Az ember gazdasági tevékenysége alapvetően meghatározza a környezet minőségét, ezért a környezetpolitikában általában nem kérdéses a gazdaság és a környezet kölcsönös függősége (jóllehet rövid távon gyakran csupán a pénzügyi szempontok határozzák meg a gazdaságpolitikai döntéseket). A gazdaság és a környezet kapcsolatának javítása az e területeket meghatározó politikák hatékonyabb integrációja révén valósulhat meg. Ez annál erősebb, minél inkább közelíthetők egymáshoz a célok, és minél jobban kialakíthatók az ehhez szükséges eszközök és intézményi feltételek.
Az elmúlt negyedszázadban az OECD-országok a környezetvédelemben számos eredményt értek el, jóllehet a teljes kép nem mindenben pozitív. Lényeges javulás következett be a városok levegőminőségében (például a kén-dioxid, az ólom és a szilárd részecskék kibocsátása terén), ugyanakkor a fotokémiai szmog kialakulásának gyakorisága és a nitrogén-oxidok, a finom szilárdanyagok kibocsátása tovább növekedett. A tartósan a környezetben felhalmozódó vegyi anyagok emissziója jelentősen csökkent, de teljesen nem szűnt meg. A légi közlekedés által okozott zajterhelést a szigorú ellenőrzés révén sikerült mérsékelni, ám a szárazföldi járművek zajkibocsátása tovább nőtt.
Annak felismerése, hogy valamennyien egy globális falu lakói vagyunk, egyre inkább szorosabb összefogást kíván meg a nemzetállamoktól és az egyébként egymással kemény versenyben levő regionális gazdasági csoportosulásoktól.
Az OECD a kilencvenes évek elejétől szélesedő kapcsolatokat épített ki a nem OECD régió országaival. A szervezet kitüntetett figyelmet szentel az öt megapiacnak: Brazília, India, Indonézia, Kína és az Orosz Föderáció alkotta csoportnak. A világgazdasági globalizáció korszakában természetes ez az odafigyelés a legnépesebb gazdaságok fejlődési trendjeire, hiszen várhatóan az általános környezeti problémák jövőbeni növekedésének nagy része is ezen országokból származik majd. Emellett újabb exportpiacok nyílhatnak meg a környezeti ipar és a technológiai transzfer előtt.
A szennyezéscsökkentő berendezések és szolgáltatások eladásait az OECD-régióban 200 milliárd dollárra becsülik, ennek kilenc tizede a tagországokból származik. A szakértői becslések szerint a környezeti ipar növekedése a kilencvenes években meghaladja az 50 százalékot (lásd a grafikont a 29. oldalon). E szektor részesedése a teljes foglalkoztatotti létszámból az Egyesült Államokban és Japánban majdnem eléri az egy százalékot, Kanada, Franciaország és Németország esetében pedig fél százalék körül van.
A hosszabb távú előrejelzések azt igazolják, hogy a globális környezeti piacon a termelésben és a kereskedelemben továbbra is meghatározó szerepet játszanak majd az OECD regionális piacai.
A Worldwatch Institute a Világ helyzete 1997 című jelentésében nyolc országot különböztet meg, amelyek aránytalanul nagy mértékben alakíthatják a globális gazdasági és környezeti trendeket. Közülük erre a fejlett ipari országok – az Egyesült Államok, Japán és Németország – a gazdasági erejük, a magas fogyasztási szintjük és a technológiai fejlettségük révén predesztináltak. A többiek – Brazília, India, Indonézia, Kína és Oroszország – hatása főként a nagy népességszámból és a gyors gazdasági növekedésből származhat. A két csoport országai adják a világ népességének 56, a gazdasági termelés 59, a széndioxid-kibocsátás 58, és az erdők 53 százalékát (lásd az alábbi grafikont).
A fejlett ipari országokban javulás figyelhető meg a termelés anyag- és energiaigényességében is. Ez azt jelenti, hogy ugyanakkora gazdasági kibocsátáshoz kevesebb bevitel szükséges. Bizonyos termelési folyamatokban az ökológiai és ökonómiai hatékonyság együtt jelentkezik: ez a termelés decentralizációjában nyilvánul meg. A neves tudósokból álló “Faktor 10” Klub szerint 2030-ra a termeléshez szükséges nyersanyag- és energiafelhasználás a jelenleginek a tizedére csökkenthető.
Az OECD-országok környezeti problémáinak igazi “hétfejű sárkánya” a közlekedési ágazat. Hiába következett be jelentős változás a gépkocsik egységnyi üzemanyag-fogyasztásának csökkenése és az egyre szigorodó környezetvédelmi szabályozásnak köszönhetően, mindezen eredményeket “elmossa” a gépkocsiállomány és a megtett távolság rendkívül gyors növekedése.
Komoly erőfeszítések történtek a környezeti problémák gazdasági hatásainak módszertani mérésére, az úgynevezett környezeti externáliák mennyiségi és minőségi meghatározására. A legtöbb tanulmány a közlekedés társadalmi költségeinek becslését célozta. Ezek alapján a közlekedéssel összefüggő hatások (helyi légszennyezés, zaj, balesetek) évente a GDP 3-5 százalékát teszik ki. Ezen költségek nagysága természetesen országról országra változik, a közúti közlekedés hozzájárulását azonban általában ötvenszer nagyobbra becsülik a vasútinál.
