Betartatni a kötelezettségeket – a Pénztárfelügyelet elsősorban ennek érdekében köteles fellépni. Intézkedési terv készítésére utasítja például a pénztárat, ha annak veszélyét véli felfedezni, hogy az nem tud eleget tenni kötelezettségeinek. Ezek hol biztonságos működésként, hol a működőképesség helyreállításaként említődnek, de nem értendők alatta a pénztár “számvitelének” vagy “belső ellenőrzési rendszerének” a valódi pénzügyi helyzet értékelését ellehetetlenítő hiányosságai, s az sem, ha az igazgatótanács képtelen ellátni feladatát.
A pénztár által vállalt kötelezettségekhez az ellenőrző bizottság törvénybe foglalt feladatai kapcsán kerülhetünk közelebb. E testületnek többek között a pénztár fizetőképessége és kötelezettségvállalásai közötti összhangra kell figyelnie. A törvény a Garancia alap indokaként a szolgáltatási kötelezettség teljesítéséről való gondoskodást említi. A pénztár akkor minősül fizetésképtelennek – vagyis akkor kérelmezhető a felszámolása -, ha közelebbről meg nem határozott kötelezettségeinek 60 napon belül nem tesz eleget (a tagok javára vállalt szolgáltatási kötelezettség esetén ez az időtartam hosszabb: 90 napos). Elsősorban a fizetésképtelenség tehát az a veszély, amelynek elkerülése érdekében a Garancia alap (és a Pénztártanács) a felügyelet által szolgáltatott adatokat értékelni tartozik. Az alapnak azonban akkor is fizetnie kell, ha a szolgáltatási tartalékok szintje túlzottan alacsony szintre süllyed, s ez úgymond nem teszi lehetővé a szolgáltatási kötelezettségek teljesítését. Az sajnos a törvényből nem derül ki egyértelműen, hogy utóbbi esetben közvetlenül a fizetőképesség elvesztése – vagyis a szolgáltatási tartalékok “lenullázódása” – előtti helyzetről, vagy valami egészen másról van-e szó. A törvény legvégül arra kötelezi a pénztárakat, hogy vagyonuk gyarapítása során szolgáltatási kötelezettségeik teljesítését semmi módon ne veszélyeztessék – arra azonban már nem ad magyarázatot, hogy e “gyarapítás” miképpen lehetne veszélyes.
Nyilvánvalóan nagy baj, ha a járadékok fedezete nem áll rendelkezésre. Ezért utóbbi meglétét a pénztárnak aktuáriusi értékelés készítésével tartozik ellenőrizni, és hiány esetén a felügyeletet és az alapot értesíteni – igaz, a fenti értékelés elfogadására és az egyes tartalékok hiányának rendezésére kizárólag a pénztár közgyűlése jogosult. Némi nagyvonalúsággal ugyanerről van szó akkor is, amikor a törvény az igazgatótanács hatáskörébe helyezi a tartalékok közötti átcsoportosítás jogát, amely viszont kizárólag a pénzügyi terv keretében hajtható végre – azzal a fontos kikötéssel, hogy a fedezeti tartalékból elvonni nem lehet. Ez a hiány biztonsági, likviditási és saját tevékenységi tartalékból való pótlását jelentheti. S ha mindez nem elegendő, az igazgatótanácsnak nem pusztán a veszteség tényéről, hanem az annak megszüntetését célzó stabilizációs tervről is tájékoztatnia kell a Pénztárfelügyeletet és az alapot. E tervet a felügyelet megvizsgálja, s amennyiben megalapozatlannak találja, átdolgozását írhatja elő.
A törvény korlátok közé igyekszik szorítani a pénztár kötelezettségvállalását: arra akkor adódik mód, ha az alapszabály (vagy a szervezeti és működési szabályzat) felhatalmazást ad rá, mértékét pedig – a működési bevételekhez és tartalékokhoz, valamint a saját tevékenységi tartalékhoz képest – az éves pénzügyi terv rögzíti. E kötelezettségvállalásra a nyugdíjszolgáltatás fedezetének megteremtése érdekében kerülhet sor, de hogy e kettő miképp áll ok-okozati kapcsolatban, arra a törvényben nincsen magyarázat. Egy másik törvényi hely szerint viszont mindez már közel sem ennyire korlátozott: a pénztár a fedezeti tartalék terhére befektetési tevékenységével és szolgáltatásaival kapcsolatban vállalhat kötelezettséget, a más tartalékok terhére vállalandókat illetően viszont semmiféle megszorítás nincs.
A nyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kormányzati döntések közül kettő feltétlenül helyes volt: a pénztár befizetéssel való meghatározottsága és a munkáltatótól való teljes elkülönülés.
Az előzmények 1992 tavaszáig nyúlnak vissza. Akkor kezdődtek a Pénzügyminisztériumban (PM) a pénztár intézményének kodifikációs munkálatai. Az intézményt arra szánták, hogy kiegészítse a rogyadozó társadalombiztosítási ellátásokat, és mindazt, amit az egész szociális ellátórendszer kínált. Ezen elhibázott kiindulópontból csak rossz válaszok születhettek. Logikusan következett belőle ugyanis, hogy a kivitelezésre a PM tb-vel és államháztartással foglalkozó főosztálya kapott megbízást, amely azután különös figyelmet szentelt arra, hogy a pénztárat véletlenül se lehessen a pénzügyi intézményrendszer elemeként meghatározni, sőt, attól élesen különüljön el. Ezzel volt elérhető ugyanis a pénzügyi intézményekkel foglalkozó társfőosztály “kiszorítása”, s az önálló felügyelet – a Pénztárfelügyelet – létrehozása. Ha a nyugdíjpénztár speciális befektetési alapként, az (egyébként biztosítónak deklarált, de biztosítási tevékenység folytatására képtelen) egészség- és önsegélyező pénztár pedig biztosítóként határozódik meg, akkor az önállóság nem lett volna indokolható.
