– ELSŐSORBAN olyanra, amely értékelhetően növeli a fejlesztési forrásokat – mindenekelőtt a sajátokat, de a megszerezhető kölcsönforrásokat is. Azaz az állami támogatások rendszerében erősíti a beruházási támogatások szerepét – összegét és arányát egyaránt.
– MÁSODSORBAN olyanra, amely kiküszöböli a jelenlegi gyakorlatból a sürgetettséget, a források elapadásától és/vagy a rendszer gyors megváltozásától való félelmet, az emiatti kapkodást – magyarán az előkészítetlen, rossz döntéseket. Az agrárpolitika mozgásterét nyilvánvalóan erősen korlátozza a költségvetés mindenkori helyzete, így több évre szóló elkötelezettség általában nehezen képzelhető el. Ugyanez az érvelés azonban a beruházások esetében nem fogadható el: ezen a területen stabilabb szabályozásra, hosszabb távra szóló költségvetési előirányzatra is szükség van.
– HARMADSORBAN olyanra, amely – termékeink elvi és gyakorlati versenyképessége alapján – egyszerre szelektál és teremt harmóniát a piacrajutást befolyásoló szabályozó elemek várható hatásai között. Jelenleg a fejlesztési forrásokat főleg a magyar termelők által dominált, jelentős piaci erőt képviselő integratív szervezetek – beszerző, feldolgozó, elosztó hálózatok – létrehozására, működésük anyagi feltételeinek megteremtésére kell koncentrálni. Illetve azon ágazatok kiemelt fejlesztésére, amelyek termeléséhez jók az adottságaink, s amelyek uniós piaca viszonylag könnyen bővíthető, vagy saját belső piacunk megtartása indokolja ezt. Ilyen termékeknek tekinthetők az olajnövények, egyes zöldség- és gyümölcsféleségek, a gabonafélék, a juh, a tej, a víziszárnyasok. S minden olyan sajátosan magyar termék, amelyet ma aprócikknek nevezünk, de összehangolt támogatással “nagy cikké” válhatnak.
– S VÉGÜL az előbbiekhez kapcsolódó feladat a halmozottan hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatása, az ott élők megélhetési lehetőségeinek feltárása oly módon, hogy a helyi természeti, anyagi és szellemi források hasznosítása – némi állami támogatással – végül is kifizetődővé váljék.