zöldség- és gyümölcsárak emelkednek vagy csökkennek, akkor ez általában nagyon keveset mond az általános inflációról, és sokkal többet az előző időszak időjárásáról.)
Kérdés azonban, hogy mi az “általunk keresett” infláció? Mivel éppen ezt keressük, meglehetősen nehéz a saját maga kiszámolásához szükséges súlyozáshoz ezt felhasználni. Szerencsére azonban nem lehetetlen: a táblázatkezelő programokban lehetőség van arra, hogy körkörös referenciákat adjunk meg, és az eredményhez fokozatos közelítéssel (úgynevezett iterációs módszerrel) jussunk el. A program a kiinduló súlyokkal kiszámolja a keresett infláció nagyságát, majd új súlyokat képez, s ismét számol – egészen addig, amíg a változás egy előre megadott kis értéknél kisebb nem lesz. Ekkor a folyamat leáll, s kapunk egy “sima” inflációs sort.
Ezt a számítást három csoportra is elvégeztük: a teljes CPI-re, valamint a CORE és a COREXF nevű részhalmazokra. Mint várható, ez a fajta súlyozás általában az eredetinél kisebb súlyt ad az általunk regulált árasnak tekintett termékeknek (az összes súlyuk körülbelül a negyedére csökken) és sokkal nagyobbat a tradable áruknak. A non-tradable csoport súlya nagyjából ugyanakkora marad, míg az élelmiszereké egy kicsit csökken (az eltérések arra az esetre vonatkoznak, ha az egész fogyasztói kosárra végezzük el a gyakorlatot). Az így kapott árindexek körülbelül ugyanazt mutatják, mint az egyéb módszerekkel kiszámolt maginflációs mutatók.
Néhány maginflációs változót felrajzolva, több dolog is világossá válik. Először is, a kapott idősorok még mindig elég zajosak. Ezért az adott pillanatban nehéz megmondani, hogy trendfordulóról van-e szó, vagy pedig csak egy “véletlenül” alacsony vagy magas havi értékről. A COREXV idősorra nézve például ma úgy tűnik, hogy az infláció 1995-ben tetőző növekvő trendje valamikor 1993-ban kezdődhetett. Az is jól látszik, hogy a maginfláció mérőszámaként kapott idősorok még mindig sokkal jobban használhatóak, mint a havi CPI, mert ez utóbbi még jobban ingadozik (lásd a grafikont). Ennek oka egyrészt a szezonalitás, de nagy szerepet játszik az is, hogy a hatósági árak sokkal inkább volatilisek mint a piaci árak, ráadásul az igazítás éven belüli szokásos időpontja is változhat (jó példa erre az energiaár).
Az is szembetűnő, hogy a legutóbbi dezinflációs periódus más képet mutat, mint amilyen a CPI infláció – és különösen annak 12 havi változata – alapján a köztudatban él. A dezinfláció 1995 májusa és 1996 közepe között gyors volt, utána gyakorlatilag leállt. A jó hír az, hogy az elért szint viszonylag alacsony: a COREXF 12 havi értéke 14,6 százalék, a COREXV hasonló számadata pedig 15,8 százalék volt tavaly decemberben. (Az elmúlt év utolsó hat hónapjának átlaga éves szinten ezekre a mutatókra 14,3 százalék, illetve 14,6 százalék.) A rossz hír viszont az, hogy azok az értékek, amelyeknél most vannak a maginfláció mérőszámai, nem lényegesen alacsonyabbak az 1993 körül tapasztalhatóknál, tehát áttörés az infláció csökkenésében eddig még nem következett be. Ugyanakkor igaz az is, hogy a mostani értékek annak ellenére ekkorák, hogy az energiaár-emelkedés – különösen az iparié – a közelmúltban jóval nagyobb ütemű volt mint 1993-ban. (Bár a fenti számítások az energiaárak közvetlen hatását kiszűrik, azok a költségeken keresztül hatnak a maginflációra is.)
Adatainkat felhasználva az inflációs folyamat több tulajdonságát is megpróbáltuk körüljárni. Megvizsgáltuk például azt, hogy miként alakulnak a relatív árváltozások a különböző időszakokban. Azt figyeltük meg, hogy a nem hatósági árak körében a nagy relatív árváltozások 1992 végére lejátszódtak, és azóta az ezeket jellemző mérőszámok körülbelül ugyanazon a szinten stabilizálódtak. Nagyító alá vettük a leértékelések hatását is a különböző maginflációs mérőszámokra. Találtunk arra utaló jeleket, hogy a nagyobb leértékelések gyorsabb árigazodást okoznak, míg a kisebbek lassabban éreztetik a hatásukat (ez azonban nem jelenti azt, hogy hosszú távon eltérő áremelkedéssel kell számolnunk ugyanakkora leértékelés hatására, ha azt apró lépésekben, s nem egyszerre hajtják végre). Az egyedi árindexekből számolt hosszú távú együtthatók azt mutatják – mint ahogy az várható is volt -, hogy a tradable áruk érzékenyebbek az árfolyamváltozásra, mint a nontradable áruk.
Talán a fentiek is igazolják, hogy a maginfláció vizsgálatával érdekes dolgokat tudhatunk meg az inflációról és a szélesebb értelemben vett makrogazdasági folyamatokról. Nem árt azonban az óvatosság. Az itt közölt eredmények nem száz százalékig megbízhatóak – mint ahogyan egyik gyakorlati közgazdasági kutatás sem az. Az idősor rövidsége és a sok “rendkívüli” esemény miatt például valószínűleg a szezonális igazítás maga is hibákat visz az adatsorokba. Különösen kockázatos terület a kapott eredmények értelmezése. Egy zajos folyamatba mindenki a saját előítéletei szerint tud belelátni trendeket és magyarázni jelenségeket. Nem tisztázott az a fontos kérdés sem, hogy az inflációt alakító tényezők milyen arányban és késleltetéssel hatnak, s a jelenben megfigyelt infláció minek a következménye. Bízvást állítható azonban, hogy a maginfláció jelzőszámait – mint alternatív mutatókat – a fenti hibák ellenére is érdemes figyelemmel kísérni.
(A szerző az MNB közgazdasági főosztályának munkatársa)
A cikk alapjául szolgáló munkát a szerző Vincze Jánossal közösen végezte. Az itt leírtak a szerző saját gondolatai, s nem feltétlenül tükrözik az MNB hivatalos álláspontját.