Sokan szakmailag még ma is indokolhatatlannak tartják a külföldi tulajdonosok megjelenését az energiaszektorban. E nézet képviselői a gyors, készpénzes bevételt hozó eladást a hazai érdekek semmibe vételeként könyvelik el. Tény, hogy 1995 decemberében – zömmel ötven százalék körüli arányban – hat áram- és hat gázszolgáltató társaság mellett két erőmű is új gazdára talált. (Egyetlen kivétel akad: a Mol Rt. eladásakor a kormány a tőzsdére vitelt választotta a szakmai befektető helyett.)
Az első körben összesen 1,32 milliárd dollárt kapott a magyar állam az eladott energetikai cégekért (Figyelő, 1996/ 34-35. szám). Azóta két erőmű – a budapesti és a tiszai – többségi részvénycsomagja szintén külföldi kézbe került. Ezzel párhuzamosan megjelent a gázszolgáltatók tulajdonosai között az orosz Gazprom, amely ugyan 1998-ra a Magyarországon átvezető észak-déli (orosz-olasz) tranzitvezeték megépítését is ígérte, ám ennek egyelőre nyoma sincsen. Mivel a konszolidáció kapcsán a Postabank nemrégiben gázipari részvényekhez jutott, a közeljövőben a pénzintézet megjelenésével ugyancsak számolni kell a piacon. Mint ahogyan – meg nem erősített hírek szerint – a német RWE ringbe szállhat a Tigáz, a Bayernwerk pedig az Elmű egy részének megszerzéséért. A befektetők tehát vetélytársaik területén terjeszkednének.
Elképzelhető, hogy jövő tavasszal már felveszik hazánkat az egységes nyugat-európai villamosenergia rendszerbe (UCPTE), miután ez év októberében sikeresen lezárult a csatlakozás egyéves próbaüzeme. Noha az új befektetők mostanáig nemigen áldoztak fejlesztésre, a rendszer bizonyított: a frekvencia és a teljesítmény a kísérleti időszakban kiegyensúlyozott volt, miközben az UCPTE-ben előírt – minimálisan 20-25 százalékos – tartalékkapacitás ugyancsak rendelkezésre állt. A csatlakozás egyben az árampiac liberalizálására való felkészülést is jelenti. Bár a 2010-ig kiépülő erőművi kapacitásokért mostanában folyó verseny nem minden elemében illeszkedik az új rendszerbe, az európai követelményeknek már ma is megfelel a villamosenergetikai hálózat.
Több mint hatvan érdeklődő adta be ajánlatát az október közepén, illetve végén zárult erőműfejlesztési pályázatra. Az első tenderre azok jelentkeztek, akik 2001 és 2003 között 20-200 megawatt teljesítményű erőművi blokkok építésére vállalkoztak. A másik kiírás az ennél nagyobb – de 600 megawattnál kisebb – létesítmények 2004 és 2006 közötti megvalósítására vonatkozik.
Az ország mai villamosenergia-igényét összesen 7500 megawatt teljesítményű erőmű látja el. Ebből 3000 megawattnyi kapacitás elavultnak tekinthető – ezeket 2010-ig le kell állítani. Pótlásukra és a gazdaság növekvő igényeinek kielégítésére – a kormány döntésének megfelelően – 4000 megawattnyi új kapacitást építenek majd. A nemrégiben zárult tendereken 1400-2000 megawattnyira kerestek vállalkozót. Hogy ténylegesen mekkora teljesítmény építésére és kik kapnak majd megbízást, arról legkésőbb jövő májusig határoz az arra illetékes bírálóbizottság.
Pillanatnyilag az erőművek kilowattóránként 6-7 forintos áron tudják előállítani az áramot. Az ezredforduló után munkába álló kapacitások, mai áron számítva, 10-11 forintos áron termelnek majd. Figyelembe véve a kisebb erőművek 20-30 milliárdos, s a nagyobbak több száz milliárdos beruházási költségeit, valamint az időközben mérséklődő inflációt, a 2005-ig arányosan elosztott áremelkedést a szakértők elfogadhatónak tartják.
Az utóbbi időben számos jele volt annak, hogy az egyes szolgáltató cégek tulajdoni viszonyai érdemlegesen is módosulhatnak a jövőben. A koncentrációra utaló jelenségként értékelhető például, hogy a Bayernwerk az idén májusban 11,4 százalékos részesedést vásárolt az Electricité de France (EdF) cégtől az Édászban. Ezzel egyidejűleg a németek jelezték abbéli szándékukat, hogy szívesen vásárolnának az EdF-től további részvényeket a Démászban is. Bár a Magyar Villamos Művek Rt. privatizációját a kormány nem tartja égetően sürgősnek (az valószínűleg a választások utánra csúszik), a nagy falat megszerzése továbbra is vonzó marad. Ezt csak tetézi a Paksi Atomerőmű Rt. és az Országos Villamostávvezeték (OVIT) Rt. kisebbségi, valamint a három pártában maradt dunántúli erőművi társaság többségi részvénycsomagjának felkínálása.
