A vállalatok mintha hamarább találták volna meg a kitörési pontokat, mint a makrogazdaság.
– A kilencvenes évek elején-közepén Magyarországon a szomszédoknál gyorsabban mentek végbe azok a szerkezeti átalakulások, amelyek “hivatalból” rontják az országos adatokat. Így amikor elkezdtük a kutatást, a makromutatók tekintetében az ország rosszabbul állt a környező országoknál, miközben szemmel látható volt a mikroszféra kedvezőbb pozíciója. Ma már azonban a fő jelzőszámokat illetően is vitatható, hogy a csehek vagy a lengyelek jobban állnak-e nálunk. Itt ugyanis – a néhány országban végbement részleges vagy ál-átalakulás helyett – valódi átstrukturálódás történt. Ez több területre is érvényes, a privatizációs módszerektől kezdve az ágazati szerkezetváltáson keresztül a munkaerő mobilitásáig. Mindezek alapján azt állíthatjuk, hogy hazánkban a vállalati szférában lezárult a piacgazdasági átmenet.
Melyek azok a főbb kihívások, amelyek az elkövetkező években a gazdaság előtt állnak?
– A kutatás előrejelzésekkel nem foglalkozott, de a vizsgált kérdésekből természetesen következtetni tudunk a kihívásokra. Számokkal is alátámasztható, hogy a hazai vállalati teljesítmény az elmúlt években nagymértékben javult. Ez elmarad ugyan a legfejlettebb országokban megfigyelhetőtől, a leszakadó államoknál mértet viszont meghaladja. Itt olyan tényezőkről van szó, mint bizonyos fajlagos költségek alakulása, a szállítók alkalmazkodása a vevők igényeihez, vagy arra, hogy a K+F eredményeiből milyen gyorsan válik piacon eladható termék. Ezen tényezők alapján elmondható, hogy – bár a legfejlettebbek, a köztesek és a leszakadók is jelentős teljesítménynövekedést regisztrálhattak az utóbbi években – az országcsoportok közötti különbség folyamatosan nő.
Mit jelent ez a magyar cégek számára?
– Egyfelől azt, hogy további differenciálódás megy majd végbe a vállalatok között, másfelől pedig csak azon cégek érhetnek el jelentős sikereket, amelyek az átlagnál jobban produkálnak. A hazai piacon való helytállás tehát a nemzetközi versenyben nem elegendő. Ahhoz olyan közeget kell teremteni, amelyben a vállalati előnyök érvénysülhetnek: a jókat hagyni kell futni.
A vállalati sikerre miféle tényezők hatnak a leginkább? Gyakran elhangzik, hogy a külföldi cégek jobban teljesítenek a hazaiaknál.
– Felmérésünk egyértelműen bebizonyította, hogy a sikeresség tekintetében a választóvonal nem a külföldi és a magyar cégek között húzódik. Előbbiek palettája ugyanis nagyon sokszínű. A skála egyik végpontján a multinacionális cégek állnak. Általuk rengeteg olyan közvetlen és közvetett hatás érte a gazdaságot, amely jótékonyan hatott a piacfejlődésre. A kisebb külföldi vállalatok közül azonban már korántsem mindegyik bizonyult ilyen sikeresnek.
Mely tényezők gátolják elsősorban a hazai cégek versenyképességét?
– Mindenekelőtt a kutatás-fejlesztés és az oktatás. Ezeken a területeken “mulasztásos bűncselekménynek” tartom azt, ami az elmúlt néhány évben történt. A kormányzati K+F 1990-hez képest változatlan áron az akkori összeg 57 százalékára rúg, az ilyen irányú vállalati tevékenység pedig a hét évvel ezelőttinek a 35 százalékát teszi csak ki. A fejlett világhoz való felzárkózáshoz ezen a területen radikális változás kell. Szemléletváltoztatásra főként a kormányzatnál lenne szükség. Jelenleg a K+F kiadásoknak a 120 százalékát lehet elszámolni költségként, miközben van olyan ország, ahol ez eléri a 400 százalékot. Hasonló a helyzet az oktatással és a vezetőképzéssel. A fejlett menedzsment módszereket egyelőre ritkán alkalmazzák; gondolok itt a stratégiakészítő eljárásokra, vagy a számítógépes módszerek meghonosodására annak érdekében, hogy ne intuitíven kelljen dönteni. Sajnos, még ma is a véletlenszerű, ad hoc döntéshozatal a jellemző. Meglátásom szerint a legfontosabb differenciáló tényező a vállalatok között az elkövetkező években a menedzsment felkészültsége lesz. A vezetők piaca a vállalati erősorrendet is alakítja majd.
Mitől függ még, hogy egy cég sikeres tud-e lenni?
– Kutatásaink azt mutatják, hogy a külpiacokon megmérkőző, erőteljesebben exportáló vállalatok más dimenziókban is jobb teljesítményt nyújtanak – a menedzsment technikák alkalmazásától az üzleti etikáig. Felmérésünk szerint egyébként nincsenek véglegesen leszakadt cégek. A kitörés lehetősége a többség előtt nyitva áll.
Az uniós csatlakozásra készülő tárgyalódelegációnak mit ajánlanak útravalóul?
– Nem akarom lebecsülni a politikai és makrogazdasági szférát, de az integráció kulcsmozzanata az ágazati alkalmazkodás lesz. Ebből a szempontból nagyon bíztató a gépipar utóbbi években tapasztalt előretörése. Nagyobb ágazati sokkokkal már nem kell számolni, bár kisebb megrázkódtatások biztosan lesznek az uniós belépést követően. Meggyőződésem egyébként, hogy a technikai egyeztetéseket leszámítva nem kell külön uniós politika, hiszen az országnak – a csatlakozás időpontjától függetlenül – ugyanazt az utat kell bejárnia. Ezen az úton a fejlesztéspolitika remélhetőleg az eddiginél nagyobb szerephez jut majd. A vállalatvezetők azt is igénylik – és ez szintén érdeke az országnak -, hogy a gazdaságpolitika kiszámíthatóbb legyen. Hoszszabb távra érvényes stratégiák nélkül ugyanis nem képzelhető el sikeres felzárkózás.
Az 53 éves Chikán Attila 1967-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Rövid vállalati kitérő után ugyanide tért viszsza, immár oktatóként. Jelenleg a BKE vállalat-gazdaságtan tanszékét vezeti. A Management Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatójaként, illetve a Dunaferr Rt. felügyelőbizottsági tagjaként üzleti tapasztalatokra is módja volt szert tenni. Alelnöke az MTA közgazdasági bizottságának, és huszonhét éve igazgatja a Rajk László Szakkollégiumot.