Senki sem ütközik meg azon, hogy Figaro, a borbély – bármennyire pletykás foglalkozás is az övé – sok házhoz jár borotválni. Értesülései nem bennfentesek, legfeljebb hálószobatitkok, nem befolyásolják az üzleti döntéseket. Egészen más a cégek “figaróinak” megítélése a világ jelentős részében. Óriási port vert fel például a Lopez-ügy: a “meleg karosszékváltás” két autóóriás között. Alaposnak tűnt a gyanú, hogy a távozó nagyfőnök nem csak a fejében vitt át a versenyben megfizethetetlen – de időnként megfizethető -, bennfentes ismereteket új gazdáihoz. Ám már az is rosszallást váltott ki, hogy olyan hamar, agyában még friss ismeretekkel ült át egy versenytárs cég kormánykerekéhez. Úgy illik ugyanis, hogy ha valaki a korábbival rokon területen marad, akkor csak megkopott, avult információk birtokában változtasson vezető állást. Egyébként persze nagy baj lenne, ha a helycseréknél kizárólag az előző cég üzleti titkainak az ismerete adná a csúcsmenedzser értékét. Akkor az ilyen állásváltoztatást akár álcázott ipari – kereskedelmi, hitelintézeti, alkuszi – kémkedésnek is nevezhetnék a rosszmájúak.
Tegyük fel, hogy van a fejlett világban egy állami gépjárműipari és gépgyártási felügyelet. Ennek csúcsain ismerik minden autógyár legféltettebb titkait – amelyek így értelemszerűen hivatali titoknak minősülnek. Mekkora lenne a felzúdulás, ha ennek az intézménynek valamely vezetője fogná a kalapját, s beállna egy autógyár első számú vezetőjének. Még ha a legbecsületesebb is, új elgondolások tárgyalásakor pusztán hallgatásával, arcrándulásával sokat árulhatna el. Mit szólna ehhez a konkurencia? Eltűrné-e ezt a magatartást? S mit mondana az elhagyott intézmény? Megfelelne-e ez a viselkedés a gazdasági és a hivatali erkölcsi kódexnek?
Az teljesen rendben van, ha valaki jól menő üzletemberből – anyagi áldozatot hozva – a közigazgatás, sőt a politika mezejére lép. Senki sem tiltakozott például akkor, amikor a General Motors sikeres elnöke, MacNamara hadügyminiszter lett. Ő azonban meg sem kísérelte, hogy a szakmai közvélemény rosszallása közepette visszatérjen az elhagyott óriás élére, hanem egy semleges nemzetközi hitelintézet – ugyancsak sikeres és kreatív – elnökeként dolgozott tovább. Van tehát a világnak egy tekintélyes része – tekintélyes, a szó mindkét értelmében -, ahol cég, hivatal, egyén tudja mi illik, s mi nem. S itt nemcsak illemszabályokról lehet szó. Ha a tőzsdén büntetik a bennfentes kereskedést, vajon másutt miért nem?
Nálunk – talán az állami tulajdon uralmának évtizedeiben kialakult szokás miatt – fel sem tűnt, hogy a bankvezérek sorra ültek át egyik állami hitelintézetből a másikba. Valóban, a tulajdonost ebből nem érte – pontosabban nem ebből érte – kár. Egyik zsebéből a másikba tette a kádert. Az is igaz, hogy alig volt különbség, értékes titok, melyet egy-egy intézménynek féltve kellett volna őriznie. Így az sem keltett megütközést, ha valaki a fiskális vagy a monetáris hatóságtól települt át állami tulajdonú nagybankba, s az sem, ha ezt retúrjeggyel tette. Mint ahogyan visszhang nélkül maradt az is, ha valaki ugyanazon ágazat munkaadói és munkavállalói szervezetének vezetői beosztásai között “pendlizett”.
Mára zömmel privatizáltatott a pénzügyi közvetítés szférája. Ha jómagam ma banktulajdonos volnék, bizony nem örülnék annak, ha menedzsmentem tagjait könnyen el lehetne csábítani a konkurenciához. Nem kötnék tehát jó szívvel olyan szerződéseket, amelyekben nincs “parkolópálya” előírva két hitelintézeti állás között. Testületileg tiltakoznék az ellen is, hogy valaki a terület valamennyi intézményének ismeretében azok egyikéhez szegődjön el. S ha én volnék a hivatal vezetője, csatlakoznék a tiltakozók kórusához, illetve olyan munkaszerződést kötnék, amely kizárja az efféle eljárást. Mert tudnám: ha az ilyen jelenségeknek nem vetünk gátat, a gazdasági verseny könnyen iszapbirkózássá fajul.