A stratégiai fontosságú részesedés megszerzése érezhetően izgalomban tartja a magyar energiagazdaságban már bent lévő befektetőket. Igaz, érdeklődők akadnak rajtuk kívül is, tőkeerejüknél fogva azonban az eddig is jelentékeny tulajdoni hányadot megszerző német társaságok látszanak a legesélyesebbnek a következő, sikeres vásárlásokra.
Az energetika másik pillére a földgázellátás. Az ország idei szükséglete 11-12 milliárd köbméterre tehető, ami a teljes hazai energiafogyasztás 34 százaléka. Előrejelzések szerint ez a felhasznált mennyiség (évi 10 százalékos növekedést feltételezve) az ezredfordulóig 14-15, 2010-ig pedig 15-17 milliárd köbméterre emelkedhet. A jelenlegi szabályozás a Mol Rt.-nek ad kizárólagossági jogot a belföldi erőforrások kezelésére és az importra. A cég az orosz Gazpromtól – az annak érdekeltségébe tartozó Panrusgáz Rt. közvetítésével – szerzi be az import földgáz túlnyomó részét. Ma már a nyugat-európai hálózattal összekötő sopronkertesi (baumgarteni) HAG-vezetéken is hoznak be földgázt, ám az ellátás jelenleg is az orosz és hazai forrásokon alapul. Az új, évi 20 milliárd köbméter földgáz szállítására alkalmas vezeték megépítését és üzembe helyezését az orosz szállító nem nézte jó szemmel, hiszen a Panrusgáz már megkapta az engedélyt egy – a dunántúli régión áthaladó – tranzitvezeték megépítésére. Az oroszok azonban egyelőre még az észak-déli vezeték útvezetéséről sem egyeztek meg az érintettekkel. Holott a Gazprom illetékesei már jövőre át kívánták adni a vezetéket, az ezredforduló tájára pedig azt tervezték, hogy a szükséges tárolók létrehozásával kielégíthetik szolgáltatói ambícióikat is. A vita közben viszont a cég részesedést szerzett az észak-dunántúli és a dél-alföldi gázszolgáltató társaságokban. Jóllehet, leányvállalataik közül az Undell csupán 13,7, a Milford pedig 19,9 százalékos érdekeltséghez jutott, a gázóriás magyarországi megjelenése a szolgáltatásban több mint jelzés értékű.
A földgázhoz hasonlóan a kőolajnak is Oroszország a fő behozatali forrása; onnan származik az import háromnegyede. Miután a vezetékes szállítás a leggazdaságosabb, és az oroszoktól a világpiaci árnál még mindig valamivel olcsóbban lehet kőolajat kapni, rövid távon nem várható e téren változás. Ezért a Mol nemigen vásárol nyersanyagot az arab világból, bár az Adria-vezeték ma már használható lenne e célra. (A Mol korábban – az osztrákokkal versengve – 15 százalékos részesedést kívánt szerezni a horvátországi Adria-vállalkozásban, erről azonban az irreálisnak ítélt feltételek miatt lemondott.)
A magyar energiafelhasználás egészét tekintve a tavalyi felhasználást 1090 petajoule-ra becsülik a szakemberek: ez az előző évihez képest 2,1 százalékos növekedésnek felel meg. A felhasznált energiaimport részaránya 58,6 százalékos volt, ami az idén és a következő években fokozatosan növekszik. Az okok között a fejlődésnek indult gazdaság emelkedő igényei, a hazai termelés stagnálása, illetve fokozatos csökkenése említhetők. Az energiaárak emelkedése által kiváltott takarékosság, illetve a racionalizálási programok elindulása óvatos becslések szerint évi 50-100 millió dollárnyi importot tehet feleslegessé. A behozatali többlet így “csak” 30 millió dolláros lesz az idén (tavaly ez az összeg 130 millió dollár volt). Amennyiben azonban a jamburgi földgázszállítások fizetési feltételei romlanak, szakértők szerint ez év végéig 170 millió dollárra nőhet a többletkiadás.
A KSH nyilvántartása szerint az év első felében, folyó áron 189 milliárd forint értékben importált hazánk energiahordozókat. Ez a szám a tavalyi azonos időszakhoz képest 29 százalékos növekedést takar. A szén kivételével az összes energiahordozó behozatala nőtt, fűtőértékük azonban alig haladta meg az előző év első felének importjáét. (Az értéknövekmény a kőolaj, a kőolajtermékek és a földgáz árának 20-23 százalékos emelkedésének köszönhető.)
A párizsi székhelyű Nemzetközi Energia Ügynökség, amelynek hazánk tavaly lett tagja, tanulmányt készített a magyar energetika helyzetéről. Az átvilágítás legfőbb tanulsága az volt, hogy a vezetékes energiákat illetően idehaza a lehető legrövidebb időn belül át kell térni a költségalapú tarifákra. Ennek jegyében az energetikai privatizáció során a kormány ígéretet tett a befektetőknek a 8 százalékos nyereség biztosítására. Ez azonban mostanáig nem teljesült, így a költségalapú tarifák rendszere még várat magára.