Vigasztalhatjuk-e magunkat azzal, hogy a munkahelyeket nem teremtő növekedés csupán átmeneti, a “transzformációs válság” természetéből fakadó jelenség, amely abból adódik, hogy a szocializmusból nehezen kilábaló gazdaságban csak az átlagosnál sokkal termelékenyebb vállalatok tudnak piacra lépni és növekedni? Kétségtelen, hogy ez önmagában is elégséges ok, hiszen a gazdasági szerkezet eltolódása a magasabb munkatermelékenységű vállalatok felé természetszerűleg vezet oda, hogy a nemzeti jövedelem pótlólagos munkahelyek teremtése nélkül növekszik. Előbb-utóbb azonban – hangozhat az optimista érv – átesünk a rendszerváltás krízisén, s a növekedés az állások számát is gyarapítani fogja.
Úgy tűnik, a polgárok – mint annyi másban – e kérdésben is borúlátóbbak a gazdaságpolitikusoknál. A Mareco Kft., a Gallup magyar tagja által végzett, az 1998. évi várakozásokra vonatkozó közvélemény-kutatás szerint az emberek hozzávetőlegesen 35 százaléka változatlan, ugyancsak 35 százaléka pedig növekvő munkanélküliséget vár erre az esztendőre (a legtöbb volt szocialista ország polgárai még ennél is pesszimistábban ítélik meg a munkaerőpiac közeljövőjét). Vajon nekik van-e igazuk, vagy a munkaügyi miniszternek, aki egy rádiónyilatkozatában 3 százalékos munkanélküliség elérésével kecsegtetett, ha a növekedés a vártnak megfelelő ütemű lesz az ezredfordulóig?
Közismert közgazdasági feltevés, hogy ha leszorítjuk az inflációt, csökkentjük a kamatokat, stabilizáljuk az árfolyamot, és egyensúlyba hozzuk a költségvetést, azzal a foglalkoztatás növekedésének feltételei is megteremtődnek. E feltételezéssel kapcsolatban azonban eleve óvatosságra int, hogy hosszabb távon laza kapcsolatot találunk egy-egy ország nemzeti jövedelmének és foglalkoztatásának szintje, vagy a két változó hosszabb idő átlagában érvényes növekedési üteme között. A legtöbb ország GDP-je a sokszorosára növekedett az elmúlt fél évszázadban, miközben a foglalkoztatás alig változott, a munkanélküliség pedig inkább növekedett, mint csökkent.
De vajon nem úgy van-e, hogy a foglalkoztatás a GDP visszaesésének periódusaiban kerül a hosszú távú – lényegében konstans – átlagértéke alá, és a gyors növekedés korszakaiban tér vissza a trendhez, vagy kerül akár a fölé is? Ha legalább ennyi igaz, akkor mégsem alaptalan a meginduló növekedéstől az álláshelyek szaporodását remélni.
Nos, ez minden bizonnyal egyike a lehetőségeknek, ám bekövetkezése egy sor feltételtől függ. Hogy létezik munkahelyteremtés nélküli növekedés, azt jól mutatja a nyugat-európai tapasztalat az elmúlt negyedszázadban, amikor a visszaesések azonnal és nagymértékben csökkentették, a fellendülések azonban csak kismértékben és késedelmesen növelték a foglalkoztatást. Nehéz megmondani, hogy azok a feltételek, melyek ezért a “racsni-effektusért” felelősek, milyen mértékben érvényesülnek Magyarországon, de a kutatás és a statisztika azért bizonyos támpontokkal szolgál.
A keresleti oldal
A foglalkoztatás nagyfokú tehetetlensége az elmúlt évtizedek európai fellendüléseikor nagymértékben összefüggött azzal, hogy a megelőző válságok strukturális jellegűek voltak. A klasszikus, mára szinte elfeledett “túltermelési” válságokban piacképes kapacitások kerülnek parlagra. A krízis vége felé, amikor az aggregált kereslet növekedésnek indul, a leállított üzemek egy része ismét termelni kezd, s az elbocsátott munkások egy részét visszahívják. Ebben a folyamatban katalizátorként működik a már meglévő tőkejavak és a munka közötti kiegészítő viszony: az egyik tényező mennyiségének növelése emeli a másik határtermelékenységét, és – változatlan árak esetén – a keresletét.
Ám ha a válság strukturális természetű, vagyis azért tör ki, mert a gazdaságot valamilyen árrobbanás vagy piaci átrendeződés szerkezeti átalakulásra kényszeríti, akkor a komplementaritás jótékony hatása kevéssé érvényesül, hiszen a termelésből kivont kapacitások jó részével egyszerűen nem lehet eladható terméket gyártani. Ugyanakkor nincs garancia arra, hogy az új beruházások érdemi munkahelyteremtéssel járnak. Efféle krízisek esetén a foglalkoztatás gyors helyreállását segítő másik alapvető mechanizmus sem működik hatékonyan: a fellendülés nem teremt erős árupiaci túlkínálatot, mely segíthetne lenyomni az inflációt, s ezzel mérsékelni a munkanélküliségnek a nem gyorsuló inflációval még összeegyeztethető, kritikus szintjét.
