Az átalakulás kezdetét jellemző mély krízis elmúltával Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon is megindult a szerkezetváltás, s folyamatosan kialakulnak a közepesen fejlett országokra napjainkban jellemző szektorális arányok. A váltás mindenütt jelentős társadalmi költségekkel járt, amit csökkenő jövedelmek, emelkedő munkanélküliség és fokozódó létbizonytalanság jelzett. Számottevő a társadalomban végbement jövedelmi és életszínvonalbeli differenciálódás is. Az átalakulás költségei szempontjából egyedül Csehország lógott ki a sorból, bár az utóbbi időszak fejleményei alapján nem kizárt, hogy még itt is inkább bizonyos terhek elhalasztásáról és nem azok elkerüléséről beszélhetünk.
Az átalakulási folyamatban a kilencvenes évek közepétől új szakasz kibontakozása figyelhető meg. Ennek jellemzői közül a legfontosabb a kialakult piacgazdasági feltételek talaján meginduló növekedés, amit a gazdasági szerkezet további módosulása kísér. Lényegében a rendszerváltást közvetlenül követő időszak kínálati hiányának felszámolása folyik. A szolgáltató szektor térnyerése mellett korszerűsödnek a hagyományos ágazatok; egyes esetekben az iparszerkezet érdemi módosulásai is végbemehetnek, új iparágak alakulnak ki az összezsugorodott, vagy megszűnő régiek helyén. A foglalkoztatás bővülése a mai munkaerő-kiváltó beruházások mellett csak szerényebb ütemű lehet, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a lecserélendő szerkezetre éppen a pazarló munkaerő-gazdálkodás volt jellemző. Az átalakításban különösen fontos szerep jut a külföldi tőkének.
A nagyszabású beruházási tevékenységgel, szerkezeti változásokkal járó folyamat a gazdaságokban az átalakulási recesszió idején tapasztaltaktól eltérő feszültségeket kelt. Az invesztíciók a gazdaság korszerűsítésének, a versenyképesség tartós megerősítésének alapvető eszközei. Bővülésük feltételezi a GDP felhasználási arányainak változását – a felhalmozás növekedését a fogyasztás rovására. A beruházások, illetve az általuk létrehozott új kapacitások általában jelentős importnövekedést okoznak, miután a korszerű javak beszerzése többnyire behozatalból lehetséges. A versenyképesen értékesíthető termékek előállításához szükséges anyagok, féltermékek jelentős hányada ugyancsak külföldről származik. Ez az importbővülés akkor fordulhat meg, ha a már létrehozott kapacitásoktól kiinduló kereslet – a beszállítói kapcsolatok révén – a háttéripar korszerűsödését is kiváltja. Erre egyelőre csak itt-ott látni példát.
Fogyasztás és felhalmozás
A felhalmozási hányad emelkedése, a versenyképesség növelése és a külkereskedelmi tevékenység eredménye sok szálon függ össze egymással. Mindhárom területre hatást gyakorol azonban a nemzeti valuta árfolyamának változása. Az exportra, importra és a kereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás közismert: a leértékeléssel javul az export versenyképessége, s egyúttal romlik az importált termékeké, mivel azok megdrágulnak a hazai piacokon. Ilyenkor a kereskedelmi mérlegnek elméletileg javulnia kell. A tőkeáramlásokra gyakorolt hatás ezzel ellentétes, bár a nemzetközi vállalatok működésének bonyolult rendszerében számtalan lehetőség kínálkozik a kedvezőtlen árfolyamhatások kiküszöbölésére. Elvben mindenesetre a leértékelés kedvezőtlen a tőkeexport, s kedvező a tőkeimport számára, azaz ilyenkor a kereskedelmi mérleg javulására és a tőkebeáramlás élénkülésére lehet számítani. A tartósan leértékelő árfolyam-politika ugyanakkor sok egyéb mellett bizonyosan jelentős inflációs hatással is jár.
A külkereskedelmi eredmény, a mérleg szaldója, de leginkább az export alakulása maga is mutatja a hazai termelők versenyképességében végbemenő változásokat. Az import oldalán az összefüggés természetesen sokkal áttételesebb, hiszen itt a versenyképesség javításához nélkülözhetetlen beszerzések, illetve a hazai gyártók számára versenytársként jelentkező termékimport eltérő megítélés alá esnek. A relatíve dráguló import a belső piacokon is javítja a hazai gyártók esélyeit. A behozatali szerkezet vizsgálata adhat némi támpontot arra nézve, hogy a növekedésben a beruházási javak emelkedő súlya, vagy a fogyasztási célú import emelkedése játszik-e döntő szerepet.
