Új hitelbiztosíték-nyújtási lehetőség nyílt meg májustól a vállalkozások számára; ekkortól ugyanis – az európai kontinensen elsőként – ingóságokra is bejegyeztethető a jelzálog Magyarországon. Az erről szóló szerződéseket közjegyzők készíthetik, akik ezzel egyidejűleg közhiteles nyilvántartásba veszik e kontraktusokat. Így bárki számára ellenőrizhetővé válik, hogy egy természetes vagy jogi személy ingóságaira fennáll-e jelzálogjog.
A Magyar Országos Közjegyzői Kamara megrendelésére készült számítógépes nyilvántartási rendszer az ország 228 közjegyzőjét köti össze. Az ingójelzálog tehát bejegyzésével egyidejűleg bekerül az országos hálózatba. Erre ma már az erre áldozni hajlandók terminálokkal is rákapcsolódhatnak, így akár az irodában ülve beszerezhetik a szükséges információkat. (Ugyanez a földhivatali ingatlan-nyilvántartásoknál ma még csak távolinak tűnő álom.) Persze ennek a lehetőségnek a kihasználását csak a “nagyfelhasználóktól”, főként a bankoktól lehet várni. Informálódni írásban vagy szóban bármelyik közjegyzőtől is lehet, aki – díjfizetés ellenében – megmondja, hogy a kérdéses személy milyen ingósággal szerepel zálogkötelezettként a nyilvántartásban.
Arra azonban nincs mód, hogy konkrét ingóságok jelzálogjait gyűjtsék össze. A számítógépes nyilvántartásban ugyanis csak legfeljebb fél gépelt oldalon írják le az ingóságokat, így az egyes vagyontárgyak azonosítására ez az információ nem mindig alkalmas. Akinek ez kevés, az a bejegyzést végző közjegyzőnél tekinthet be a “szükséges részletességű” okiratokba. Mindezzel együtt a nyilvántartás nem csodaszer: az csak a tárolt adatok valódiságára nyújt bizonyítékot, az ingóság tulajdonosára már nem.
Ezek a bizonytalansági tényezők azonban nem riasztják el teljesen a hitelezőket. Az eddig bejegyzett zálogok túlnyomó többségének jogosultja bank vagy más hitelintézet, míg a zálogkötelezettek között egyaránt megtalálhatók a jogi és magánszemélyek is. A zálogtárgyak között gyakoriak a mezőgazdasági eszközök. Ennek nyilván az az oka, hogy a közismerten nehéz anyagi helyzetben és igen nagy hiteléhséggel működő agrártermelők és szövetkezetek fő problémája éppen az volt, hogy nem tudtak megfelelő és jól mobilizálható biztosítékot felajánlani a bankoknak. Vagyonuk jelentős része ugyanis olyan ingóság, amelyet éppen abban az időszakban használnak, amikor a termelésfinanszírozó hiteleikre kell biztosítékot prezentálniuk. Az ingójelzálog viszont lehetőséget nyújt számukra, hogy a használt eszközt – vetőgépet, traktort, kombájnt – egyben hitelbiztosítékként is felmutassák. Az agrárágazatban a termés vagy az állatállomány jelzáloggal terhelésére is van már példa. Sőt, az ingójelzálog széles lehetőségeinek akár jelképe is lehet, hogy hazánkban először ilyen jogot egy közel 300 állatból álló marhacsordára jegyeztek be…
A másik jellemző csoportba olyan értékes személyes vagyontárgyak – például autók vagy antik bútorok – tartoznak, amelyeket elvben kézizálogba is adhatnának a tulajdonosaik. Természetesen itt már akár bizalmi kérdéssé is válhat, hogy egy bank az ügyfele által felajánlott vagyontárgyat kézizálogban akarja-e tudni, vagy megelégszik a jelzáloggal. Az ilyen “kényelmi” jelzálogjogok is fontos szerepet kaphatnak e lehetőség hazai elterjedésében. A konstrukció bevezetésének oka elsődlegesen azonban mégiscsak az, hogy azok is hitelhez juthassanak, akiknek vagyona jórészt olyan ingóságokban fekszik, amelyeket a zálogjog fennállása alatt is használni akarnak, illetőleg használniuk kell (mert például ebből akarják visszafizetni a zálogszerződéshez kapcsolódó hitelt). E jogintézményt a hatvanas években az Egyesült Államokban éppen azért “találták ki”, hogy ezzel javítsák a vállalkozások hitelfelvételi képességét.
