Mindannyian szeretnénk önmagunk és szűkebb környezetünk számára legalább saját életpályánk alatt a pénzzel, illetve a rendelkezésre álló egyéb vagyontárgyakkal elérhető maximális biztonságot és nyugalmat megvalósítani. Abban, hogy ki mennyire jut az anyagi javak felhalmozásában, hogyan, s mint teszi azt, illetve időben mennyire tudja azok értékállóságát megőrizni vagy gyarapítani, a társadalom tagjai között lényeges különbség van.
A magánvagyon-kezelés (idegen kifejezéssel: private banking) egyik sarokpillérét ez az ősi létfenntartó és -motiváló elemi ösztön képezi, amely az emberek közötti vagyonkülönbségek kialakulása óta mindig jelen volt, csupán megjelenési és megvalósulási formája változott az idők folyamán. A magánvagyon-kezelés másik alappillére azon a törvényszerűségen nyugszik, miszerint “a sok pénz még több pénzt fial”, azaz közgazdaságilag a megfelelő kritikus tömeget meghaladó vagyontömeg minimális ésszerűséggel történő újrabefektetése bővítetten újratermeli önmagát. Szorosan kapcsolódik ehhez a private banking harmadik meghatározó sajátossága, amely szerint a vagyonkezelés az adott történelmi helytől és időszaktól, valamint az egyén befektetési preferencia sorrendjétől (kockázatviselő hajlandóságától) függ.
A magánszemélyek vagyonkezelése tehát az adott társadalom tehetősebb polgárainak vagyonkezelését jelenti, amely kezdetben és hosszú időn át az ingatlan (birtok), az ingóság (jószág), a nemesfém és műkincs birtoklására és gyarapítására terjedt ki. Mára ezek a vagyonelemek kiegészültek a készpénz- és értékpapír-megtakarítási formákkal. Maga a private banking Angliában és az Egyesült Államokban fejlődött ki először, ahol a jól ismert tőkefelhalmozódási és befektetési szabadságon túl egyebek mellett az újítani, kockáztatni kész játékszellem is inspiráló közeget teremtett számára. Így fejlődtek ki ezen angolszász kultúrájú államokban azok a patinás brókerházak, amelyek az átlagpolgárnál nagyobb vagyont újrabefektetni szándékozó, de a hagyományos banki megtakarításoknál magasabb hozamra igényt tartó magánszemélyek kiszolgálására jöttek létre. A kontinentális Európában, ahol a politikai és gazdaságtörténeti fejlődéssel összhangban lassabban és kevésbé erős értékpapírházak jöttek létre, a megtakarítások allokálásában a kereskedelmi bankok játszották és játsszák mind a mai napig a legfontosabb szerepet. A ’90-es években a helyzet annyiban finomodott, hogy a verseny hatására az európai jelentősebb bankok majd mindegyike a koncentrálódó tőkepiacokon való részvétel céljából vezető amerikai vagy angliai brókerház megszerzésébe kezdett.
A világ vezető ipari államaiban is meglevő – és hozzánk hasonlatosan – éles verseny hatására a mértékadó bankok ügyfeleik komplex kiszolgálására törekszenek. A nagyobb bankok a magánvagyon-kezelés üzletágba belefogva – saját versenyelőnyüket kihangsúlyozandó – magánügyfeleiknek a biztonságukat és nemzetköziségüket emelik ki. A jelentős összegeket vagy vagyonokat befektető igényes ügyfelek ugyanis mindenekelőtt bankjuk vagy brókercégük nemzetközi piacokra való kijutását, illetve stabil és biztonságos működését várják el. A magánvagyon-kezelés üzletág további meghatározó jellemzői a tanácsadói objektivitás, a tanácsadói minőség, illetve a helyesen megválasztott befektetési filozófia. A vagyonkezelő felkészültsége a befektetési variációk pontos ismeretén, az értékpapír-elemzéseken, a portfolió-menedzsmenten és az adójogszabályi ismereteken túl a rendszerint laikus kiemelt ügyfél saját életpályájának megfelelő úgynevezett preferencialista megfogalmazására is kiterjed.
A gondosan előkészített és megtervezett vagyonkezelésnek ugyanis optimális esetben csak kisebbik részét teszi ki a rövid távú spekulációs célú befektetés, a private banking sokkal inkább közép- és hosszú távú előregondolkodás. A tervezésnél, a befektetési célrendszer meghatározásánál az egyén kockázatviselő hajlandóságát, a tervezés időtávját, az életcélokat és életpályát (családi viszonyokat is beleértve), a várható likviditási igényeket (például egyszeri vagy rendszeres nagyobb kiadások), az adófizetési szabályokat, a vagyon lehetséges földrajzi megosztását és az ügyfélnek a vagyon személyes felügyeletére vonatkozó időbeli ráfordítási hajlandóságát vizsgálják. Csak ezt követően tesznek javaslatot a vagyonkezelők a vagyon-, a hagyaték-, a jövedelemkezelés optimalizálására, a tőkenövekedés variációira, a hozamok optimalizálására és a likviditási igények időbeni tervezésére.
Miután ideális esetben az ügyfél tervezett élet- és karrierpályájához minden egyes feltételt hozzárendelnek, határozzák meg a vagyonportfoliót, illetve a célok vagy környezeti változások esetén a módosítási jogosítványokat. A gyakorlatban persze a privát vagyonkezelő felügyeli a portfoliót és azoknak a kívánatos preferencia-sorrenddel való megfelelését. Mint ügyfélreferens, szükség esetén – a váratlan helyzetek rugalmas kezelése céljából – napi kapcsolatban van megbízójával. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a 40. életévüket még be nem töltötteknek még érdemes a vagyonportfoliót úgy kialakítani, hogy abban meghatározó arányt képviselnek a kockázatosabb (spekulációs célú) befektetések, 40 és 50 év között már nem célszerű a portfolió 30 százalékát meghaladóan kockázatos ügyleteket bevállalni, 50 felett pedig konzervatív befektetési politikát érdemes követni (értsd: állampapírokat, műkincseket, nemesfémeket vásárolni). A lényeg tehát a személyre szabott vagyonkezelés, ahol egy ügyfélreferensre meghatározott számú kiemelt magánügyfél jut.