A versenyképesség és a felhalmozási hányad közötti kapcsolat rendkívül fontos. Az előbbi javítását szolgáló magas beruházási hányadot a GDP végső fogyasztási részének csökkentésével és a felhalmozás növelésével lehet elérni. A fogyasztási kiadások mérséklésére több lehetőség kínálkozik. A közösségi rész visszafogása a költségvetésből finanszírozott tételek kurtítását jelenti. Ezek jó része azonban maga is kulcsszerepet játszik a versenyképesség javításában, vagy az átalakulással kapcsolatos terhek megosztásában. (Aligha kell bizonygatni az oktatás, a közegészségügy, az infrastrukturális fejlesztések fontosságát a tartós modernizációban, vagy a társadalmi terhek mérséklésének szükségességét.) Takarékosságra, az eszközök hatékonyabb felhasználására azért persze itt is van mód.
A másik rész a lakossági fogyasztás. Ennek csökkenése két fő okra vezethető vissza. Az egyik, hogy nőnek a megtakarítások. Ebben az esetben a versenyképesség javítása szempontjából az a kedvező, ha ezeket a megtakarításokat valóban beruházásra fordítják. Közösségi fogyasztásra történő felhasználásuk ugyanis nem feltétlenül járul hozzá a versenyképesség javításához. (Ha például azokat a korábbi adósságok törlesztésére használják, akkor ez semmiképpen sem a modernizáció szempontjából értékelhető felhasználás. Más kérdés, hogy az adósságállomány kezelése halaszthatatlan kötelezettség.)
A lakossági fogyasztás csökkenésének másik lehetséges oka a reáljövedelmek esése. Amikor emellett a korábbi megtakarítások is elfogynak, valamint a hitelben történő értékesítés sem bővül, akkor a fogyasztás reálértékben csökken. Ez a gazdálkodók számára kereslet-visszaesést jelent, amit az exportértékesítés bővítésével lehet csak ellensúlyozni. Ehhez persze versenyképes cégekre van szükség, ami viszont – legalábbis részben – a csökkenő bérköltségeken elérhető megtakarításokkal biztosítható. A bérköltség visszafogása a foglalkoztatotti létszám és a reálbérek egyidejű süllyedésével következik be.
A bérjellegű megtakarítások modernizációs beruházásokra akkor használhatók fel, ha azokat nem viszi el az exportértékesítés támogatására adott árengedmény. Amennyiben ugyanis a hazai termelő versenyképességének nincsenek meg az anyagi feltételei, exportnövekményt csak drasztikus árcsökkentéssel érhet el, ami viszont felemészti a modernizációs beruházásokhoz szükséges forrásokat. Ez történt például a magyar gazdaság 1990 és 1992 közötti exportteljesítménye esetében. Az elért konvertibilis exportnövekmény nem támaszkodott a versenyképesség kellő szintjére, ezért 1993-ban már nem volt fenntartható. A kényszerexporttal kísérletező vállalatok nagy része nem élte túl exportsikereit.
A leértékelés csapdájában
A kivitel versenyképessége, jövedelmezősége természetesen mesterségesen is javítható, főként az árfolyam-leértékelés eszközével (a közvetlen exporttámogatások korábban megszokott, de nem piackonform eszközeit itt nem tárgyaljuk). Erre került sor Lengyelország és Csehszlovákia esetében az átalakulási folyamatot bevezető kemény gazdaságstabilizációs programok keretében. A hatalmas mértékű leértékelések (Lengyelországban 1989-ben 50 százalékos, Csehszlovákiában 1990-ben 35 százalékos reálárfolyam-csökkenés fémjelezte ezt a politikát) évekre mesterségesen feljavították a cseh és lengyel gyártók (ár)versenyképességét. (Magyarországon hasonlóan drasztikus leértékelés nem történt.) A versenyképesség adminisztratív eszközökkel való megtámogatása egyenesen vezetett a vállalatok lanyha modernizációs tevékenységéhez, elsősorban Csehszlovákiában. Érdekes módon a beruházási hányad nem csökkent tartósan Csehországban sem. A beruházások részletes elemzése azonban kimutatta, hogy azok jó része államilag finanszírozott, struktúramerevítő hatású nehézipari és energetikai invesztíció volt.