A mezőgazdaságban ezen hatások becslése sokkal nehezebb. Ennek csak az egyik oka a szennyezések szétszórt jellege; a másik lényeges tényező, hogy ezen ágazat politikailag rendkívül érzékeny és nagymértékű állami támogatást élvez, ezért kevés az ösztönző erő a negatív hatások számbavételére.
A helyi környezeti hatások mérése sem egyszerű, a globálisaké pedig még ennél is spekulatívabb jellegű. Az éghajlatváltozást előidéző széndioxid-kibocsátás megkétszereződésének externális hatása becslések szerint a világ GDP-jének 1-2 százalékára rúghat. A biológiai sokféleség csökkenéséből adódó veszteségek számszerűsítése pedig gyakorlatilag lehetetlen, hiszen használati értékről itt általában nem beszélhetünk (egy növény- vagy állatfaj kihalása inkább csak morálisan “mérhető”).
Általánosan elfogadott napjainkban, hogy a gazdasági tevékenységek egyre inkább globalizálódnak. (Ezt a jelenséget Naisbitt, a neves amerikai trendkutató már 1982-ben megjelent Megatrendek című könyvében világosan leírta). Ebben a folyamatban a piacok, technológiák és a kommunikáció formái egyre inkább nemzetközi válnak. Mind több szakértőt foglalkoztat az a kérdés, hogy ez áldást vagy átkot jelent-e a társadalom és a környezet számára.
A globalizáció várhatóan csökkenti majd a nemzetállamok képességét az egyoldalú cselekvésre, ami erősíteni fogja a gazdasági teljesítmény és a gazdaságpolitikák egymáshoz való közelítését. Feltételezhető, hogy hasonló jelenség játszódik majd le a környezetpolitikák összehangolása terén is. A nemzeti kormányok szerepe azonban nem szűnik meg: a tisztán piaci tényezők nem tudják megfelelő módon kezelni a negatív hatásokat, ezért a külső beavatkozásokra a globalizálódó gazdaságban is szükség lesz. A folyamat együtt jár a nemzetközi, a regionális, valamint a helyi környezetpolitikák erősödésével. Ezt a jelenséget hívja Naisbitt globális paradoxonnak. Az erről szóló könyvében ezt írja: “Minél nagyobb a világgazdaság, annál erősebbek a legkisebb szereplői”. Erre jó példa Hollandia és Svédország, ahol – “ökoteam”-ek formájában – egyre szaporodnak a helyi, illetve háztartási, családi szintű kezdeményezések a nem fenntartható fogyasztási szokások megváltoztatására.
A környezetvédelemre még mindig sokan úgy tekintenek, hogy az fenyegetést jelent a versenyképességre. Pedig mikroökonómiai szinten nincsen általános bizonyíték arra, hogy a környezeti szempontból jó teljesítményt felmutató vállalatok kevésbé nyereségesek lennének. Sőt, ellenkezőleg: egyre több cég kezd meggyőződni arról, hogy a szennyezés és a természeti erőforrások túlhasználata termelési folyamataik alacsony hatékonyságára utal. Ezért erősödni látszik az a felismerés, hogy az ökológiai hatékonyság ökonómiai haszonnal is párosulhat, egyaránt növelve ezzel a vállalat imázsát és versenyképességét.
Gyakran fogalmazódik meg a kérdés, hogy a globalizáció nem jár-e együtt “szennyezés-paradicsomok” kialakulásával azokban az országokban és régiókban, ahol a gyengébb környezetvédelmi szabályozás vonzhatja a szennyező iparágak letelepülését. Az eddig ismert vizsgálatok mindenesetre inkább azt bizonyítják, hogy a vállalatok beruházási döntéseiben sokkal jelentősebb szerepet játszik a felvevőpiac nagysága, közelsége, a munkaerő ára, az infrastruktúra fejlettsége, mint az illető ország környezetvédelmi szabályozása.
A globalizálódó világgazdaság meghatározó szereplői a multinacionális cégek. A második világháború óta ezen kör közvetlen külföldi befektetései sokkal gyorsabban nőttek, mint a világkereskedelem. A világban működő mintegy 40 ezer multinacionális vállalat némelyike olyan nagyra nőtt, hogy éves forgalmuk meghaladja a legtöbb fejlődő ország bruttó nemzeti termékét. Ezek a cégek egyre fontosabb aktorai a globalizáció és a környezet viszonyrendszerének. Nemcsak amiatt, mert nagy “termelői” a szennyezéseknek és jelentős fogyasztói a környezeti erőforrásoknak; azért is, mert K+F kiadásaik nagysága következtében képesek a szennyezéscsökkentő technológiák, valamint környezeti menedzsment rendszerek nemzetközi transzferjére. Ezek a világcégek gyakran saját elhatározásukból vezetnek be innovatív környezetpolitikai eszközöket és megoldásokat, megelőzve a rugalmatlanabb kormányok szabályozási elképzeléseit. A nemzeti bürokráciák is hasznosítani tudják a korporációk tapasztalatait a környezetpolitika fejlesztésében.
(A szerző a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium főtanácsadója, az OECD Környezetpolitikai Bizottságának alelnöke)