Az ingójelzálog iránti érdeklődés ellenére a bankok továbbra is meglehetősen távolságtartóan nyilatkoznak e lehetőségről. A banki jogászok kétségeik hosszú sorát legutóbb éppen egy vitaindító anyagban gyűjtötték össze, a Magyar Jogászegylet banki és értékpapír-piaci szakosztályán belül. Ebben rögtön azt is felvetik, hogy az ingónyilvántartás jelen módjával a zálogjogi rendszer egységessége kérdőjeleződik meg. Szerintük módot kell találni arra, hogy az ingójelzálog nyilvántartása az ingatlanéhoz hasonlóan zálogtárgy szerint valósuljon meg. Például úgy, hogy a már meglévő ingókra vonatkozó nyilvántartásokat – mint amilyenek a hajó- és repülőlajstromok – fejlesszék tovább. Ezek és az új nyilvántartások kapcsolatát az új jogszabály egyébként sem rendezi. (Praktikus megoldásként kínálkozott – mondják egyesek -, hogy csupán az ingóságok be nem azonosítható része kerüljön a közjegyzői nyilvántartásba. Ez azonban nyilván nem lett volna olyan jó üzlet.) Mindenesetre a nyilvántartási rendszer a banki gyakorlatban jelentős szerepet kaphat. Méltó helyét azonban feltehetően nem az ingójelzálog-hitelezésben nyeri el, a bankok szolgálatára sokkal inkább általában az adósminősítésnél lesz.
A banki jogászok már a rendszer kiépítése során azon igyekeztek, hogy a felmerült kételyeket lehetőleg ne a napi szerződési – vagy alkalmasint majd a bírói – gyakorlat oszlassa el, hanem azokban jogszabályi rangú döntések tegyenek rendet. Így vélekednek például a vagyont terhelő jelzáloggal kapcsolatban felmerülő problémákról is. A legfőbb gond abból ered, hogy a jelzálogba adott vagyont nevesíteni nem kell, csak éppen körülírni. Így – és ez az előnye – az idők során esetlegesen eladott, helyette vásárolt vagyontárgyakat nem kell minduntalan átvezetni a korábbiak helyébe. Ráadásul – mivel a vagyonrészeket csak a kielégítéskor kell megjelölni -, ha a körbe mégis beleért a tulajdonos ingatlant, akkor azt az ingatlan-nyilvántartásba nem kell bevezetni. Következésképpen bár terheli zálogjog, ez a ingatlan-nyilvántartásból nem derül ki. Ez a jogászok szerint két egymással ellentétes felfogást tükröz, amelyek közül egyik sem tökelétes. Ennél azonban még kellemetlenebb volna, ha valamelyik javára csupán ad hoc módon billenne a mérleg nyelve.
Úgyanígy számos kérdést vet fel az úgynevezett ranghely. Ez – abban az esetben, ha egyazon zálogtárgyra több zálogjogot is bejegyeznek – azt mutatja, hogy a zálogjog tulajdonosa hányadik helyen szerepel. Egyfajta kielégítési sorrendet jelez tehát. Amennyiben az egyik adósságát a hitel felvevője törleszti, úgy a vonatkozó ranghely megürül. Ezt aztán az ingóság tulajdonosa további egy évig fenntarthatja, és arra a helyre új zálogjogot is belegyeztethet, vagy éppen valaki javára lemondhat róla. Ha mindezt nem teszi, akkor a sorrendben utána következő zálogjog-tulajdonosok eggyel előrebbre lépnek. Mindez azonban banki jogászok szerint a sorrendiség elvét hágja át. Ugyanakkor felmerül, hogy a földhivatalok miként tudják értelmezni a ranghely fenntartásának szabályát.
Az ingójelzálog szívesen fogadásának sokak szerint az ára is ellent mond. A szerződés közokiratba foglalásáért ugyanis a közjegyző munkadíjat számol fel, amit a bankokban meglehetősen borsosnak tartanak.