Századunk közgazdasági áramlatai közül, úgy tűnik, a nagytérgazdaság bizonyult tartósnak és hatékonynak. Haushofer professzor geopolitikának nevezett iskolája olyan régi keletű törekvéseket foglalt össze az emberiség történetéből, amelyek gyarmatbirodalmak, valutaövezetek, államszövetségek indítékai voltak. Erőszakkal ezeket a nagytereket nem lehetett tartósan fenntartani – nem maradt fenn a Habsburg-birodalom, a brit vagy a francia birodalom -, türelmes kompromisszumokkal azonban mégis sikerült egyre mélyebb és szélesebb integrációvá fejleszteni kontinensünk fejlett részeit. Az, hogy ez irányú csatlakozásunkra a keleti bővítés első szakaszában kerülhet sor, komoly előnyökkel járó sikere az országnak. Európa, s a világ nemzeteivel együtt azonban nekünk is meg kell birkóznunk egy súlyos feladattal: a hosszú idő problematikájával.
A nagytérgazdaságnak vannak gazdái, akik azt előrehajtják – nemcsak a multik tartoznak ide, hanem a tudomány jeles képviselői, akik az erők egyesítésében látják az ugrásszerű előrehaladás esélyét, s államférfiak, akik pontot akarnak tenni évezredes torzsalkodások végére. Ezzel szemben a nagy időtávlatok követelményeinek nincsenek felelősei: az emberiség hosszú távú érdeke konkrétan senkinek sem az érdeke. A jövő már most kirajzolódó, s az emberiség létét – vagy legalábbis súlyos mutációk nélküli létezését – fenyegető veszélyeit felismerők köre, érdekérvényesítő képessége nem tudja ellensúlyozni az olyan rövid távú érdekeket, amelyek egyebek mellett az ózonlyuk tágulásához, a felmelegedéséhez, az egészséget aláásó fogyasztás bővüléséhez vezető termékek és gyártási módok fenntartásához fűződnek. Ezen nehéz változtatni, hiszen gyakran tapasztalhatjuk: az emberek pillanatnyi érdekeiknek, kényelmüknek rendelik alá életüket, egészségüket, s a következő nemzedékek sorsát. Elég itt azokat említeni, akik két perc megtakarításáért halált megvető bátorsággal rohangálnak a robogó járművek között, miközben egyébként – munkahelyükért, társadalmi ügyekben – semmiféle kockázatot nem vállalnak. S ugyanezek az emberek döntik el szavazatukkal, hogy képviselőik milyen politikát támogassanak, s kormányaik mit valósítsanak meg abból – irtózva a jelenbeli áldozattól a nem is olyan távoli jövő érdekében. S a kormányzati ciklusok túl rövidek ahhoz, hogy a nagyobb távlatokat hordozó terveket ne kelljen a ciklus vége felé a fogyasztói mohóság oltárán feláldozni.
A harmadik évezredre fordulóban világosan látszik, hogy miközben az emberiség lázasan és eredményesen fejleszti a technikát, a műszaki fejlődés társadalmi és gazdasági következményeivel képtelen megbirkózni. Ezek már nem magyarázhatók egyedül a hagyományos társadalom- és gazdaságtudományi felfogással, azaz paradigmaváltást tesznek szükségessé.
Ezzel meg is szűnik a ciklusok kezelésére vonatkozó keynes-i megállapításnak az érvénye, hogy tudniillik “hosszú távon mindannyian halottak vagyunk”, s ezért csak rövid távú befolyásolásokra kell törekednünk. Az emberiség létszáma, a természetre gyakorolt pusztító hatásának az intenzitása azzal fenyeget, hogy nemcsak mi, hanem az emberiség lesz hosszú távon halott, vagy mutáns.
E problémák gyökerét sokan a piacgazdaságban látják, s több államért kiáltanak. De vajon nem az államhatalom fogadott el századunkban egymás után és egymás mellett olyan szélsőségesen ellentétes áramlatokat, mint a keynesiánizmus és a thatcherizmus, a szociális piacgazdaság és a korlátozatlan individualizmus? A társadalmi érdekegyeztetésre hivatott parlamentek, s a végrehajtó hatalom bürokráciája alkalmas-e ezeknek a súlyos gondoknak a megoldására? Hiszen ennél nagyságrendekkel kisebb bajokat sem voltak képesek megfelelően kezelni, sőt maguk is okozói voltak ilyen problémáknak. Bős-Nagymaros nem a piac fáján termett; az már a harmincas években távlati kormányprogramként szerepelt.
Mind ez ideig – fogyatékosságai és kinövései ellenére – a piac bizonyult a leghatásosabb gazdasági eszköznek, s a piackonform, vagyis a piac természetével rokonított társadalmi beavatkozás a leginkább hatékonynak. Ha sikerül elfogadni olyan közös értékeket, amelyeket a piaci verseny nem fenyegethet, sőt, amelyek a piaci eszköztár részeivé válnak, annak nagyobb reménye van a sikerre, mint az adminisztratív intézkedéseknek. Új társadalmi szerződésre van tehát szükség, országokon belül és államok között egyaránt. Mert e nélkül, a választók többségének egyetértése nélkül a legüdvösebb terveket sem lehet végbevinni.