Eddigi ténykedése talán legnehezebb feladatát kapta az ÁSZ ez év márciusában, amikor az Országgyűlés elrendelte: törvényességi, célszerűségi és eredményességi szempontok alapján mondjon véleményt a BB privatizációjáról – beleértve a Polgári Bank (PB) visszavásárlásának körülményeit is. Ugyanakkor bizonyos értelemben könnyebbséget jelentett, hogy a BB immár évek óta az érdeklődés középpontjában állt, ráadásul e “népszerűségre” még jóval a privatizációs szerződés aláírása előtt tett szert.
A bank a rendszerváltás óta különcnek számított a hazai nagybankok sorában. Vagy azért, mert első számú vezetője – Bokros Lajos – finoman szólva nem szimpatizált a kormányzó koalíciós pártokkal, vagy mert – a nagybanki hagyományokkal ellentétben – elsőként fordította nyeresége elsöprő részét céltartalékai feltöltésére, adóbevétel nélkül hagyván a költségvetést. A különállás érzetét csak erősítette, hogy Bokros Lajos soha nem rejtette véka alá elégedetlenségét az akkori kormány bankkonszolidációs gyakorlatával szemben. A bankvezér ugyanis úgy vélte, hogy a BB a Magyar Nemzeti Bank emlőiről 1987-ben levált másik két hitelintézethez – a Magyar Hitel Bankhoz (MHB) és a Kereskedelmi és Hitelbankhoz (K&H) – képest jóval kevesebb közvetlen állami segítséget kapott.
Ez utóbbi érvelés igazából akkor kapott jelentőséget, amikor a BB elnök-vezérigazgatójának politikai ízléséhez jóval közelebb álló pártok kerültek kormányra. Nem is kellett sokáig várni a konszolidációs mankókra, melynek hiányában a banknak – az MHB-hoz és a K&H-hoz hasonlóan – tőkeleszállítást kellett volna végrehajtania. A Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége által delegált kormánykoalíció 1994 decemberében az említett triumvirátusból messze a BB-t tartotta a legalkalmasabbnak a privatizációra. E magasztos cél megvalósulásához a Horn-kabinet 12 milliárd forintos tőketartalék kikölcsönzésével kívánt hozzájárulni. Az ügylet apró szépséghibája, hogy a közvélemény hamarjában csak a privatizációs döntésről értesült, a 12 milliárdos erősítésre, s annak feltételeire csak a bank 1995. májusi évi rendes közgyűlésén derült fény.
Arra azonban, hogy nincs minden rendben, a kívülállók már két hónappal korábban következtethettek, amikor a biztos vevőnek kikiáltott, jó nevű svájci Credit Suisse – a BB átvizsgálását követően – elállt az üzlettől. Az általános kétkedés csak fokozódott, amikor az is kiderült, hogy a visszalépésről szóló döntést a helvétek a 12 milliárd forintos támogatás ismeretében hozták meg.
Ettől kezdve a BB privatizációja végig reflektorfényben zajlott. Napirenden maradását biztosította az a tény, hogy a kormánynak így vagy úgy, de legkésőbb 1995 decemberéig vevőt kellett találnia a bankra. Ellenkező esetben ugyanis a tőketartalék visszafizetése miatt végre kellett volna hajtani a tőkeleszállítást.
Ebben a helyzetben került a képbe az amerikai General Electric Capital (GEC). A cég eredetileg azzal a szándékkal kopogtatott az akkor már a PM-et irányító Bokros Lajos ajtaján, hogy az MHB-t vásárolja meg. Ám a hivatalos szervek e hitelintézetet – szemben a BB-vel – továbbra sem tartották privatizációra érettnek. Így nem csoda, hogy az év eleji mexikói válság nyomán Magyarországgal szemben is óhatatlanul megcsappant befektetői bizalom ellenére érdeklődő vevőjelöltnek inkább a BB-t ajánlották. A GEC vezetőit végül sikerült meggyőzni, ám az október vége felé aláírt szándéknyilatkozat után a bank alapos átvilágítására egész egyszerűen nem maradt idő.
Hogy ez mekkora gondot jelentetett, arra fényes bizonyíték a PB esete. Ha ugyanis nem lett volna a 12 milliárd visszafizetésének kényszere, akkor – egyebek mellett – valószínűleg a PB sem került volna a csomagba. Így nem is kellett volna azt egy évvel a privatizációs szerződés szentesítése után – az 1995. végi könyv szerinti értékén, 1,1 milliárd forintért – visszaállamosítani. Az ÁSZ jelentése szerint e feltételezést igazolja egyebek mellett az a tény is, hogy a BB igazgatóságának a bank által 1993-ban alapított hitelintézet helyzetével foglalkozó ülése már több mint két héttel a GEC-cel aláírt szándéknyilatkozat előtt ismerte azokat a körülményeket, amelyek a PB későbbi visszavásárlásának kezdeményezéséhez vezettek.
