Nem kell tartania a szakmának az uniós csatlakozástól, hiszen hatékonyabb munkát végez, mint a portugál vagy a görög konkurencia, s megközelítőleg a spanyol építőipar színvonalán állhat – véli Koji László, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) ügyvezetője.
Ami a feketemunkát illeti, a közterhek fizetése nélkül foglalkoztatottak köre nem egységes: a munkavállalási engedély nélküli – zömmel román, ukrán, szerb, horvát, orosz – munkásokat ugyanúgy idesorolják, mint a magyar állampolgárságú kontárokat, vagy a szakképesítéssel rendelkező, de az “ipart” visszaadó egyéni vállalkozókat. Mégis úgy tűnik, ha iparoshoz fordulunk, általában velük találkozunk, hiszen ők végzik el a “kis értékű” munkák majdnem kilenc tizedét.
Az ÉVOSZ ügyvezetője szerint ez nem véletlen. Aki sok millió forintos házat építtet vagy nagyberuházást akar megvalósítani, az általában nyilván szerződéssel, számlára dolgoztat, és nem fordul kontárhoz. A megrendelők mégis igénylik a feketemunkát, hiszen máskülönben aligha maradhatna fenn a – hatóságok által több kevesebb vehemenciával üldözött – tevékenység.
Koji elsősorban a túlzott építőipari árversenynek tulajdonítja, hogy az illegális szférát nem sikerült visszaszorítani. A vállalkozók a bérköltségen – pontosabban a munkabér közterhein – is igyekeznek spórolni, hogy vonzóbb árat tudjanak ajánlani a munkáért. Maga a munkavállaló is úgy véli, hogy feketén jobban jár: kevesebb közterhet, adót, tb-járulékot kell fizetnie. Ám az ügyvezető szerint ez csak látszólagos. A költségvetéshez szükséges forintokat – legfeljebb más néven, más csatornán, például tandíj, orvosi vizitdíj, üzemanyag-áfa címén -, mindenképpen be fogják szedni az emberektől. A feketemunkával azonban egyre kevésbé lesz egyenletes a közteherviselés. Az európai átlagot meghaladó elvonási mértékek ki-alakulásában oroszlánrésze van ennek a területnek, ezen belül az építőiparban még mindig dívó számla nélküli forgalomnak.
A feketemunkásokat alkalmazó vállalkozók nyomott áraikkal meghatározzák a kínálati piacon a limitet. Ezzel nem tudnak lépést tartani azok, akik alkalmazottaik után megfizetik a közterheket. A túlkínálat miatt elkerülhetetlen az árcsökkentés, ami aztán kikényszerítheti a tiltott eszközök igénybevételét is. Eközben a munkát megrendelők – az infláció miatt – mégis csak növekvő árakkal találkoznak.
A számla nélküli munkára persze nincs garancia. Ezzel vissza is élnek a vállalkozók: a kispénzű megrendelő képtelen 25-35 százalékkal többet fizetni a “számláért”. Mindennek egyenes következménye, hogy az építőipar morális válságba jutott.
Koji mégis úgy véli: a megrendelő (is) hibás, amikor önvédelmét feladva számla nélkül építtet. Ráadásul ez a szükségmegoldás – garancia nélkül – a hibák kijavítása után esetenként drágább is lehet, mint a legális. A feketén végzett munka okozta veszteségért, hibákért a jog sem adhat védelmet. Nem tudja kezelni a feketemunka kategóriát. Ha valaki bemegy az áruházba vasalót venni, legalább hármat kipróbál, versenyeztet, ugyanakkor építkezésnél, nagy értékű munkánál gyakorta még szerződést sem köt, nem kér alternatív ajánlatokat. Ezért felelős a megrendelő, akinek a segítsége nélkül pedig nem tud megtisztulni a szakma.
Igaz, a megrendelők szerint a kezdő lépéseket mégis az iparosoknak kellene megtenniük.