A törvényjavaslat előkészítői belevetették magukat a különböző nyugdíjalaptípusok tanulmányozásába, amelynek során helyesen arra a következtetésre jutottak: a szolgáltatással meghatározott nyugdíjalap számos felesleges nehézség okozója lehet, a nyugdíjpénztár legyen hát befizetéssel meghatározott nyugdíjalap. (A két alaptípussal kapcsolatos történeti visszatekintést lásd külön.) Időközben azonban a két típus sajátosságai, megoldásai reménytelenül összekeveredtek. A nyugdíjpénztár így lett olyan befizetéssel meghatározott nyugdíjalap, amely szinte kizárólag a szolgáltatással meghatározott nyugdíjalap hasonlatosságára készült, annak fogalomhasználatát követi és megoldásait imitálja. Emiatt a nyugdíjpénztár megítélésem szerint tökéletesen inadekvát intézménynek tekinthető.
Visszatérve a korábban tárgyaltakra: a kötelezettségvállalás helyénvaló a szolgáltatással meghatározott nyugdíjalap esetén, “rendszeridegen” viszont a befizetéssel meghatározott nyugdíjalapnál. A nyugdíjpénztár a tag felé semmiféle kötelezettséget nem vállal (ezt sajátos módon maga az előterjesztő is elismerte, amikor az országgyűlési vita során a javaslatból kihúzni engedett egy, a pénztár tevékenységének megkezdése előtt “vállalt nyugdíjszolgáltatás teljesítésére” utaló szövegrészt). Jó példa lehet a fizetőképesség és a kötelezettségvállalás összhangjára való utalás is. (A fizetőképesség fogalmának használata ezen összefüggésben egyébként szakszerűtlen: pontos a “tartalékok mértéke” lenne.) A szolgáltatással meghatározott nyugdíjalap kötelezettségvállalásai állnak szemben a tartalékokkal, s a kettő összhangját a biztosításmatematikus számítja. Ha a tartalékok szintje alacsonyabb, akkor a nyugdíjalap alultőkésített, hiány van; ha magasabb, az alap túltőkésített, az “eredmény” miatt a munkáltató visszafoghatja befizetéseit. Ezzel szemben a befizetéssel meghatározott nyugdíjalapnál, vagyis a nyugdíjpénztárnál sem a hiány, sem a túltőkésítettség nem értelmezhető fogalom.
A szolgáltatással meghatározott nyugdíjalapnál a biztosításmatematikusnak kiemelten fontos szerepe van, míg a befizetéssel meghatározottnál szinte semmi. A pénztár ugyanis – szemben egy biztosítóval – a taggal szemben még annak nyugdíjbamenetelekor sem vállal szolgáltatási kötelezettséget. Márpedig a nyugdíjpénztárnak is kell legyen biztosításmatematikusa, mert a (szolgáltatással meghatározott) nyugdíjalapnak is van – csak éppen a lényegi különbségek mosódtak össze a törvény-előterjesztők fejében. A szóban forgó szakembernek viszont nincs értelmes teendője, ezért “alibi” munkákkal kell megbízni: feladata a tartalékok képzésének és mértékének, az aktuáriusi értékelésnek, a pénzügyi tervnek és hasonlóknak az ellenjegyzése. Nos, befizetéssel meghatározott nyugdíjalap esetén már maga a “tartalék” (az önkéntes nyugdíjpénztárnál “alap”) fogalma sem használható, hasonlóan a befektetési alaphoz (de eltérően a biztosítótól). A tartalékokat számba vevő aktuáriusi értékelés ezért – de a pénztár kötelezettségeinek “hiánya” miatt sem – értelmezhető a törvénybe foglaltak szerint. (Legfeljebb a járadékok mértékének évenkénti revízióját megalapozó számításként.)
Az átgondolatlanság egy másik példája: a pénztár “úgy köteles vagyonát gyarapítani, hogy az szolgáltatási kötelezettségének teljesítését ne veszélyeztesse”. A törvényelőkészítők nyilván számoltak azzal a presszióval, amelyet a szolgáltatással meghatározott nyugdíjalapok munkáltatói szoktak kifejteni a befektetéssel foglalkozókra, a magasabb hozamok elérése érdekében. Ezt azonban végül is a meglehetősen liberális szabályozás teheti veszélyessé, például a származtatott termékek spekulációs célú vásárlása – amit viszont a magyar törvény (helyesen) tilt. Így e szövegrész nem csak azért értelmetlen tehát, mert a pénztárnak nincs szolgáltatási kötelezettsége…
A fentiekben vázolt inadekvát “pénztárüzemért” a szükségtelenül magas működési költségekkel, a piaci teljesítmény szerinti verseny hiányával fizetnek a jövő nyugdíjasai. Számukra szolgáljon vigaszul, hogy pénztárak prudens és biztonságos működése felett a Pénztárfelügyelet nem csak mint hatóság őrködik, hanem egyidejűleg szakmai felügyeletet is gyakorol. Azt, hogy a “szakma én vagyok”, se az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, se az Állami Biztosításfelügyelet nem mondja magáról…
(A szerző biztosítási szakértő)