Arról egyébként, hogy ez a helyzetértékelés mennyire volt valós, a vevők – a GEC mellett az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) – is meggyőződhettek, balszerencséjükre azonban kicsit későn, 1996 tavaszán. Ekkorra készült el az általuk már hónapokkal korábban megvásárolt bankcsoport előző évi adatainak auditálása. Ezek átböngészése után sebtében jelezték is, hogy a PB-t semmiképpen nem kívánják megtartani a csoporton belül; a részvényeket minél előbb értékesíteni szeretnék (Figyelő, 1997/6. szám). E tranzakcióra még 1996-ban sort akartak keríteni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a PB miatt ne kelljen egyetlen fillérrel sem megkurtítani az állam által (1995. végi áron összességében 8,25 milliárd forintos értékben) 1997-re és 1998-ra biztosított úgynevezett eszköz-visszavásárlási garanciakeretet (Figyelő, 1996/40. szám).
De térjünk még vissza 1995-re, amikor is az év utolsó napjaiban sikerült tető alá hozni a privatizációs megállapodást. Ennek értelmében a GEC 27,5, míg az EBRD 32,5 százalékos tulajdoni hányadot szerzett a bankban. Közülük a GEC – kisebb vitát követően – szakmai befektetőként aposztrofálódott (így 25 százaléknál nagyobb banki részesedése nem számított szabályszegésnek), minek következtében teljes ellenőrzést kapott a bank irányítása felett (eltekintve a 75 százalékot, vagy az azt meghaladó támogatást igénylő döntéseket).
A privatizációs szerződés aláírása után immár nem volt akadálya annak, hogy az állam – kicsit ugyan kicsúszva az eredeti határidőből, ám még az újév beköszönte előtt – visszavásárolja a tőketartalékként átadott 12 milliárd forint értékű államkötvényt. Ez az összeg tehát ettől az időponttól már hivatalosan is a bank tőkehelyzetét erősítette.
A privatizációs ügylet nyomán az állam első körben mindössze 8020 forintos bevételhez jutott: pontosan ennyivel haladta meg a privatizációs vételár a 12 milliárd forintot, a felajánlott részvények névértékének 100,1 százalékát. A kialkudott ár egyébként az ÁSZ szerint megfelelt a bank nemzetközi számviteli szabályok (IAS) szerint elfogadott közel 22 milliárd forintos könyv szerinti értékének. A számvevők jelentésükben kiemelik: a vételárat és a szerződéses feltételeket “reálisnak és tisztességesnek” tartotta Singlovics Béla, a bank vezérigazgatója, illetve Sulyok-Pap Márta, az igazgatóság (it) elnöke is, az it és a felügyelőbizottság privatizációs szerződést követő együttes ülésén. E véleményemet ma is tartom – közölte a Figyelővel Singlovics Béla.
Korántsem ennyire egyértelmű a megítélése a még állami tulajdonban maradt 22,8 százaléknyi részvénycsomag vételárának. A két vevő közül – a GEC-nek mint szakmai befektetőnek biztosított opció értelmében – az amerikaiak legkésőbb 2001. május 15-ig bármikor élhetnek vételi jogukkal, s a pakettért az aktuális névértéket plusz az arra jutó saját vagyon értékét (mintegy 14 milliárd forintot) kell kifizetniük. Az ÁSZ úgy kalkulál, hogy mivel a GEC dollárban, s vélhetően csak 2001-ben – vagyis több mint öt évvel a privatizációs megállapodás aláírása után – fizet, a forint addig várható leértékeléseit figyelembe véve a vételár dollárban az 1995. évinek körülbelül 20 százaléka lesz. Más szóval: a bank eredményének évente legalább 15-20 százalékkal kell növekednie, hogy 2001-ben az állam tulajdoni hányadáért dollárban a névérték 100 százalékát kapja. A kormány által hőn óhajtott 150 százalékos árfolyamhoz viszont már ugyanezen mutató évi 25-30 százalékos gyarapodása szükségeltetik. Ez persze nem elképzelhetetlen, ám ehhez – hangsúlyozzák a számvevők – valóban nagy javulásnak kell bekövetkeznie, lévén, hogy a BB saját tőkéje 1995-ről 1996-ra ténylegesen csak 10,9 százalékkal izmosodott.