A vagyonkezelők magánügyfeleiknek felajánlott befektetési termékeket bonitás és hozammegtérülés szempontjából vizsgálják, amely tényezőket adózási és jogi feltételek határoznak meg. Svájcban például a külföldiek nemesfémvásárlása mentes az általános forgalmi adó megfizetése alól, míg a külföldiek tartós pénzbefektetései után fizetett kamatjövedelem – amennyiben a befektetés Svájcban bejegyzett bank kezelésében van – szintén adómentes.
Nem ritka, hogy különféle rizikópreferencia sorrend alapján úgynevezett mintaportfoliókat is összeállítanak a kockázatalapú hozamkülönbségek szemléltetésére. A private banking üzletágban az ügyfél vagy megbízás alapján átadja eszközeit a banknak vagy brókerháznak (ez esetben a tevékenységet portfolió menedzsmentnek hívják) vagy utóbbiak szakmai tanácsait és technikai szolgáltatásait igénybe véve maga hozza az operatív döntéseket. A napi gyakorlatot tekintve például Németország második legnagyobb bankjánál a private banking üzletágban azokkal az ügyfelekkel foglalkoznak, akik legalább 120 ezer márka éves adóköteles jövedelemmel rendelkeznek. A Dresdner Vagyonkezelő Tanácsadótársaság (DreVB), amely 1990-ben vette át a vagyonkezelési üzletágat a Dresdner Bank Csoporton belül, a kiszemelt ügyfeleket először írásban keresi meg. A megszólító levelekben azonban a DreVB termékeinek és szolgáltatásainak bemutatása helyett a magánvagyon-kezelés és a különféle befektetési lehetőségek, biztosítások, adókedvezmények stb. előnyeiről és összefüggéseiről tájékoztatják a potenciális ügyfelet. Minden 1000 db direkt megkeresést 200 esetben személyes konzultációs időpont megbeszélése követi, amelyből átlagban 50 esetből lesz ügyfélkapcsolat.
A kapcsolattartást azok a mozgékony banktisztviselők (ügyfélreferensek) tartják kezükben, akik az ügyfél igényei szerint házhoz vagy céghez menve minden formaságot a helyszínen lebonyolítva mentesítik az ügyfelet a bankba való befáradástól. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a többféle pénzügyi szektorban jártas, mozgó ügyfélreferensek hatékonyabban tudják a vagyonkezelés műveletét lebonyolítani, mint az elkülönülten tevékenykedő biztosítási, lakástakarék-pénztári ügynökök vagy független pénzügyi tanácsadók.
A Dresdner Bank mögött nagyságát tekintve a harmadik óriás, a Westdeutsche Landesbank (WestLB) is a ’90-es évek elején kezdett a private bankinggel foglalkozni. A WestLB-nél a magánvagyon-kezeléshez a belépő legalább évi 200 ezer márka rendszeres jövedelemmel kell, hogy rendelkezzen. Ebben az alapesetben, ha az ügyfélnek nincs külön kérése, készpénzbefektetése az úgynevezett Fond Selection Sevicehez (FSS) kerül, ahol a vagyonkezelő a betételhelyező befektetési filozófiájának és kockázatviselő hajlandóságának megfelelően a befektetés egy részét fejlődő piaci alapba vagy adott esetben a kisebb kockázatú amerikai vagy német részvényalapokba fekteti. Az FSS-t választó ügyfelek inkább tömegügyfelek, befektetésüket pénztárablaknál intézve, a direkt befektetéseknél kedvezőbb kezelési költséggel számolnak. Ez a német befektetői piacon a befektetett állomány 1 százaléka körül mozog, míg a közvetlen egyedi befektetéseknél ez 2,5-től az 5 százalékig is elmehet. Egy tiszta kötvényalapnál azonban a kezelési költség akár 0,25 százaléka is lehet.
Az FSS típusú befektetéseknél a vagyonkezelés anonim, a befektetési döntések részleteiben nem a WestLB-nél, hanem például az adott alapkezelő társaságnál születnek meg. Aki a saját vagyonának menedzselése során több személyes tanácsadást és a vagyonkezelés részleteibe való mélyebb bevonást igényel, annak legalább évi 500 ezer márka rendszeres jövedelemmel tanácsos rendelkeznie. Ezek, az egyébként már profinak minősülő befektetők már a WestLB által 1989-ben alapított WestCapital Managementtel állnak kapcsolatban, egyedi kondíciókkal és együttműködési feltételekkel.
Ma már Magyarországon is egyre több bank lát üzleti lehetőséget a private bankingben. Közülük több mint egy tucat hitelintézet már tovább is jutott a puszta ismerkedésnél, jóllehet, amit nyújtanak, általában nem több az úgynevezett top retail bankingnél (Figyelő, 1997/18. szám). Ez még akkor is mindenképpen elismerendő tény, ha a deviza-jogszabályi keretek még enyhén szólva nem ösztönzik a magasabb jövedelmű rétegeknek ajánlott banki szolgáltatások elterjedését. Remélhetőleg azonban a jövőben egyre több ügyfél kerülhet private banking szolgáltatásra érett állapotba, ez ugyanis egyebek mellett azt is jelenti, hogy a magyar lakosság vagyoni helyzete a következő években ha lassan is, de biztosan javul majd.