Azt hiszem, azzal a feltételezéssel nem is érdemes komolyan foglalkozni, amely a februári Postabank-pánik kirobbantásáért kizárólag V. L.-nét teszi felelőssé, aki ugyebár e-mailen – szellemes magyarítással: emilen – kürtölte szét a rossz híreket vidéki munkahelyéről. Hiszen, közvetlenül a háromnaposra sikeredett roham után, maga Princz Gábor elnök-vezérigazgató ismerte el a legnagyobb napilapnak adott interjújában, hogy a “dolog” csütörtök este, valahol a Váci út környékén – azaz Budapesten – kezdődött. Amikor másnap délelőtt fél tizenkettőkor az ominózus üzenet kifutott az elektronikus sztrádára, a hűtlen betétesek a csütörtöki 800 millión túl már aznap további forintmilliárdokkal rövidítették meg a hozzájuk addig igen közel álló bankot. Ok és okozat tehát éppen fordítottnak tűnik: V. L.-né azért írta meg levelét, mert ő is értesült arról, amiről akkor már több rádióállomás is harsogott.
Így érdemben legfeljebb csak azzal lehet foglalkozni, vajon eme üzenet alkalmas volt-e a pánik fokozására azzal, hogy egy tényt röpített világgá. Persze már az is kérdéses, hogy a nálunk ma még enyhén szólva nem minden háztartásban fellelhető e-mail mennyire széles kört képes felrázni. Az viszont biztos, hogy az egyik vezető hazai biztosító neve nem most először került szóba a Postabank-pánik kapcsán. A rémhír kialakulásának okait boncolgatva ugyanis a cégek közül elsőként e biztosító – jelesül V. L.-né munkaadója – említődött meg több napilapban is, mint olyan, amelynek munkatársai rendkívül kedvező befektetési lehetőségeket ígértek a betéteiket megszüntetni vágyó sorbanállóknak. Márpedig annak ellenére, hogy szakértők egyszerű üzletszerzési fogásnak tartják az akciót, annak “hullarabló” jellegére hivatkozva sokan – nem utolsósorban magának a biztosítónak a vezérigazgatója – azonnal elítélték azt.
Ám elképzelhető, hogy ez az elhatárolódás nem volt elegendő; jobban mondva, a bank vezetői nagyobb súlyú elégtételt akartak. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy amikor a pánik elmúlását követően a Postabank sebtiben megfogalmazta feljelentését, ahhoz mellékelte a szóban forgó e-mail üzenetet.
Önmagában már az is érdekes, miként juthatott hozzá a bank a biztosító belső köreiben terjesztett levélkéhez. Ennél azonban sokkal fogósabb kérdés, vajon a Postabanknak érdekében állt-e – s ha igen, akkor miért -, hogy a biztosító társaság neve felbukkanjon kizárólagos pánikokozóként. Hiszen a napilapokban taglalt bűnesetek gyanúsítottjaival kapcsolatban a legkevésbé az szokott érdekes lenni, hogy az illető mely cég alkalmazásában áll. Ha ugyanis léteznek személyiségi jogok – mint adott esetben V. L.-né teljes nevének elhallgatása -, akkor lennie kellene hasonló értelmű társasági jognak is.
A rosszízű ügyfélcsábítás okán forralt esetleges bosszún kívül a Postabankot nem igazán motiválhatták üzleti szempontok. Tudomásom szerint a két társaság ma már semmiféle kapcsolatban – perben, haragban – nem áll egymással, s nem vetekszik azonos piacon, azonos üzleti lehetőségekért sem. Igaz, hajdanán a biztosító még részvényese volt a Postabanknak, ám néhány évvel ezelőtt – más banki érdekeltségeihez hasonlóan – eladta részesedését. Így legfeljebb a bank biztosítói leányvállalatának nem jöhetett rosszul a vetélytárs nevének ilyetén megjelenése.
Persze még az is elképzelhető: egész egyszerűen nem történt más, minthogy az ügyfélcsábításért a bank – illetve a feljelentésének utánajáró rendőrség – most a biztosító rossz hírét kelti. A bökkenő csupán az, hogy a rossz hírt kiváltó “rémhír” nem volt teljesen alaptalan. Épeszű ember ugyanis nem feltételezheti, hogy a levél miatt kellett a Postabankot – ha közvetett módon is – már eddig több tízmilliárd forinttal megtámogatni, s van szükség ezentúl még további közel tízmilliárdos tőkeemelésre. Mindezek azonban a jelek szerint cseppet sem zavarták a detektíveket.