Egykoron a jó gazda, ha munkája végeztével hazaindulván a mezőről a gyeplőt a lőcsre akasztotta, s maga a saroglyába feküdt egy rövidet aludni, lovai – lehetőség szerint a korcsma érintésével – akkor is bárhonnan hazataláltak. Mert maguktól is tudták, hogy merre kell menni.
Talán az efféle történeteknek, a vélt vagy valódi külföldi mintáknak, és egyfajta, a nyolcvanas években felerősödött nyomásnak is szerepe volt abban, hogy a rendszerváltás hurrá-hangulatában – a közoktatási és a szakképzési törvényekkel deklarált új nevelésfilozófia térnyerése mellett – a felnőttoktatásban is létrejöttek a “piaci” viszonyok. Ezen a területen az állami szerepvállalás végül is az úgynevezett “kimeneti szabályozásra” korlátozódott. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az állam szakmai és vizsgakövetelményekben határozta meg az általa elismert szakképesítések megszerzésének feltételeit. Hogy ki, mikor, hol, kiknek a közreműködésével jut a vizsgán számonkérendő ismeretek birtokába, azt a rohamosan fejlődő oktatási piacra, s bizonyos mértékben a gazdaságot szabályozó törvényekre bízta.
Az ügy előzményéhez tartozik, hogy – az érlelődő társadalmi változások előszeleként – a nyolcvanas években egymást követő, bizonytalan karakterű gazdasági szerkezetváltások a szakképzést sem hagyták érintetlenül. A továbblépés egyik gátjának tűnő jogszabálydzsungel, s benne a kezelhetetlen mennyiségű oktatási jogszabály, az oktatásszervezést gúzsba kötő rendelkezések tömege felett már az első nagy dereguláció is úrrá próbált lenni – nem nagy sikerrel. A rendszerváltást elősegítő újabb – sokkal határozottabb – “jogtisztogatás”, illetve jogalkotás már eredményesebb volt, ám a tárcák még 1990 után is körmük szakadtáig védték a mindenre kiterjedő irányító, szabályozó pozícióikat, s kiiktatott rendeleteik helyett hamarosan újakat adtak ki.
Időközben – szinte egyik napról a másikra – oktatásszervező vállalkozások tömege jelent meg a piacon. Élve a társasági, illetve részben az egyéni vállalkozásokról szóló törvény teremtette lehetőségekkel, betéti társaságok, korlátolt felelősségű társaságok, részvénytársaságok és egyéni vállalkozások sora jegyeztette be tevékenységei közé a szakmai képzést. Az említett törvények tartalmaznak ugyan feltételeket, de ezek egyrészt meglehetősen lazák, másrészt meglétüket gyakorlatilag senki sem ellenőrzi.
A kérészéletű cégecskék által kiállított, légből kapott szakképesítést tanúsító bizonyítványféleségek, az úton-útfélen hirdetett szuperintenzív tanfolyamok (kevés óra, nagy részvételi díj), s a beígért külföldi “diplomák” aztán kellő alapot szolgáltattak egy átmeneti szabályozáshoz. Ez egyrészt tudomásul vette, hogy jószerivel bárki szervezhet jogszerűen oktatást, s e szervezők nincsenek függelmi viszonyban a képesítésért felelős minisztériummal. Másrészt azt is tekintetbe kellett vennie, hogy a tanulni vágyó felnőttek jelentékeny hányada munkanélküli: tehát nem munkaköre megtartásáért, esetleg nagyobb bérért vagy előrejutásért tanul, hanem azért, hogy újra munkát kaphasson. A rendszerváltoztatás főszereplői úgy beszéltek az átképzésről, mint valami csodáról, amely szinte egymaga megszünteti a munkanélküliséget. Azóta persze kiderült: több szakmával, sőt több valódi diplomával is lehet valaki tartósan állás nélkül, ha nincs elegendő munkahely.
