Egyre nagyobb erősségű rengéseket jeleznek Bretton Woods környékén. Az amerikai kisvárosban életre hívott nemzetközi fejlesztési intézmények fél évszázad alatt összesen nem kaptak annyi kritikát, mint ötvenedik születésnapjuk megünneplése, 1994 vége óta. A vádak hallatán nyilván kis hazánkban is sokan felkiáltanak: ugye megmondtam!
Azt többé-kevésbé a bírálók is elismerik, hogy az egyik ilyen illusztris képződmény, a Nemzetközi Valutaalap – magyarul az IMF – rövid távon képes meggátolni a pénzügyi nehézségekkel küzdő országok, térségek bajainak tovaterjedését. Nagy kunszt, mondhatnánk, hiszen alapvetően erre, a tagállamok fizetésimérleg-nehézségeinek orvoslására jött létre. Nem szabad azonban elfeledkezni arról az aprócska tényről, hogy az IMF eme áldásos tevékenységét nem irgalmas szamaritánus módjára, hanem döntően a tagállamok pénzbeli hozzájárulásából folytatja. Teszi ezt azon ésszerű megfontolásból, hogy egyes országok vagy régiók összecsuklása – a dominó-effektus alapján – másokat is megingathat.
Ezzel nincs is semmi gond. Ám ha egy intézmény mások pénzének kikölcsönzéséről dönt, akkor annak – amint az utóbbi években padlót fogott egyes hazai bankok példája is figyelmeztet – fokozottan kell ügyelnie, hogy mennyi kockázatot vállalhat.
De ne beszéljünk rébuszokban. Az még teljességgel elfogadható, hogy a világ – sokáig megingathatatlannak tűnő – távol-keleti tigriseinek, majd oroszlánjának megsebesülését követően az intézmény segítő kezet nyújtott. Az viszont már vita tárgya lehet – s a minapi davosi világgazdasági fórumon lett is -, hogy vajon a szóban forgó ügyben kellő körültekintéssel szavazta-e meg az IMF a vezető államok kormányaival a vaskos dollármilliárdokat.
S ezúttal nem is a hitelek összegével van baj: inkább maga a tranzakció indokoltsága vitatható. Egyelőre ugyanis az látszik, hogy a tőkeinjekcióval közvetve éppen a mennyei mannát megszavazó államokból érkező spekulánsok jártak jól. Úgy tudniillik, hogy gyakorlatilag kockázatmentesen kasszírozhatták be invesztícióik hozamát. Márpedig ez a rendező elv legjobb tudomásom szerint nem szerepelt az IMF preambulumában.
A hitelezést megelőző óvatosság különösen azért hiányolható, mert e nagyhírű szervezet máskor nagyon is körültekintőnek mutatkozott. Hogy ne menjünk messzire, elég csak a Magyarországgal több mint másfél évtizede ápolt viszonyra gondolni. Aligha akad még egy pénzügyi intézmény, amely annyira tartotta volna magát a “csak annak adj hitelt, aki hitelt érdemlően bizonyítja hitelképességét” banki hüvelykujjszabályhoz, mint a Washingtonban székelő IMF. Hiteleire a mindenkori magyar kormányok főleg akkor számíthattak, ha a visszafizetést a Valutaalap gazdaságfilozófiájához közelítő programok meghirdetésével és betartásával nyomatékosították.
Esetenként aztán e kormányok az egyébként is elkerülhetetlen nadrágszíj-megszorításokat úgy tették szalonképessé, hogy kilátásba helyezték: azok nélkül az IMF “életmentő hitelei” elmaradnának. Nem csoda, ha e megnyilatkozások a szűkös szakismerettel, ám annál nagyobb nemzeti öntudattal rendelkezőkben azt a képzetet keltették, mintha egy külső hadúr kényszerítené rá akaratát az országra.
Hogy ez nem teljesen volt így, arra éppen a legutóbbi hitelkeretből következtethetünk, amely úgy járt le a napokban, hogy egy árva centet sem vettünk fel belőle. Egyes hiedelmekkel ellentétben ugyanis az utóbbi évek legkeményebb megszorításait tartalmazó csomagot nem a Valutaalap állította össze; azért csakis a kackiás bajuszú pénzügyminisztert lehet szidni. Nem árt persze tudni, hogy a beteg sajátosságait esetenként figyelmen kívül hagyó IMF-receptre kiváltott gyógyszer ezúttal alighanem allergiás tüneteket okozott volna.
A végül 1996 tavaszán tető alá hozott hitelmegállapodás arra azért mindenképpen jó volt, hogy a Valutaalap ítéletét akkor szinte még bankgaranciaként elfogadó többi pénztulajdonos így könnyebb szívvel, s főként olcsóbban volt hajlandó finanszírozni kis hazánkat. A magyar gazdaságnak, illetve a pénzügyi kormányzatnak azonban ma már nincs szüksége effajta igazoló szelvényre ahhoz, hogy külföldi hitelhez jusson, ha egyáltalán eszébe jutna ilyesmi. Nem is szólva arról, hogy immár a hitelezők is erős fenntartásokkal kezelik, mit is mondanak a derék washingtoniak. S talán nem is alaptalanul.