Hogy a közép- és kelet-európai “transzformációs recesszió” – jellege szerint – a strukturális válságok csoportjába tartozik, sőt annak szélsőséges esetét képviseli, azt aligha kell bizonygatni. Mégis sokan hajlamosak elfelejteni, hogy ilyen típusú visszaesés után a foglalkoztatás növekedése – a fent említett pozitív visszacsatolások hiányában – nehézkesen indul el.
A foglalkoztatott létszám, a rendelésállomány és a beruházások együttes vizsgálata mutatja, hogy a foglalkoztatásnövekedés hazánkban milyen nagymértékben tapad új kapacitások létesítéséhez, s mennyire kevéssé magyarázható önmagában a konjunktúra alakulásával (lásd a táblázatot a 36. oldalon). Az adatok az Országos Munkaügyi Módszertani Központ (OMMK) féléves gyakorisággal megismételt Prognózis-felvételéből származnak. A táblázat az 1992-96. évi hullámokban szereplő 4-5 ezer vállalatot a rendelésállomány alakulása alapján, valamint aszerint csoportosítja, hogy az adott év második félévében tervezték-e valamilyen beruházás (gép, épület vagy mindkettő) üzembe helyezését. Látható, hogy érdemi foglalkoztatásnövekedésre kizárólag abban a vállalati csoportban került sor, melyben a rendelésállomány növekedésével párhuzamosan egyszersmind a fizikai tőkeállomány is bővült. A rendelések növekedése önmagában nem (illetve 1995-96-ban csak nagyon kis mértékben) vont maga után foglalkoztatásbővülést.
Az okság nem feltétlenül a beruházástól mutat a foglalkoztatás felé. Az adatokat úgy is értelmezhetjük, hogy új munkahelyek csak olyan erős piaci impulzusok hatására keletkeznek, melyek a vállalatokat a két termelési tényező együttes bővítésére késztetik. Hogy oksági viszonyról, vagy közös függésről van-e szó, azt a rendelkezésre álló adatok alapján nehéz lenne eldönteni. Ez azonban nem érinti a gondolatmenetünk szempontjából fontos állítást: jelesül azt, hogy a magyar viszonyok között fizikai tőke bevonása nélkül végbemenő foglalkoztatásbővülésre igen kevéssé számíthatunk.
Ehhez járul, hogy az új beruházások igen nagy része munkamegtakarító jellegű, amit jól mutat a külföldi tulajdonban lévő vállalatok példája. 1995-96-ban az összes beruházás közel 60 százalékát ebben a vállalati körben teljesítették, ugyanakkor az invesztíciók munkaerő-vonzata mindmáig igen alacsony maradt. Az egy forint nettó árbevétel előállításához szükséges létszám 1995-ben 44 százalékkal, az egy forint értékű (nettó tárgyi) eszközállományra jutó foglalkoztatás 58 százalékkal volt alacsonyabb a nem tisztán magyar tulajdonú vállalatoknál, a tisztán hazaiakhoz viszonyítva. (Nagyságrendjében hasonló különbség áll fenn egy-egy ágazaton és vállalati méretkategórián belül is.)
A termelő kapacitások és az alkalmazotti kör kiépítése után közvetlenül a külföldi vállalatok a termelés bővítéséhez sem igényelnek komoly többlet-létszámot: 1995-nél maradva: vállalati mérlegadatokon alapuló munkaerő-keresleti becslésekből megállapítható, hogy míg 1,0 százalékos termelésbővítés hozzávetőlegesen 0,1 százalék többletlétszámot implikált a magánvállalatoknál, a külföldi cégeknél a két változó között nem volt szignifikáns kapcsolat (miként az állami vállalatok körében sem).
A kínálati oldal
A munkahelyek számának szaporodását a kínálati oldalon is több tényező, köztük mindenekelőtt a népesség iskolázottsága korlátozza. A kereseti arányok változása, valamint a munkanélküli statisztikák jól érzékeltetik, milyen nagymértékben tolódott el a magyar gazdaság munkaerő-kereslete az iskolázottabb rétegek felé. A középiskolát végzett szellemi dolgozók kereseti előnye az általános iskolát végzett fizikaiakkal szemben 1986-95-ben 17 százalékkal, a diplomásoké 29 százalékkal emelkedett. E csoportok állásvesztési esélye – 1993-ra vonatkozó számítás szerint – 26, illetve 56 százalékkal volt alacsonyabb, mint az általános iskolát végzetteké (azonos nem, életkor és lakóhely esetén).
A keresleti átrendeződéshez való alkalmazkodás – túlzás nélkül állítható – megdöbbentő mértékű volt. 1991 és 1995 között a 15-16 évesek körében közel 20 százalékkal, a 17 évesek között több mint 30 százalékkal, a 18 éveseknél 95 százalékkal, a 19-25 évesek körében 35-53 százalékkal nőtt az iskolába járók aránya. Ám bármilyen nagyfokú is az alkalmazkodás, időbe telik, amíg a hatása érzékelhetővé válik, s addig a szűkösen rendelkezésre álló és drága szakképzett munkaerő tőkeigényes, munkamegtakarító technológiák választására ösztönözheti a vállalatokat.