A kormány nem tett említést arról – folytatja az ÁSZ -, hogy amíg a 12 milliárd forint bevétel 1995-ös, addig a várható 14 milliárd forint vélhetően 2001-es bevétel, így azok összegzése – a forint dollárral szembeni árfolyamváltozása okán – nem lehet viszonyítási alap. Ebből következik, hogy amennyiben az állam a tulajdonában lévő 4,6 milliárd forint értékű részvényekért 14 milliárd forintot kap, akkor pusztán az éves árfolyamváltozások miatti növekményt kapja meg. Azaz: nem 150 százalékon, hanem – az 1995. évi folyó áron számolva, dollárban – legjobb esetben is csak 100 százalékon értékesíti részvényeit.
Medgyessy Péter pénzügyminiszter viszont a szóban forgó ÁSZ-jelentéssel kapcsolatban arra a nem elhanyagolható körülményre hívja fel a figyelmet, hogy nem szabad összekeverni az állam pénzforgalmi jellegű kiadásait és bevételeit az állami vagyon változásának értékelésével. Szerinte a pénzügyi eredmény számbavételekor a még állami részvényekből származó bevételt kell egybevetni az állam vagyonába tartozó BB-részvénycsomag értékével. Mivel a csomag nagyobbik része 100,1 százalékos árfolyamon kelt el, ha teljesül a feltételezett 14 milliárd forintos opciós ár, akkor a pénzügyminiszter szerint a csomag egészére vetítve elérhető a 150 százalékos árfolyam. Ez esetben pedig a BB-részvényekért az állam a bekerülési értéket tekintve közel ugyanannyit kasszíroz, mint a lényegesen jobb körülmények között, 1997 augusztusában értékesített K&H-papírokért (Figyelő, 1997/30. szám).
Mindezt figyelembe véve tehát a BB-privatizáció végső mérlegét csak a még állami tulajdonban lévő részvénycsomag értékesítése után lehet majd megvonni. Ennek megfelelően addig csak már teljesült, illetve becsült ráfordításokról és bevételekről ildomos beszélni. Mint ahogy az olyan kifejezések, mint veszteség és kár is csak az ezredfordulón túl kapnak értelmet – így reagál a pénzügyminiszter az ÁSZ azon megállapítására, hogy az államot 1996-ban 1,3 milliárd forint veszteség érte. (Ebből a legvaskosabb, 1,1 milliárdos tétel a PB már említett visszavásárlása okán keletkezett.)
A legnagyobb értelmezési különbség viszont kétségkívül az eszközkivásárlási garanciát illetően mutatkozik a felek között. A számvevők megjegyzik: a tervezett privatizációs szerződésről a kormánynak készített előterjesztés nem szólt arról, hogy az 1995 végén elfogadott, 8,25 milliárd forintos keretösszeg 1997-ben 5,1, 1998-ban pedig 6,2 (összességében tehát 11,3) milliárd forint, minekutána azt a dollár/forintárfolyam alapján át kell értékelni. Mindössze a Bankkonszolidációs és Privatizációs Titkárság hívta fel a PM figyelmét, hogy “az eszközök megvásárlása és a kötelezettségek vállalása olyan egyoldalú terheket ró az eladóra, amelynek alapján a GEC az 1996. június 30-án fennálló teljes követelésállomány visszavásárlására kötelezheti a pénzügyminisztert.”
Az igazi kérdés persze az, vajon az eszközkivásárlási kötelezettség nem okozott-e nagyobb kárt, mint ha a BB szénáját – az MHB-hoz és a Mezőbankhoz hasonlóan – előzetesen, a privatizációs szerződés aláírása előtt tették volna rendbe. Ma már úgy látom, jobb lett volna nálunk is ezt a megoldást alkalmazni – hangsúlyozta Singlovics Béla. Kérdés, hogyan alakult volna a bank helyzete, ha a többi állami nagybankkal együtt adják el. A BB vezérigazgatója attól tart, hogy ezáltal bankja nemcsak a magánosítás lehetőségét, hanem az azzal járó előnyöket is elveszítette volna.
A pénzügyminiszter a szóban forgó kötelezettséget a BB-portfolio szükséges kitisztítása részeként, a bank rendbetétele érdekében hozott állami intézkedéssorozat utolsó elemeként fogja fel. Különbséget csupán abban lát, hogy ez a tisztító hadművelet a privatizáció közben zajlik. Amikor ugyanis az állam október elején megállapodott a vevőkkel, hogy – több mint egy évvel az eredeti határidő lejárta előtt – egy összegben visszavásárolja a BB rossz minősítésű eszközeit, akkor utóbbiakat valójában egy (az MHB és a Mezőbank bent ragadt követeléseinek értékesítésére létrehozott Risk Kft.-hez, illetve Rizikó Kft.-hez hasonló) work-out cég, a Facultas Kft. vette meg. A tranzakcióhoz szükséges 9,5 milliárd forintnyi, a Magyar Fejlesztési Banktól felvett hitel visszafizetését pedig az állam éppúgy garantálta, mint a Risk és a Rizikó által kibocsátott kötvények törlesztését.
