Ügyeletes sikerországnak lennie kell. Legalábbis az átalakuló gazdaságok teljesítményét nemzetközi összehasonlításban szemlélő elemzők és újságírók számára. Kell egy ország, amit fel lehet mutatni, mint a jó példát, s mércéül lehet használni a többiek értékeléséhez. Az ügyeletes sikerországnak ebből adódóan kitűnő a sajtója, s mivel mindez a befektetők döntéseire is kedvezően hat, bármely ország népe örülhet, ha legalább ideiglenesen ebbe a státuszba kerül. S ebben az örömben mindenkinek illik osztoznia, aki az ország boldogulását tartja szem előtt.
Ugyanakkor azonban ez a sikerországkép nem mérhető egyértelműen. A honi újságolvasó ugyanis csak az azt alkotó mozaikok, eseti megnyilvánulások hazai tálalását érzékeli. Ez pedig a körítéssel jelentősen befolyásolni tudja a tartalom érzékelését. Míg például egy kormány csak viszonylag kevéssé tudja befolyásolni a nemzetközi sajtó és főleg a külföldi elemzők domináns vélekedését országáról, arra már komoly befolyással lehet, hogy milyen módon jelennek meg az országra vonatkozó külföldi értékelések a belföldi sajtóban.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban egyre-másra olvassuk a jó híreket arról: külföldön ismét egyre jobb véleménnyel vannak hazánk gazdasági kilátásairól. Eközben pedig az utóbbi években favoritnak számító Csehország és Lengyelország valutaválsággal, romló külkereskedelmi mérleggel és árvízzel küzd. A felületes szemlélőnek az a benyomása, hogy a magyar gazdaság teljesítménye máris jobb, mint az említett országoké. Pedig ha a tények alapján ítélünk, akkor be kell látnunk: még nem ez a helyzet.
Ha Csehország várható éves növekedési ütemét 4,5 százalékról 2 százalékra módosítják, akkor ez terveikhez képest ugyan mérsékeltebb teljesítmény, de még mindig majdnem azon a szinten van, mint a mi idei tervünk. Ráadásul a megelőző két évben a csehek évente közel 5 százalékos növekedést értek el, miközben mi csupán 1 százalékot. A már hatodik éve 5 százalék feletti növekedést produkáló Lengyelországhoz képest pedig különösen gyenge még a hazai teljesítmény. Eközben a magyarországi infláció már fél éve makacsul a 18-19 százalékos zónában tanyázik, ellentétben a 9 százalékos cseh, s a 15 százalék körüli lengyel ütemmel. A hosszabb távú hazai inflációs várakozásokat tükrözi, hogy a hároméves államkötvény referencia-hozama alig marad 18 százalék alatt. Így aztán lehet ugyan előrejelzéseket adni arról, hogy az infláció üteme két éven belül akár 10 százalék alá is csökkenhet, de akik a pénzüket is kockáztatják egy-egy befektetési döntéssel, azok ezt az optimizmust egyelőre egyáltalán nem igazolják vissza.
Félreértés ne essék, én örülök, hogy elsők között hívtak meg bennünket a NATO-ba és az Európai Unióba; hogy legalább nemzetközi összehasonlítások szerint mérséklődött a hazai korrupciós szint vagy hogy rekordokat dönt a Budapesti Értéktőzsdén a részvények árfolyama. A külföld felé célszerű is használni ezeket az érveket arra, hogy tovább javítsuk az országról alkotott képet, hiszen az mindannyiunknak hasznára válik. Mindebből azonban nem következik, hogy ezt a képet összekeverjük a valóságos hazai helyzettel. A magyar gazdaság teljesítménye tényleg javulni látszik, de még ez a javulás is inkább csak a várakozásokban, semmint a statisztikailag is mérhető teljesítményben létezik. A várakozások rövid távon befolyásolhatók ügyesen használt kormányzati PR-eszközökkel, s ez is hozzájárulhat egy gazdaságpolitikai program sikeréhez. A sikernek azonban feltétele, hogy a várakozásokat viszonylag rövid időn belül a tények is visszaigazolják, különben a hatásosnak tűnő közvélemény-befolyásoló erőfeszítések propagandaként lepleződnek le.
Az 1995-96-os súlyos reálbércsökkenés helyrebillentette nemzetközi versenyképességünket, de ennek következményei a hazai fogyasztási szinten még hosszú évekig érezhetőek lesznek. A megindulni látszó fellendülésből egyelőre kevésbé részesülnek a kis- és közepes vállalkozások, s nem gyarapszik a legálisan foglalkoztatottak száma sem. Márpedig enélkül az államháztartási hiány tartós kiegyensúlyozása csak az adóprés fenntartása mellett lehetséges, ami a legfőbb kerékkötője a munkahelyteremtéssel járó perspektivikus fellendülésnek. Miközben kifelé elégedetten hivatkozunk arra, hogy az elfogadott nyugdíjreform élenjáró az átalakuló gazdaságok között, egyidejűleg belső használatra nem árt elismerni, hogy az elfogadott reform vajmi keveset hoz a béradók csökkentése területén, pedig az így elszalasztott lehetőséget máshogyan már nemigen lehet pótolni.
A magyar gazdaság még az optimista várakozások beigazolódása esetén is legfeljebb olyan fejlődési pályára kerülhet a jelenlegi gazdasági kibontakozás nyomán, amely tartósan a mai rendkívül alacsony szinten tartja a foglalkoztatottságot. A velünk azonos lélekszámú Csehországban a foglalkoztatottak száma legalább 800 ezerrel magasabb, mint nálunk. Nem hiszem, hogy önmagunk előtt sikeresnek tekinthetjük gazdaságunkat mindaddig, amíg ezen a területen látványos előrelépést nem produkálunk.
Örüljünk tehát a javuló nemzetközi megítélésnek, segítsük is elő, de ne keverjük össze valódi helyzetünkkel. Ügyeletes sikerországnak lenni is hasznos lehet, de az igazi siker az lesz majd, ha nemcsak külföldi véleményeken és kutatóintézeti előrejelzésekben, hanem új munkahelyek teremtésén és a polgárok jólétének javulásán is érezzük a tartós fellendülést.
(A szerző közgazdász)