A kilencvenes évek elején kiadott tárcarendeleteknek így egyik közös jellemzője volt, hogy számos olyan szakképesítést ismertek el, vagy hívtak újra életre, amelyek önmagukban munkahelyteremtő jellegűek voltak (például kézműves szakmákat, amelyek birtokában viszonylag szerény ráfordítással lakossági szolgáltatást nyújtó egyéni vállalkozás volt indítható). Emellett olyan új szakképesítések jelentek meg, amelyek a kis és közepes magánvállalkozások speciális feladatainak ellátását tették lehetővé. Így lett éveken át az oktatásszervezők kínálatának slágere a bőrtárgykészítő, a kéz- és lábápoló, a kisvállalkozások gazdasági ügyintézője, a menedzserasszisztens vagy épp a lakberendező.
Ugyancsak figyelmet érdemlő körülmény, hogy ha valamely vállalkozás az adott rendeletben említett szakképesítés megszereztetése érdekében akart oktatást és vizsgát szervezni, köteles volt a jogszabályt kibocsátó tárca oktatási osztályán bejelentkezni, és nyilvántartásba vételét kérni. Ugyanitt jóvá kellett hagyatnia az alkalmazni kívánt oktatási programokat és tanfolyami tematikákat is. Utóbbiak felhasználásával aztán elvileg korlátlan számú tanfolyamot lehetett szervezni, de az indítást megelőzően ezeket is be kellett jelenteni. Csak mindezek teljesítésével kérhette a cég a minisztériumtól a vizsgabizottság megalakítását. Az ügylet lezárásaként azután – egyéb iratok társaságában – megküldték a minisztériumnak a kiállított vizsgabizonyítványok jegyzékét, hogy azokat ne lehessen hamisítani, pótlásuk azonban megoldható legyen.
Nyugati példákra hivatkozva mindig is sokan hangoztatták, hogy nálunk fetisizálják a papírokat: mindent irattal, bizonyítvánnyal kell igazolni. Bezzeg Nyugaton! Ott elhiszik a munkavállalónak, hogy amiről azt állítja, hogy tudja, azt valóban tudja is. Ha meg kiderül, hogy mégsem, hát egyszerűen kirúgják. Ez a megközelítés tükröződni látszott a társasági és az egyéni vállalkozásokról szóló törvényben is (a vállalkozónak, vagy alkalmazottjának rendelkeznie kell a tevékenység gyakorlásához szükséges képesítéssel). A kontárkodás általánossá válását megelőzendő, rendeletek jelentek meg az egyes tevékenységek gyakorlásának képesítési feltételeiről.
A kilencvenes évek legelején megjelent, már nagymértékben piac-konform jogszabályok azonban igen rövid életűnek bizonyultak. Kiderült ugyanis, hogy akadályozzák a piacgazdaság kiépítését; monopolhelyzetet teremtenek a minisztériumoknak és néhány oktatásszervező cégnek; fenntartják a túlzott mértékű állami beavatkozást; s szellemiségük és tételes szabályaik egyaránt összeegyeztethetetlenek a készülő szakképzési törvénnyel. Ezek után már hiába hadakoztak a tárcák, a kormány eltakarította az utat a szakképzési törvény előtt.
A szakképzésről szóló 1993. évi LXXVI. törvény és végrehajtási joganyaga a felnőttek iskolán kívüli szakképzése tekintetében – kissé elnagyoltan fogalmazva – a következő elveket érvényesíti: egyetlen jegyzékbe kell foglalni az állam által elismert valamennyi szakképesítést; az oktatásba történő állami beavatkozást a kimeneti szabályozásra kell korlátozni; biztosítani kell az oktatási piacon is a vállalkozás szabadságát.
