Sepsi László az elmúlt néhány évben hatalmas lépésekkel hódította meg a hazai dohánypiacot, amelynek 1996 végére már több mint 30 százalékát birtokolta. A dohánycégek biztos partnert láttak benne, ezért a piaci szokásoknak megfelelően jelentős mennyiségű cigarettát kaphatott tőlük hitelre. A családi tulajdonban lévő Sepsikernek nem lankadt az étvágya, és 1997 elején árháborút indított. Ennek hátterében egyértelműen az állt, hogy a piacról – árrésének és így profitjának időleges csökkentését is vállalva – kiszorítsa a kisebb forgalmazókat, hárompólusúvá téve ezzel a nagykereskedelmet. Ehhez kedvező alkalmat jelentett számára az, hogy egyes dohánygyárak ugyancsak meg akartak szabadulni a kisebb nagyker cégek kiszolgálásától. Az akció azonban visszafelé sült el, hiszen a létüket veszélyben látó nagykerekeskedelmi vállalkozások összefogtak, és megalapították a Magyar Dohányforgalmazó (Madof) Rt.-t, amely jelentős veszteségek árán ugyan, de talpon tudott maradni az árháborúban. Kitartását látva a gyárak magatartása is megváltozott, aminek eredményeként minden gyártó a többi nagykerhez hasonló kedvezményekben részesítette a Madofot. Ezt követően a Madof – a Sepsiker két konkurensével, a Tobaccoland-del és a Hungarotabakkal – visszaverte a Sepsiker árháborúját. Ennek nyomán viszonylagos béke alakult ki a nagykerpiacon, aminek azonban immár 4 nagyobb részesedéssel bíró szereplője volt (igaz, közülük a Sepsiker maradt a legnagyobb). Ekkor szakmai körökben már elterjedt, hogy Sepsi – aki szándékával ellenkező piaci helyzetet ért el akciójával – vevőt keres a cégére, ezt a hírt azonban senki sem erősítette meg. Próbálkozásai, ha voltak is, nem hozhattak eredményt, hiszen vállalkozásába nem szállt be olyan tőkeerős külföldi vevő, mint a másik magáncég GoldFilterbe (amely eladása után változtatta nevét Tobaccoland-re).
Ekkor még semmi jele sem volt annak, hogy vevő hiányában Sepsi ki akarna szállni biztos piacáról, vagy hogy likviditási nehézségei lennének. Sőt: a szeptember elsejei cigaretta-áremelések előtt – a többi nagykerhez hasonlóan, az ilyenkor megszokott módon – nagyobb mennyiségben szerzett be árut a gyáraktól.
Ezt követően Sepsi szeptember közepén váratlanul azt kérte a gyáraktól, hogy nyújtsanak segítséget további cigarettahitelezéssel, mert csak így tud fizetni nekik. Erre azonban a három nagy gyártó közül csak az egyik mutatott némi hajlandóságot. Ebben a helyzetben, két héttel ezelőtt, a Sepsiker “három nap gondolkodási időt” adott a cégeknek arra, hogy elfogadják feltételeit, ellenkező esetben kilátásba helyezte, hogy nem fizeti ki a tőlük kapott árut. A cigarettagyártók erre már egyértelműen azt válaszolták, hogy nem adnak többet hitelbe, amire Sepsi válaszul (betartva igéretét) végképp felhagyott a fizetéssel.
Szakmai körökben ugyan elképzelhetőnek tartják, hogy bankhitelei miatt likviditási nehézségei támadtak a Sepsikernek, azonban elvetik annak lehetőségét, hogy Sepsi Lászlónak egyáltalában ne lenne pénze legalább tartozásainak részbeni kifizetésére. A likviditási problémáknak eddig semmi jele sem volt, a cég a piac legaktívabb szereplőjének számított. S még ha taktikai lépései miatt veszthetett is valamennyit a dohány-kereskedelemben, az semmiképpen sem volt akkora összeg, hogy pénzügyi gondokat okozhatott volna neki – hacsak az erőltetett ütemű cégépítésre felvett kölcsönök felhalmozódása miatt nem alakult ki ilyen helyzet. Ha viszont Sepsinek ilyen pénzügyi nehézségei támadhattak, akkor ezt már az augusztusi nagy beraktározás idején is tudnia kellett, tehát a szeptemberi “likviditási válság” csak a bankjait és szállítóit érhette váratlanul.
Kérdés: a fizetés feltételekhez kötésekor a Sepsiker vezetője gondolhatta-e még azt, hogy a gyárak újabb áruhitelével a helyzet menthető. Ha ez így is volt, a cég lépései nem erről tanúskodnak, hiszen a Sepsiker semmi látható jelét nem adja annak, hogy piacai megtartására törekedne, bízva a gyárakkal való megállapodásban. Információink szerint a cég sorra zárja be kirendeltségeit, megmaradó készleteit pedig központi telepein koncentrálva adja el. Alkalmazottai a vetélytárs nagykerekhez mennek át, amelyek kapva kapnak az ölükbe hullott alkalmon, és gőzerővel igyekeznek megnyerni a Sepsiker által otthagyott területeket. Forrásaink legalább 3, legfeljebb 5 milliárd forintra tették a Sepsiker ki nem fizetett áruinak, valamint bankhiteleinek értékét – lényegében ennyit bukhatnak a cég visszavonulásán a dohánygyárak és a hitelezők – utóbbiak között forrásaink az Inter-Európát és a Postabankot említették legnagyobbakként.
Akár látta a véget Sepsi, akár nem, annyi bizonyosnak látszik, hogy tervei végrehajtása során a várakozásáinál rosszabbul alakulhattak a dolgok. Ám akiket igazán váratlanul érhettek az események, azok a Sepsiben az elmúlt évek tapasztalatai alapján megbízó bankok és cigarettagyárak voltak. Most minden hitelező szalad a pénze után, de a tanulópénzt meg kell fizetniük, mert a várható perek és viszontperek aligha kecsegtetnek sok jóval a számukra.