Hasonló problémák merülnek fel a kereslet és kínálat regionális eltérései kapcsán. Az ország gazdagabb térségeiben növekvő kereslethez a népesség – a migráció és az ingázás magas költségei miatt – csak kevéssé tud alkalmazkodni. Annak viszont, hogy a tőke hatoljon be az elmaradottabb régiókba, gátat szab ezen térségek közlekedési peremhelyzete, valamint alacsony iskolázottsági színvonala.
Az ország 170 kistérségére (munkaügyi irodakörzetére) vonatkozó számítás szerint például 1995-ben a külföldi vállalkozások sűrűségében mutatkozó különbségek közel 45 százalékát magyarázta a kistérség-központnak Budapesttől és Hegyeshalomtól mért átlagos távolsága, valamint a népesség iskolázottsága.
Az iskolázottabb népességű, centrális helyzetű régiókban lassanként újra megjelenő munkaerőhiány különféle reakciókat válthat ki. Egyelőre úgy tűnik, a meghatározó válasz nem a bérek nagymértékű emelése (a regionális bérkülönbségek 1993-tól 1996-ig meglehetősen stabilnak mutatkoznak), hanem a vállalati növekedés megtorpanása. Ezekben a régiókban az éleződő munkaerő-piaci verseny viszonylag több vállalatot kényszerít erőn felüli (a termelékenység-növekedés ütemét meghaladó mértékű) béremelésre. Biztató jel, hogy egyes nyugat-magyarországi vagy budapesti vállalatok válaszképp az elmaradottabb régiók felé tapogatóznak. Látni kell azonban, hogy az aggregált foglalkoztatásra tett hatás szerény maradhat, ha az országon belül terjeszkedő cégek a fejlettebb régiókba települt külföldi vállalkozásokhoz hasonló stratégiát követnek: magyarán, a munkaerő-állomány “krémjének” lefölözésére szorítkoznak, és viszonylag tőkeigényes technológiákat telepítenek.
Az intézményi oldal
Végezetül, a növekedés foglalkoztatási hatása függ a béreket és egyéb foglalkoztatási költségeket meghatározó intézmények működésétől is. Ha ezek a költségek a fellendülés megindulásával párhuzamosan emelkednek, az kevéssé munkaigényes technológiák és munkaszervezeti formák választására ösztönözheti a vállalatokat, és hosszú ideig fenntarthatja a növekvő GDP és stagnáló foglalkoztatás (látszólagos) ellentmondását.
Efféle veszéllyel fenyeget, ha nem a munkanélküliség szintje, hanem a foglalkoztatás szintjének változása hat az alkuban ténylegesen részt vevő dolgozók bérköveteléseire. Ilyen esetben, ha a foglalkoztatás jelentős növekedésére lehet számítani az aggregált kereslet növekedése miatt, akkor a bennfentesek magasabb bérekért indíthatnak harcot anélkül, hogy állásban maradási esélyeik romlanának. (Legfeljebb nem javulnak a lehetséges legnagyobb mértékben). Minél kevésbé befolyásolja a bennfentesek bér-aspirációit a munka nélkül lévők tömege, minél inkább a saját állásban maradási esélyeik függvényében alakítják a bérköveteléseiket, annál kevésbé számíthatunk arra, hogy a fellendülés a foglalkoztatás jelentős növekedését eredményezi.
Hasonló hatással jár, ha a rövid távú munkanélküliség a hosszú távúnál erősebb befolyást gyakorol a bérekre. Fellendülésben a hosszú távon munkanélküliek aránya a teljes állományon belül általában növekszik, s gyakran csupán a rövid ideig állás nélkül lévők újraelhelyezkedési esélye javul. Emiatt az állásokért folyó verseny kevésbé kiélezett, konjunktúrában a bérfelhajtó tendenciák erősödnek, a foglalkoztatás lassan növekszik. A hazai adatok is megerősítik azt az európai tapasztalatot, hogy a hosszabb ideje állás nélkül lévők tömege korántsem készteti olyan óvatosságra a “bennfentes” munkavállalókat, mint mikor a frissen állást vesztettek száma magas – s ez tovább szaporítja a foglalkoztatás jövőjével kapcsolatos kételyeket.
Mindent egybevetve, a fentiek “üzenete” nem az, hogy a foglalkoztatás nem fog növekedni az előttünk álló években. Nem árt azonban emlékeztetni, hogy a növekedés munkaerő-vonzatát egy sor keresleti, kínálati és intézményi feltétel szabályozza. Ma is készülnek olyan prognózisok, elhangzanak olyan nyilatkozatok, amelyek nincsenek tekintettel a munkaerőpiac megváltozott jellegére; arra, hogy ez is igazi piaccá vált, amelyet alapvetően “árjelzések” szabályoznak. Ha ezt az előrejelzők nem veszik tekintetbe, akkor igen kellemetlen meglepetésekre kell felkészülniük.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet főmunkatársa)