Tény, hogy mindent egybevetve a mérlegfőösszegre vetített állami segítség a BB esetében több hitelintézethez – többek között az MHB-hoz és a Mezőbankhoz – viszonyítva is kisebb összegű volt (lásd grafikonunkat). Mint ahogy az is elvitathatatlan, hogy a banki feljavítás tényleges költségét az MHB-nál és a Mezőbanknál is az állam viselte, s az eszközkivásárlási kötelezettségen keresztül így történik ez a BB esetében is. A tényleges költség azonban nem az eszközök kivásárlására fordított teljes összeg, vagy a nettó értékükre adott garancia, hanem csak a kivásárlási ár (nettó érték) és az értékesítési ár különbözete. Az MHB esetében ez nem érte el az adott garancia 25, a Mezőbanknál pedig a 40 százalékát. Medgyessy Péter teljesen megalapozatlannak tartja azt a számítást, amely az eszközkivásárlási kötelezettség összegét teljes egészében kiadásként veszi figyelembe, anélkül, hogy az eszközök értékesítéséből származó bevétellel kalkulálna.
Egy privatizációt azonban végső soron mégiscsak az minősít, hogy az új tulajdonosok belépése nyomán hogyan változott a bank eredményessége, piaci részaránya. A BB üzleti eredménye – mint ahogy arra a számvevők is kitérnek – a privatizációt követő első üzleti évben az egy évvel korábbihoz viszonyítva stagnált, az adózás előtti eredmény viszont mindkét évben dinamikusan javult. Az is kedvező, hogy a kintlévőségek, az ügyfelekkel szembeni követelések minősítés szerinti összetétele jobb, a minősített állomány pedig kisebb lett, s ezzel a céltartalék-képzési igény csökkent. A banknak a hitelportfolió javítására tett intézkedései, a korábbinál is szigorúbb kockázatkezelési szempontok alkalmazása eredménnyel jártak. Azt viszont kevésbé kedvezően értékelték az ÁSZ szakértői, hogy a mérlegfőösszeg reálértéken nemcsak a követeléseket, hanem a kötelezettségeket tekintve is csökkent, ez kedvezőtlenül hatott a BB bankszektorban elfoglalt pozíciójára. A hitelintézet ügyfélcsoportonkénti piaci részaránya romlott.
Hasonló véleményen van az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. ügyvezető igazgatója, Németh Gábor is. Szerinte a BB privatizációja semmilyen szempontból nem tekinthető sikeresnek, miután a bank piaci részesedése a részleges magánosítást követően nem növekedett, a beváltott garanciák pedig nagy volumenűek.
Medgyessy Péter az ügyfél- és forrásszerző-képesség, a növekedési lehetőségek változásának megítélésére egyetlen évet nem tart elegendőnek. Tény, hogy a BB helye a mérlegfőösszeg tekintetében 1995-ről 1996-ra nem változott, ugyanakkor az ötödik legmagasabb adózott eredményt érte el. Abban mindenesetre nincs vita, hogy a tulajdonosoknak további belső átalakításokat is meg kell tenniük, hogy piaci részesedésüket növeljék. Ám Singlovics Béla szerint önmagában a piaci részesedés nagysága nem minősít, jó példa erre éppen a korábbi állami nagybankok egyikének-másikának esete. Ennél jóval fontosabbnak tartja egyrészt azt, hogy egy bank mely ügyfélkör irányába terjeszkedik, másrészt, hogy portfoliója és kihelyezései mennyire biztonságosak. E szempontból a vezérigazgató az Euromoney legutóbbi minősítését tekinti mértékadónak. Ez hét hazai bank közül a pénzügyi mutatók, makrogazdasági adatok alapján a BB-t – a CIB mellett – az első helyre sorolta.
Kétségtelen, hogy a BB aktivitása az utóbbi időben kissé csökkent. Amíg azonban az alapok nincsenek rendbe téve, addig nem szabad növekedni – vélte a vezérigazgató. Mindenesetre a bankhoz közelálló köröktől származó értesüléseink szerint az elmúlt évben elkezdett – többek között az információs rendszerre és a banküzemre vonatkozó – fejlesztések hamarosan meghozzák első gyümölcseiket.