Aligha állunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk: Magyarország külső adósságállománya az aktuális gazdasági és politikai (lásd választási hadjárat, kormányváltás) eseményektől függetlenül mindig is képes lesz lázban tartani a közvéleményt és a szűkebb szakmai berkeket egyaránt. Bár szerencsére már egyre kevesebben érvelnek amellett, hogy – mindenekelőtt a kibontakozó gazdasági növekedés felgyorsítása érdekében – az előző években felhalmozott adósságállományt át kell ütemezni, tény: a magyar tartozások abszolút értékben még mindig a legmagasabbak közé tartoznak a közép- és kelet-európai régióban.
Az is igaz viszont, hogy míg ez az összeg egy év kivételével 1995-ig csak nőtt, azóta lényegesen csökkenő tendenciát mutat – hangsúlyozta a Figyelőnek Szapáry György, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Mindez a számok nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy a nettó adósságállomány az 1994. évi 18,2 milliárd dollárról 1997 közepéig körülbelül 11,8 milliárdra csökkent. Ebben nemcsak az 1995-ben 30,5 milliárd dolláron tetőzött bruttó adósságállomány mérséklődése, hanem a jegybanki tartalékok radikális növekedése (1994-ről 1995 végére például a közel 6,8 milliárd dolláros érték 12 milliárd fölé szökkent) is szerepet játszott. Az is fontos fejlemény, hogy a piacgazdaság kiépítésével párhuzamosan, ahogy a magánszektor súlya egyre nőtt, az adósság is egyre jobban “szétterítődött”. A magánszektor (értve ezalatt a kereskedelmi bankokat és a vállalkozói szektort) az 1997. júniusi 11,3 milliárd dolláros nettó adósságból – nem számítva a tulajdonosi hiteleket – már 5 milliárdot tudhatott magáénak, az állami szektor (kormányzat és MNB) 6,3 milliárdjával szemben.
Az adósságállomány csökkenését elsősorban a folyó fizetési mérleg hiányának jelentős mérséklődése tette lehetővé. Az 1994-ben még a bruttó hazai termék (GDP) 9,4 százalékával egyenlő 3,9 milliárd dolláros deficit két év alatt a már csak 3,8 százalék GDP-arányos 1,7 milliárdra morzsolódott. Ugyanez a hiány ugyan ez év júniusában jelentősen – az előző hónaphoz képest közel 350 millió dollárral – megugrott, ám az így kijött 800 milliós félévi érték is valamivel kevesebb az előző évinél.
Ugyancsak az össztartozás csökkenését segítette elő a tőkebeáramlás, azaz a privatizációs bevételek és a működőtőke, valamint a pénzügyi befektetések gyarapodása, melyek – korántsem mellékesen – a kis hazánkkal szemben 1996 óta látványosan megnövekedett bizalmat tükrözik vissza. Nem véletlen, hogy az amúgy igencsak megfontoltan lépegető nemzetközi hitelminősítő intézetek a múlt évben valamennyien befektetési kategóriába sorolták Magyarországot, sőt: közülük kettő az idén tovább javított minősítésünkön. Ez kedvező tényként értékelendő még akkor is, ha a második legnagyobb rating cég, az amerikai Standard and Poor’s idén egyelőre nem változtatott megítélésén. Ezzel kapcsolatban egyébként Szapáry György nem is titkolta csalódottságát. Ám tudomásul kell venni – tette hozzá -, hogy a hitelminősítő intézetek nem szívesen értékelnek fel egy országot alig egy évvel a parlamenti választások előtt.
A már említett tavalyi és idei (Duff and Phelps, IBCA) hitelbesorolás-javulás megnyitotta az utat több külföldi befektetési alap, nyugdíjalap előtt. Így egészen a legutóbbi időkig a budapesti tőzsdeindex is sorra döntögethette a rekordokat.
A javuló adóssághelyzet azzal is járt, hogy a korábban a nemzetközi hitel- és tőkepiacokon rendszeresen megjelenő MNB az utóbbi két évben tudatosan visszafogta piaci aktivitását. A még 1995-ben is 12 kibocsátással jelentkező jegybank tavaly már csak kétszer, idén pedig eleddig csupán egyetlenegyszer választotta a forrásbevonás e formáját. Ráadásul ez utóbbiakra sem a finanszírozási kényszer, sokkal inkább a piaci jelenlét fenntartása és Magyarország hitelminősítése következtében jelentősen javuló kamatfelár érvényesítése érdekében került sor.
Nem is csodálkozhatunk azon, hogy “az annak adunk hitelt, aki hitelt érdemlően bizonyítja, hogy nem szorul arra” íratlan szabálya alapján először az MNB-nek, majd a nemzetközi színtérre egyre többször kimerészkedett kereskedelmi bankoknak (jelesül a Magyar Külkereskedelmi Banknak, a Magyar Hitel Banknak, a CIB Banknak, valamint a Raiffeisen Unicbanknak) is egyre alacsonyabb kamatok mellett sikerült forráshoz jutniuk az országhatárokon túl. Az eurodollár-kötvénypiacon például az 1994. végi 250 bázispont (2,5 százalék) ez évre 50 bázispont körülire faragódott, miközben a kockázatok megosztása miatt eleve olcsóbbnak számító szindikálthitel-piacon az 1993. végi 1,875 százalékponttal szemben tavaly már csak 0,2 százalékponttal kellett megfejelni a londoni irányadó bankközi kamatlábat (Libor). Az e téren immár listavezetővé előlépett Raiffeisen Unicbank ez év júniusában még ennél is alacsonyabban, már csak Libor plusz 0,1875 százalékpontos kamatfelárral jutott hozzá egy 60 millió dolláros középlejáratú kölcsönhöz.