Mindezek nyomán a munkaügyi miniszter kiadta az Országos Képzési Jegyzéket (7/1993. MüM rendelet), és a szakmai vizsgáztatás általános szabályairól és eljárási rendjéről szóló rendeletet (9/1993.). A szakképesítésért felelős tárcák pedig előírták az egyes szakképesítések szakmai és vizsgakövetelményeit. Bármely jogi személy, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság vagy egyéni vállalkozó, akinek tevékenység-jegyzékében az oktatás szerepelt (bár ezt nem ellenőrizte senki), szakképesítő oktatást szervezhetett. Ez ügyben a felelős minisztériummal csak akkor kellett felvennie a kapcsolatot, amikor tanulóit vizsgára kívánta bocsátani. A szakmai és vizsgakövetelmények teljesülését a minisztérium az általa kiadott írásbeli és szóbeli vizsgakérdések alapján, illetve az ugyancsak általa megbízott vizsgabizottsági elnök útján ellenőrizte, s ellenőrzi ma is.
Itt térünk vissza arra a bizonyos gyeplőre, amit nyugodtan a lőcsre lehetett akasztani, mert a lovak úgyis hazataláltak. Nos, esetünkben viszonylag gyorsan kiderült: ezek a lovak bizony nem ismerik az utat, s ezen igazából nem is lehetett csodálkozni. Képzési programot készíteni ugyanis nem egyszerű dolog, a pedagógusoknak is komoly feladatot jelent. Nem véletlenül adta ki idén a Nemzeti Szakképzési Intézet szép és okos útmutatóját a szakmai programok kidolgozásához. Pedig ez iskolai nevelőtestületeknek készült, akik már kezükben tartják az egyes szakok központi oktatási, nevelési programjait (tanterveit), s azokat alapul véve készítik saját, intézeti szakmai programjaikat.
De milyen esélye lehet egy oktatásszervező vállalkozásnak arra, hogy jó szakmai programot, vagy legalább egy szakszerű tematikát készítsen? E vállalkozások munkatársai tanfolyamszervezők – pedagógus elvétve akad közöttük, fejlesztőmunka irányítására is képes szakember pedig még kevésbé. A tanfolyamokon oktatók általában rendelkeznek ugyan szakirányú felsőfokú diplomával, de nem pedagógusok. A hazai felnőttoktatás konjunktúrája nagyon sok egyetemi, főiskolai végzettségű szakembert állított a katedrára, akik tiszteletre méltó bátorsággal és igyekezettel látnak el oktatói feladatokat. Tanítani azonban nem tanultak meg, s így ösztöneikre, és diákkoruk pozitív mintáira kénytelenek hagyatkozni. Képzési program így a legjobb igyekezet mellett sem igen kerülhet ki a kezükből.
Régi igazság, hogy ha az utat nem ismerő lovak nyakába dobjuk a gyeplőt, azok megbokrosodnak, s magatartásuk kiszámíthatatlanná válik. Valami hasonló kezdett a szakképzésben is kialakulni. Az oktatásszervező cégek nem tudták a képzési célhoz vezető utat megtervezni; az oktatók bizonytalanok voltak a tanítandó ismereteket illetően; így a gyakran esetleges oktatási, vizsgáztatási módszerek egyre silányabb eredményekhez vezettek. Az átképzésre váró munkanélküliek azonban sokan voltak, a munkaügyi központok pedig – legalább is egy ideig – szinte számlálatlanul adták a pénzt. A szakképző vállalkozások tehát gyakran egymástól “átvett” (ollózott) tematikákkal, a tanfolyami óraszámot folyamatosan csökkentve, a csoportok létszámát viszont egyre növelve dolgoztak, s egymás alá ígérve szervezték a felnőttek iskolán kívüli szakképzését. Kialakulóban volt az az állapot, amellyel kapcsolatban egyre gyakrabban hangzott el nemcsak az etikátlanság, hanem a tisztességtelen piaci magatartás vélelme is.