A reálárfolyam és az egység bérköltség változása egyaránt lényeges hatást gyakorolt a külkereskedelmi forgalomra. Számszerűsítésre itt nem vállalkozhatunk, s további fontos befolyásoló tényezőket is figyelembe lehetne venni, a tendencia azonban világos. Hazánkban az 1992 óta tartó enyhe leértékelési tendencia, valamint az iparban tapasztalt hatalmas mértékű egységbérköltség-csökkenés számottevően javította a gazdálkodók nemzetközi versenyképességét, s nem csupán költségoldalon, de talán már a modernizációs beruházások beindulásával is. Az eredmény 1993 után ismét bővülő, most már stabil alapokon nyugvó exportteljesítmény. Az import oldalán a növekedés gyorsabb volt, de üteme 1993 után már nem haladta meg a kivitel emelkedésének ütemét.
A lengyel gazdaság külkereskedelmi teljesítményét a rendkívül gyors bővülés jellemezte mindkét oldalon. Az ipari egység bérköltségek ebben az országban is nagymértékben csökkentek, míg az árfolyam kismértékben felértékelődött. Az export és az import növekedési üteme hasonlóan gyors volt 1995-ig. Az előrejelzések szerint idén – hasonlóan a tavalyi évhez – az import bővülése jócskán meghaladja az exportét (ez utóbbi 1997-ben lehet, hogy nem is növekszik). Az 1992 óta bekövetkezett 17,8 százalékos reálárfolyam-emelkedés mindenképpen közrejátszhatott a mérleghiány kialakulásában. A felértékelődés gyorsulása egy időben zajlott a hiány nagyarányú emelkedésével. Bár a lengyel gazdaság versenyképességét a bérköltség oldaláról javulás jellemezte, a reálárfolyam felértékelődése ezt az előnyt csökkentette. Ugyanakkor a vállalati működés hatékonyságának javulását az átalakulási folyamat néhány szűk keresztmetszete visszatartotta. Elsősorban megemlítendő itt a még mindig nagyarányú állami részvétel az iparban (ott is elsősorban a bányászatban és a nehéziparban), valamint a szakszervezetek erőteljes ellenállása a szerkezetátalakítással, hatékonyságnöveléssel kapcsolatos intézkedésekkel szemben.
A cseh külkereskedelem alakulása a lengyeléhez volt hasonló, dinamikus bővüléssel mindkét oldalon. A folyamat – a korona felértékelődése mellett – 1995-ig tartott. Ezután az export növekedése leállt (1997-re 3-5 százalékos visszaesés várható), az import azonban tovább nőtt. A cseh gazdálkodók versenyképességi helyzetét mindkét általunk vizsgált tényező kedvezőtlenül befolyásolta 1992 után. A korona reál-felértékelődése mellett az iparban kifizetett reálbérek is emelkedtek. A növekvő költségek 1995-re lerontották a stabilizációs programban alkalmazott drasztikus leértékelés hatását. Ekkor jöttek felszínre azok a komoly versenyképességbeli hátrányok, amelyeket a leértékeléssel biztosított védernyő alatt elhalasztott alkalmazkodási lépések hiánya okozott. A külkereskedelemre gyakorolt hatás ráadásul kettős: nem csupán a gyengébb hazai gyártók termékeinek kiszorulása okozza, de hozzájárul ahhoz a reáljövedelmek emelkedésével jelentkező fogyasztói kereslet is. A reálbéreknek az elért gazdasági teljesítmény feletti növekedése egyszerre jelentkezik fölös (és leginkább importból származó) tartós fogyasztási cikkekre irányuló kereslet, illetve lemorzsolódó gazdálkodói versenyképesség formájában.
A bérköltség mérésére és nemzetközi összehasonlítására használt mutató az egység bérköltség változását kifejező viszonyszám. Ennek alakulását két fő folyamat befolyásolja: a termelékenység alakulása és a reálbérek változása. Ha az egy alkalmazottra jutó kibocsátás nő, akkor – azonos, vagy a termelékenységnövekedését meg nem haladó reálbérszint mellett – az egység bérköltség csökken: bérmegtakarítás történik. Fokozott mértékben érvényesül a folyamat abban az esetben, ha a reálbérek visszaesnek.