Ma már az MNB vezetői inkább azon törik a fejüket, mely hiteleiket törlesszék a lejárat előtt. A válogatást valamelyest megnehezíti, hogy a kötvények – a nagyszámú adós okán – ebben az összefüggésben eleve szóba sem kerülhetnek. Márpedig az 1993-tól a mai napig 46 kötvényt számláló állomány összértéke meghaladja a 10 milliárd dollárt. Jobb híján tehát maradnak a szindikált hitelek és a nemzetközi pénzügyi intézményekkel (mint a Nemzetközi Valutaalappal, a Világbankkal, avagy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal) szembeni tartozás idő előtti kiegyenlítése. Az előtörlesztések értéke 1994 vége óta mintegy 2,5 milliárd dollár. Az adatok egyúttal azt is jelzik – miként azt Szapáry György is megerősítette -, hogy már csak minimális értékben kerülhet sor előtörlesztésre.
A kevesebb tartozik tétel hatására a konszolidált külföldi bruttó és nettó államadósság az 1995. évi 52, illetve 23,6 százalékkal szemben idén már csak a GDP 33,6, illetve 13,8 százalékát éri el. Ha pedig valaki – dacára annak, hogy optimális esetben is legkorábban csak 2002-ben válhat Magyarország az Európai Unió (EU) tagjává – máris az EU belső “udvartartásának” számító Európai Monetáris Unióba lépés maastrichti kritériumait figyeli, az elégedetten állapíthatja meg, hogy az államháztartás 1993-ban még 90,2 százalékos GDP-arányos teljes adósságával szemben az 1997-ben megcélzott 69 százalékos hasonló mutató jobban megközelíti a 60 százalékos limitet.
Vélhetően más adatokat, vagy vetítési alapot használtak a Bank Austria elemzői (Napi Gazdaság, 1997. augusztus 6.), amikor az 1996. évi külső (feltételezhetően bruttó és nem nettó) adósságot a GDP 63 százalékára téve, Magyarországot – a több mint 100 százalékos ezen mutatójú Bulgária után – a második helyre sorolták a közép- és kelet-európai térségben. Az egy főre jutó adósság tekintetében viszont már nem akadt vetélytársa a 2720 dollárnyi külső adósságot egy polgárára terhelő Magyarországnak (a második helyen holtversenyben osztozó Csehország és Szlovénia 1996 végéig 2000 dollárig jutott). – Az egy főre jutó adósság szerinti elemzés félrevezető, jobb használni a nettó adósságot – vetette közbe Szapáry György. Bár a Bank Austria elemzői nemcsak erre, hanem a jövő évre is az eddigi trend folytatásával számolnak (e vélekedésüket Magyarország folyó fizetési mérlegében például sorrendben 2, illetve 2,6 milliárd dolláros hiánnyal vélték alátámaszthatónak), a várható 50 milliárd dolláros GDP-k alapján ezeket az összegeket továbbra is kezelhetőnek tartják.
Ugyan a GDP-hez viszonyított adósságmutatók a jövőben tovább csökkennek, ám egy bizonyos szint alá mégsem mehetnek. Lévén, hogy fejlődőben lévő gazdaság, Magyarország még jó néhány évig tőkeimportőr lesz – hangsúlyozta Szapáry György.
Az adósság további lefaragása mint eddig, a jövőben is nyilvánvalóan attól függ, hogyan alakul a folyó fizetési mérleg és mekkora lesz a működő tőkebeáramlás. Ha feltételezzük, hogy a tőkebeáramlás biztosítja a folyófizetésimérleg-hiány fedezéséhez és a törlesztésekhez szükséges összegeket, sőt: még tartalékolásra is jut, akkor persze az adósságállomány (annak is csak az állami része, hiszen a kereskedelmi bankok és a vállalkozói szektor továbbra is igényli a külföldi finanszírozást) akár teljesen eltűnhet. Ám ennek jelenleg nem sok az esélye. Inkább az tűnik reálisnak, hogy a portfolió-befektetések valamelyest mérséklődnek (az eddig szárnyaló budapesti tőzsdeindex is elsősorban azért torpant meg, illetve még valamelyest csökkent is, mert a külföldi invesztorok elérkezettnek látták az időt az elért árfolyamnyereség realizálására). A külföldi kamatok plusz az előre bejelentett, jelenleg havi 1 százalékos mértékű csúszó leértékelés és a hazai kamatok közötti, úgynevezett kockázati prémiumok összehúzódása is ebbe az irányba hat.
A piaci jelenlét tudatosításának szándékával indokolta viszont Szapáry György, hogy a jegybank akár még az ősszel ismét “ellátogat” a nemzetközi pénzpiacokra. E lépést alkalmasint a devizatartalékok szintje sem indokolja, minekutána – az előzetes adatok szerinti – június végi 8,3 milliárd dollár elegendő az MNB által megfelelőnek tartott 5-6 havi importfedezethez. Amúgy a tartalékokban a legutóbbi időben némi csökkenés észlelhető, ezt azonban az alelnök – az előtörlesztéseken túl -a dollár erősödésével, illetve a főbb valuták közötti hektikusabb keresztárfolyam-változásokkal magyarázta.