Mindig is a pénz volt az Európai Unió (EU) legcsúnyább vitáinak a gyökere. A legemlékezetesebb incidens akkor történt, amikor a nyolcvanas években Margaret Thatcher mereven ragaszkodott ahhoz, hogy Nagy-Britannia visszatérítést kapjon. Erre is gondolva, az Agenda 2000-ben szereplő bizottsági ajánlás úgy szól, hogy még a jelentkezők első csoportjának felvétele után is tartsák fenn a jelenlegi költségvetési plafont: az EU GDP-jének 1,27 százalékát. A költségvetési szigor, a CAP reformja és a regionális politika átdolgozása révén így is maradnia kell pénznek a viszonylag szegény új tagok számára. A limit fenntartása esetén elkerülhető, hogy megint elkezdjenek vitázni arról: ki fizet a kasszába és ki kap belőle. A bizottság jelezte továbbá, hogy 2006 előtt hajlandó felülvizsgálni a költségvetést.
A legnagyobb nettó befizetők azonban nem akarnak ilyen sokáig várni. Theo Waigel német pénzügyminiszter kijelentette, hogy hazája egyszerűen nem hajlandó továbbra is a nettó költségvetési hozzájárulás 60 százalékát fizetni. Németország gazdasági teljesítménye szerinte legalább olyan jó lenne mint Angliáé, ha hasonló visszatérítést kapna. Holland kollégája, Gerrit Zalm is többször hangsúlyozta, hogy a rendszert meg kell változtatni. A nettó befizető svédek mellett az osztrákok is hasonló véleményen vannak.
A kedvezményezett helyzetben lévők ezt persze nem tűrik csendben. Spanyolország, Görögország, Írország és Portugália (a négy “kohéziós” ország, amelyek többletpénzhez jutottak a maastrichti szerződés után) visszautasítják Waigel véleményét, mely szerint: aki elég erős ahhoz, hogy csatlakozzon az egységes valutához, az már nem szorul rá a kohéziós alapokra. A négy ország úgy látja, hogy a bővítés után nem lesz fenntartható az 1,27 százalékos plafon, Franciaország és Anglia viszont ragaszkodik ehhez. (Az angolok azért sem kívánják újra megnyitni a költségvetési vitát, nehogy szóba kerüljön a visszatérítésük ügye.)
A nézeteltérést okozó tényeket a képmutatás fátyla takarja. Az őszi bizottsági jelentésben nem szerepeltek a nettó átutalásokra vonatkozó statisztikák; a németek és a dánok saját számításaikat adták közre.
A bizottság jelentése megjegyzi, hogy manapság a bruttó költségvetési hozzájárulások igazságosabbá váltak, mivel több befizetés alapul a GNP-arányokon. A CAP és a regionális kiadások megoszlása pedig politikai döntéseket tükröz. Németország például a CAP-nak körülbelül 28 százalékát fizeti, és csak 15 százalékot vesz ki juttatásokban, mégis ellenzi a CAP lefaragását. Számára a regionális alapok reformja is hasznos lenne, mivel hat keleti tartománya továbbra is jogosult maradna, a gazdagabb EU-térségek pedig nem. Erkki Liikanen költségvetési főbiztos úgy véli, hogy a bővítés után Németországra a nettó hozzájárulások 40 százaléka jut majd.
Arra a kérdésre, hogy komolyan gondolják-e a németek a küzdelmet, egy spanyol diplomata az Economist kérdésére egyszerűen azt felelte: választások lesznek náluk. Nem biztos azonban, hogy a végletekig fenntartható a régi EU-hiedelem, miszerint a németek végül mindig kifizetik a számlát. Márpedig ha nem fizetnek, akkor hatalmas robbanásra kell felkészülni.