Elismerésre méltó, hogy e visszásságokra, a kialakulóban lévő bozótháborúra az oktatásszervező vállalkozások nemcsak felfigyeltek, de készek voltak tenni is ellene: megszervezték a Felnőttképzési Vállalkozások Szövetségét. (Eredetileg kamarát kívántak létrehozni, s talán ezt a tervet ma sem adták még fel.) A tagság önkéntes, amint a minősítés is az. A szövetség a maga által kidolgozott szempontrendszer szerint minősíti az azt kérő vállalkozásokat, s ha megfelelnek a kritériumrendszernek, akkor minősített tagokká válhatnak. Ennek a címnek ma még nincs igazi piacbefolyásoló szerepe, de a szakmai presztízs mellett azért már némi gazdasági előny is jár vele. (A kritériumrendszer egyébként mintaként is szolgálhat az újonnan alakulóknak, hiszen megtudhatják belőle, milyen követelményeknek kell majd megfelelniük.)
A szövetség mindenesetre igyekszik pozícióit megerősíteni: tagjaitól színvonalas munkát vár el, s a minősítésnek egyre nagyobb szakmai és gazdasági presztízst igyekszik teremteni. E törekvésében a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarában (BKIK) talált partnerre. (Valamennyi Budapesten bejegyzett cég a BKIK tagja.) A szervezet kész a felnőttképzési vállalkozások minősítését beilleszteni a készülő kamarai minőségtanúsítási rendszerbe, s nemcsak kamarai minősítést adni, hanem előmozdítani a szóban forgó cégek pozícióinak erősítését, szakmai és gazdasági érdekeik érvényesülését is. A kamarák ebbéli feladatait a szakképzési és a kamarai törvény is rögzíti. Az elmúlt évek a felkészülés időszakának tekinthetők, a kialakuló szerepvállalásnak azonban már vannak eredményei: egyebek mellett a három kamara közös mestervizsga-szabályzata, számos tanulószerződés, valamint a szakmai vizsgáztatásban való részvétel. Minden jel arra mutat tehát, hogy a kamarák a nagyobb fokú szervezettségre, a tisztességes piaci magatartásra, a magasabb minőségi követelményekre helyezik a hangsúlyt a felnőttoktatásban.
A hámból kirúgó, megbokrosodott lovak megzabolázásának esetenként fölöttébb népszerűtlen feladata azonban igazából ugyanazokra hárult, akik pár évvel ezelőtt – nyilván a legnagyobb jóhiszeműséggel – megteremtették a felnőttek szakképzése számára a piaci viszonyokat. Tették ezt akkor úgy, hogy bíztak az oktatásszervezők szakértelmében és tisztességében, no és a piacban, amelynek értékítéletet kellett volna alkotnia a szereplőkről: a jókat felemelni, az alkalmatlanokat pedig elsüllyeszteni. Csakhogy ez még nem az a piac. Ennek a működését még támogatni kell; a feketézőket, a pult alól árusítókat ki kell tiltani; a kezdőket be kell tanítani; a jókat a folyamatosan magas színvonal tartására kell ösztönözni.
A rendteremtés, a szabályozás döntő részét a Munkaügyi Minisztérium végezte el, de hathatósan részt vettek benne a szakképesítésekért felelős egyéb tárcák is. Megmaradt az oktatási piac, a standok, az árusok, a vevők is. De egymáshoz való viszonyuk megváltozott, s főleg megváltoztak a játékszabályok.
Idén januárban a munkaügyi miniszter rendeletet adott ki (2/1997.) a szakképzés megkezdésének és folytatásának feltételeiről. A március elsején hatályba lépett jogszabály sok tekintetben hasonlít az öt évvel ezelőtti tárcarendeletekhez: számos kérdést hasonlóan, majdhogynem azonos módon szabályoz. Nyilvánvaló célja egy olyan kritériumrendszer felállítása, amelynek érvényesülése viszonylag tiszta képet ad az oktatási piac működéséről, s amelynek teljesülése lényegesen emeli a szakképzés szervezettségét és színvonalát.
Az új intézkedések (lásd külön írásunkat) talán túl keménynek tűnnek, s talán túl bürokratikusnak is, de az elmúlt négy-öt év tapasztalásai elengedhetetlenné tették már a szigorú beavatkozást.