Legerőteljesebben az Egyesült Államok szorgalmazta a távközlési piacok megnyitását az elmúlt évtizedben. A történet a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, amikor is az ottani belső piacot megszabadították a feleslegesnek vélt szabályozóktól, a legnagyobb cégek pedig egyesültek – ma Baby Bell néven szokás ezeket emlegetni. E kör egy idő után szeretett volna Amerikán kívüli piacok után nézni, ahol az otthon megtermelt profitot újra be lehet fektetni. Ehhez azonban olyan nemzetközi egyezményekre volt szükség, amelyek lehetővé teszik a világméretű terjeszkedést. Jó néhány szakértő egyetért abban, hogy az Egyesült Államok – néhány más fejlett ipari országgal együtt – nagy nyomást gyakorolt a Világbankra, illetve a Nemzetközi Távközlési Egyesülésre (ITU) annak érdekében, hogy a fejlődő országok nyissák meg előttük piacaikat.
Ez meg is történt, eközben azonban megfogalmazódott a kérdés: a túlságosan nyitottá váló országok nem fogják-e elveszíteni az ellenőrzés lehetőségét saját távközlési szektoruk fejlődése felett. Az ugyanis túlságosan függő helyzetbe kerülhet a külföldi technológiától, tőkétől és szakértelemtől. Pontosan emiatt próbálták korlátozni a múltban – s próbálják a jelenben is – a beruházni kívánó külföldi tőke megjelenését például a dinamikusan fejlődő délkelet-ázsiai országok, köztük Indonézia, Malajzia vagy Thaiföld. Ezek az országok ragaszkodnak ahhoz, hogy saját igényeik szerint kifejlesztett rendszert építsenek ki. És miközben például Malajziára komoly nyomás nehezedik a fejlett országok részéről, hogy szüntesse meg a távközlési piacát védő korlátozásokat, az ország maga is hasznot húz a piacok megnyitásából: a maláj távközlési vállalat komoly beruházásokat hajtott végre néhány afrikai államban, köztük Ghanában és Malawiban.
A multik korlátlan terjeszkedését megakadályozni kívánó próbálkozások ellenére ma néhány nagy transznacionális vállalat uralja a távközlési piacot. Ezek közé tartozik például a Concert (amely a British Telecom és az amerikai MCI egyesülésével jött létre), a Global One (amelyben az amerikai Sprint, a Deutsche Telekom és a France Telecom társult egymáshoz), vagy a World Partners (amelyben több nagy vállalkozás – köztük az amerikai AT&T óriáscég – egyesült egymással). Ezek a multik ma már nemcsak a szorosan vett távközlésben érdekeltek, hanem a számítástechnikai, a szórakoztató- és a médiaiparban is. Ezen iparágak között ugyanis a határok kezdenek elmosódni, ami megteremti annak lehetőségét, hogy a nagy és sikeres távközlési cégek ne csak a telefonon történő kommunikációt felügyeljék, hanem – a műholdas tévécsatornákon és az Interneten keresztül – az információáramlást is. És ebben a kontrollban újra a korábbi egyenlőtlenségek erősödnek meg: azaz marad a fejlett Észak uralma a fejletlenebb Dél felett – mutatnak rá szakértők.
Szívjóságból persze egyetlen transznacionális cég sem mond le arról a profitról, amelyhez a piacok megnyitásával juthat. A kérdés inkább az, miként lehet a szóban forgó cégeket arra szorítani, hogy a profitot ne vigyék el, hanem fektessék be ott, ahol megtermelték. Számos példa van ugyanis arra – a British Telecomtól az új-zélandi távközlési cégig -, hogy a fejlődő országokban elért nyereség kilenc tizedét kiviszik az országból és szétosztják a részvényesek között. Ez önmagában még nem lenne baj. Egy szabályozók nélküli világban azonban semmi nem kényszeríti a befektetőket arra, hogy például a fejletlenebb falusi régiókban is építsenek telefonvonalakat. Így aztán – paradox módon – mégis csak az tűnik az egyetlen megoldásnak a liberalizált távközlési piacon, amit néhány latin-amerikai ország csinált: előírta a befektetőnek, hogy a fejlettebb városi területeken megtermelt haszon egy bizonyos százalékát kötelesek befektetni az elmaradottabb térségekben.
A túlságosan sok és átláthatatlan szabályozó persze riasztóan is hathat a befektetőre, még ha olyan vonzó országról van is szó, mint India. Amikor ott meghirdették a nemzeti távközlési vállalat részvényeinek 49 százalékát, már több mint hárommillió ember várt évek óta telefonra. A nagy befektetők, köztük például az AT&T – a bürokrácia és a korrupció miatt – mégis kivonultak a piacról. S hasonló folyamat játszódott le Pakisztánban is.
A távközlési piac liberalizációjával kapcsolatban szinte feloldhatatlan problémaként szokták említeni, hogy a fejlődő országok sokszor csak a másodosztályú, már éppen elavulóban lévő technológiához jutnak hozzá. Ráadásul különböző befektetők különböző technológiákat hoznak magukkal. Így történt ez Zambiában is, ahol a vidékre telepített norvég rendszer nem illeszkedik a városokban lévő japán, illetve svéd központokhoz, így lényegében az egész telefonrendszer működésképtelen. Összességében a szakértők egyetértenek abban, hogy a liberalizáció elkerülhetetlen, ám szükség van a nagy befektetői és beruházási szabadság néminemű korlátozására is. Az idő pénz, ám a pénzen túl épp az idő az, amire a fejlődő országoknak szükségük van. Többek között azért, hogy kialakíthassák saját nemzeti távközlési stratégiájukat, továbbá felmérjék, hogy a XXI. század küszöbén milyen intézkedések szolgálják legjobban saját gazdaságuk érdekeit.