Az árfolyamváltozás hatását nemzetközi összehasonlításokban itt is figyelembe kell venni. A versenyképességet javító hatás fokozható vagy kioltható ellenkező irányú árfolyam-politikai lépésekkel. Az árfolyamváltozás ugyanis hatással van a munkaerőköltség relatív szintjére. A bér természetesen csak egy – és többnyire nem is a legjelentősebb – költségnem. Ezért az árfolyam versenyképességet befolyásoló hatásai erőteljesebben érvényesülhetnek.
A bérköltségcsökkenés haszna
Az egyensúlyi körülmények között működő gazdaságban – a beruházásoknak köszönhetően – évről évre számítani lehet a termelékenység növekedésére. Egyes időszakokban, amikor a korábban alkalmazott komplett termelési rendszerek cseréje zajlik, a korszerűsödés üteme felgyorsul. A nyolcvanas években éppen ilyen periódus kezdődött: a mikroelektronika elterjedése a termelési rendszerekben. A volt szocialista országok gazdaságaiban akkor ez a megújulási folyamat csak lassan és felemásan bontakozott ki, mert a gazdaságirányítás rendszerében komoly ellenérdekeltségek érvényesültek. A COCOM tiltások miatt a külső forrásokból való beszerzés is akadályokba ütközött. Következésképpen a rendszerváltás időpontjában a szocialista gazdaságokat rendkívüli méretű beruházási deficit jellemezte. Ezért – a beruházási kereslet akadálytalan érvényesülése esetén – a gazdaságok gyors szerkezeti átalakulásával és műszaki korszerűsödésével a termelékenység ugrásszerű növekedésével lehetett számolni. A termelékenység egyébként egyik országban sem növekedett kimagasló mértékben, de különösen nem a cseh gazdaságban.
A fogyasztás bővülésének feltételeit a termelékenység emelkedése, az előállított terméktömeg növekedése, illetve a gazdaság bővülése teremti meg. A két folyamatnak hosszú távon nyilvánvalóan összhangba kell kerülnie egymással. Az eltérő ütemű fejlődés egyébként csak súlyos külső eladósodás mellett tartható fenn, amire a vizsgált országok történetében volt is példa. A termelékenység és a jövedelmek (a mi számításainkban leegyszerűsítve a munkabér) egymáshoz viszonyított változása határozza meg a versenyképesség alakulását kifejező egység bérköltség mutatót. Az összehasonlítás természetesen az infláció hatásának kiszűrésével, reálértéken lehetséges. A WIIW adatbázisában rendelkezésre álló adatokból a teljes nemzetgazdaságra és az összes foglalkoztatottra számítható a mutató. Az ipari egység bérköltség mutató számításánál az ipari termelés és foglalkoztatás értékeit vettük figyelembe, de nem az iparra jellemző reálbéreket. A módszertani hiányosságok ellenére a kapott indikátorok jól érzékeltetik a folyamatokat, és magyarázzák a makroszintű mutatókban megfigyelhető változásokat is.
A mutatószám összetevőinek vizsgálata alátámasztja eddigi elemzésünket. A magyar gazdaság javuló nemzetközi versenyképességének egyik fontos oka a csökkenő egység bérköltség. A mérséklődés egyszerre támaszkodik a termelékenység valamelyes emelkedésére, és főként a reálbérek nagymértékű mérséklődésére. A változás mértéke olyan nagy, hogy abból feltehetőleg modernizációs beruházások is finanszírozhatók. A lengyel mutatók a három ország összehasonlításában elért legjelentősebb termelékenység-növekedésnél lényegesen alacsonyabb mértékű bérnövekedést mutatnak. A két folyamat eredménye a miénknél kisebb mértékű, de még mindig számottevő egység bérköltség csökkenés. Csehországban ezzel szemben – a halasztott alkalmazkodás miatt rendkívül alacsony mértékű termelékenységnövekedés mellett – igen dinamikusan, 32 százalékkal nőttek a reálbérek. A következmény több mint 20 százalékos egység bérköltség növekedés 1992 és 1996 között. Ez minden bizonnyal az egyik legfontosabb oka a cseh gazdaság nemzetközi versenyképességében tapasztalható romlásnak, amit a felértékelő árfolyam-politika csak tovább élezett.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársa)