Mozog a sajtó. Lapok szűnnek meg, főszerkesztők jönnek és mennek, új orgánumok születnek, meglevőket magánosítanak, hatalmas banki sajtóportfoliót halmoznak fel – mert a tulajdonos, vagyis a gazdaság így dönt. A döntések jelentős részét anyagi megfontolások indokolják: például az orgánum ráfizetéses, vagy nyereségrátája nem kielégítő, mert kevés az előfizető és a vásárló, s így nem vonzó a hirdetőknek. Bizonyára vannak – valószínűleg elenyésző számban – politikai, esetleg világnézeti megfontolások is. Ám ezek tipikusan nem tulajdonosi magatartásra vezethetők vissza. Bertelsmanék, akik nagy könyvkiadói, hírlapkiadói és médiabirodalmat fejlesztettek ki, s nyilván elsősorban a profit kedvéért, nem zavartatják magukat az általuk kiadott legnagyobb magyar napilap szociáldemokrata szellemiségétől – mindaddig, amíg az olvasók nagy tábora erre igényt tart. Ausztriában a Media Print adja ki a liberális beállítottságú, külpolitikával bőven foglalkozó, színvonalas bulvárlapot, a háromszázezres Kuriert, és a populizmus felé hajló, külpolitikával egyáltalán nem foglalkozó, egymilliós példányszámú – vagyis az osztrák választók harmadát-felét befolyásolni képes – Kronen-Zeitungot is.
Az erősen szegmentált újságpiacon minden lapnak meg kell találnia azt a közönséget, amely megveszi, mert azt olvashatja benne, ami őt érdekli. Ez persze nem jelenti azt, hogy a sajtóorgánum nem járhat egy lépéssel előbbre, némiképp befolyásolván az olvasóit. Azt azonban igen, hogy a sajtó a gazdaság részévé vált: termékké, amely éppúgy alá van vetve a marketingnek, mint minden más áru. (A hírlapíróknak ettől még továbbra is módjuk van arra, hogy olyan lap szerkesztőségében dolgozzanak, amelynek felfogásával azonosulni tudnak, ha a lapok adásvétele nyomán ez időnként nehézségekbe is ütközik. Addig azonban nincs baj, amíg a sajtó sokközpontú üzleti vállalkozások kezében van, s nem sajtómonopóliumokéban, vagy netán a hataloméban.) Ráadásul a “hagyományos sajtó” egyre inkább versenyben van olyan orgánumokkal, amelyek a nap huszonnégy órájában a piacon vannak. A televíziós állomásokkal, az Internettel, s egyéb multimédiális vállalkozásokkal megszűnt a tizenkilencedik században megfogalmazott nemes elvek érvényessége a sajtó hatalmáról, s annak viszonyáról a gazdasághoz és a társadalomhoz. Ezeket a normákat a napi és az időszaki sajtó számára is újra kell fogalmazni.
Az persze természetes, hogy egy-egy megszűnt lap munkatársai, vagy elbocsátott főszerkesztők nem szívesen írják a maguk rovására lapjuk sikertelenségét. Sokkal inkább védi önérzetüket, ha elhitetik magukkal, hogy világnézeti vagy politikai okokból kellett távozniuk. Miközben a párt-, illetve világnézeti orgánumok mindinkább kimennek a divatból – gondoljunk csak olyan nagy múltú, valaha befolyásos lapokra, mint a bécsi szociáldemokrata Arbeiter Zeitung, vagy a brit munkáspárt Daily Heraldja. És néhány utolsó mohikántól eltekintve, mint a L’Humanité, hol van már a tavalyi “vörös hó”?
Mi a tisztességes lap és a tisztességes újságíró feladata e realitások közepette? Tehetetlenül siránkozni vagy dühöngeni a régi idők elmúltán, avagy – szakavatott dzsúdós módján – arra rántani, amerre nyomnak, s arra nyomni, amerre rántanak? Jómagam az utóbbi híve vagyok: szegődjünk olyan laphoz, amelynek szemléletével azonosulni tudunk; s ítéljünk meg minden tollhegyünkre tűzött ügyet annak érdeme szerint. Előítélet, rokon- vagy ellenszenv nélkül, függetlenül attól, hogy hová tartozik a hős, avagy az elkövető: kormánypárthoz, ellenzékhez vagy sehová. (Hiszen nem csak pártravetett halak vannak.)
A híreket elmondja az elektronikus sajtó – itt legfeljebb arról lehet szó, hogy megírjuk azt, amiről hallgat. Hetilapnál ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy azt is megírjuk, amiről laptársaink hallgatnak. S ezen túlmenően azt tesszük, amit hírekkel túlterhelt olvasóink elvárnak tőlünk: értelmezünk, magyarázunk, s – gazdasági lap esetében – gyakorlati kérdésekben bemutatjuk a számításba vehető tényezőket, amelyek egy döntés mellett vagy az ellen szólnak: például hová érdemes befektetni, s honnan célszerű mielőbb kivonni a tőkét. S mindezt érthetően, érzékletesen és érdekesebben, mint versenytársaink. E tekintetben nem változott a múlt századi tanács: “Jót és jól, ebben áll a nagy titok…”