A kormány a költségvetés készítésekor jövőre átlagosan 14,5 százalékos bruttó bérnövekedéssel kalkulált. A számításokba azonban némi hiba csúszott. Néhány héttel ezelőtt ugyanis a kabinet a Közalkalmazottak Érdekegyeztető Tanácsában már megállapodott abban, hogy az ide tartozó dolgozók bére átlagosan 16 százalékkal nő, ami – alapul véve azt, hogy minden 1 százalékos nominális növekedés 3,8 milliárdos kiadással jár – 61 milliárddal emeli a büdzsé terheit. A versenyszféra szakszervezetei mindenesetre rossz néven vették a gyorsan megkötött egyezséget, s az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) legutóbbi plenáris ülésén kifejtették: a kormány ezzel a megállapodással jelentősen megnehezítette a béralkut. (Héthy Lajos, a munkaügyi tárca politikai államtitkára ezzel kapcsolatban a Figyelőnek elmondta: a kormány a versenyszféra szakszervezeteivel is asztalhoz ült volna, de képviselőik a halogató taktikát választották, miközben a közalkalmazottak készek voltak a megállapodásra. A kormány tehát csak azt tette, amit érdekei diktáltak.)
A ÉT-ben ülő szakszervezeteknek és munkaadóknak azonban más tekintetben sem tetszik a kormány oszd meg és uralkodj politikája. A szakszervezetek szerint például a kabinet téved, amikor azt állítja, hogy az inflációt elsősorban a bérek növekedése gerjeszti, hiszen ezek aránya a hozzáadott értéken belül csökken. Ezzel szemben úgy vélik, hogy a kormány az árfolyam- és a fiskális politikájával, illetve a hatósági árak emelésével hat negatívan az árszínvonalra.
Az ÉT-vitában a munkaadók kifejtették: a költségvetési kiadások jelentős növekedése csak akkor hat jótékonyan a gazdaságra, ha a hazai vállalatokkal szemben támaszt nagyobb keresletet, ellenkező esetben ugyanis – az import bővítésén keresztül – rontja az egyensúlyt. A szakszervezetek hasonló megközelítésű álláspontja szerint a GDP növekedésének nem lehet csak az export a motorja; ebben nagyobb szerepet kell játszania a lakossági fogyasztásnak is. S nemcsak a bérek és a nyugdíjak növelésén, hanem például a szociális kiadások emelésén, valamint az állam munkahelyteremtő lépésein keresztül is.
S itt elérkeztünk egy újabb kritikus ponthoz, hiszen ebből a szempontból a jövő évi költségvetés feszítettségét elsősorban az idei nominál- és reálkeresetek alakulása okozza. Erősen valószínűsíthető ugyanis, hogy év végéig az előre jelezett 21-22 százaléknál egy-két százalékponttal jobban nőnek a nominális keresetek. Emiatt december végén várhatóan magasabb lesz az a reálkereseti szint, mint amiből a tervezéskor kiindultak. Ezért nagy kérdés, hogy 1998-ban tartható lesz-e a kormány által kalkulált 1,5 százalékos átlagos reálbér-növekedés. A szakemberek mindenesetre figyelmeztetnek, hogy az elmúlt évek megszorításait átélő szakszerveztek, bízva a kormány kisebb ellenállásában, valószínűleg nagyobb reálbér-növekedést is kiharcolnak majd. Ebben az esetben viszont nehezen képzelhető el, hogy például a versenyszférában 5 százalék alatt tartható a reálbérek emelkedése. Mások viszont úgy vélik: mivel a gazdaság 80 százaléka már magánkézben van, a kormány nem tud alapvetően és közvetlenül hatni a béreken keresztül a belső kereslet és így a gazdaság növekedésére, s ezért nem igazán lényeges, hogy az egymilliónyi közalkalmazottnak 3 vagy éppen 5 százalékkal nő-e a reálbére. Ennél sokkal fontosabb, hogy mindenki lényegesen nagyobb választási élénkítést sejt, mint amekkora valóban benne van a jövő évi költségvetésben. Ez viszont azzal járhat, hogy a gazdaság szereplői egyszerűen megelőlegezik például azt a kiadást és inflációt, amit várnak, s ez önbeteljesítő jóslattá válik. Igaz, a reálbér-növekedés csak akkor okozhat komolyabb egyensúlyi problémákat, ha eléri vagy meghaladja a GDP bővülését.