A hadiiparban nincsen mul- tinacionális ABB, SmithKline Beecham, Unilever. Sőt, nincs IBM, British Petrol és Nissan sem. Azaz: nincsenek olyan cégek, amelyek székhelye egy adott országban van, de amelyek világméretekben működnek. A nemzetközi hadiipar továbbra is határozottan nemzeti alapokon áll. Minden “belföldi”: a csúcsmenedzserek, a gyárak, sőt még a főrészvényesek is.
A kormányok még mindig a “nemzeti bajnokokat” támogatják, megtiltják a külföldi hadiipari cégek behatolását és védik a hazai piacot az importtól. Azt állítják, hogy a nemzetbiztonság forog kockán. Némely aggodalmuk elfogadható. A külföldi behatolás elvileg lehetővé tenné, hogy érzékeny – és esetleg hatalmas állami pénzekből kifejlesztett – katonai technológiák rossz kezekbe kerüljenek.
A gazdasági szükségszerűség azonban már elkezdte elkoptatni a hadiipari ágazat elszigeteltségét: a vállalatokat országhatárokon keresztüli versenyre és kooperációra kényszeríti. A hidegháború vége óta a hadi költségvetések rohamosan csökkennek. A londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete úgy számítja, hogy 1996-ban a világ katonai kiadásai 811 milliárd dollárt tettek ki. Ez 1966., tehát három évtized óta a legalacsonyabb összeg; 40 százalékkal marad el az 1987-es rekordértéktől. Akkor a hadiipar 17,5 millió embert foglalkoztatott közvetlenül (közvetve sokkal többet). 1995-re a létszám 11,1 millióra esett vissza. Amerika ma feleannyi pénzt költ fegyverbeszerzésre, mint tíz évvel ezelőtt. A belföldi piacok zsugorodnak, csakúgy mint az egyre élesebb versenyképességű exportpiacok.
A hadiipar lassan, de biztosan hasonul a többi ágazathoz. A fegyverzetek fejlődését egyre inkább befolyásolják az olyan kereskedelmi használatban levő technológiák, mint a digitális kommunikáció és a mikroelektronika. Ennek következtében ma már több technológia áramlik a polgári iparból a hadiiparba, mint visszafelé. A fegyvergyárak és a kutató laboratóriumok már nincsenek annyira elszigetelve az egyéb nemzetgazdasági ágazatoktól. A takarékoskodás jegyében a védelmi minisztériumok a beszállítóktól azt várják, hogy olcsóbb, kétfunkciós részelemeket, ne pedig kimondottan védelmi célra kifejlesztetteket használjanak fel. Ennek következtében a hadiipari cégek egyre több külföldi alvállalkozóval működnek.
A költségek visszafogására tett törekvések ellenére az új fegyverek ára megállíthatatlanul rohan felfelé. A Lockheed Martin 1970-es években kifejlesztett F-16 vadászgépe ma körülbelül 30 millió dollárba kerül. A cég új prototípusa, az F-22 “darabonként” 100 millió dollárba fog kerülni. A korszerű vadászgépek kifejlesztése olyan méretgazdaságosságot igényel, amelyet ma Amerikán kívül egyetlen nyugati ország sem képes elérni. Az európai repülőgépgyárak tudják: soha többé nem engedhetik meg maguknak ennek a múló évtizednek azt a luxusát, hogy három különböző vadászgépet építsenek. A francia Dassault Rafale, a svéd Saab Gripen és a (brit, német, olasz és spanyol konzorcium által készített) Eurofighter fejlesztési és gyártási összköltsége eléri a 100 milliárd dollárt.
Nem csak a gazdaságosság közelíti egymáshoz a hadiipari cégeket. Manapság jóformán semmi valószínűsége nincs annak, hogy valamely NATO-ország egyedül viselne háborút. Csapatai – akár békefenntartók, akár Európát védik – koalíciót fognak alkotni, és a közös katonai szerepvállalás sokkal zökkenőmentesebben működik, ha az érintett hadseregek hasonló vagy kompatíbilis eszközöket használnak. A szövetség tábornokai nem szeretnék, ha minden ország saját maga készítené el tankját vagy rakéta védelmi rendszerét. Emellett a nemzetközi hadiipari együttműködés a NATO-n kívül is erősíti a politikai kapcsolatokat. Amerika azt reméli, hogy hadiipari cégeinek Japánban, Koreában és Tajvanban működő társulásai erősítik az adott országokkal fennálló katonai kapcsolatait.
Az amerikai fegyveripar az 1990-es években önmaga átalakítására összpontosított. Az elsősorban a repülőgépgyártás és az elektronika terén megvalósult több mint 20 fúzió és vállalati felvásárlás során néhány befolyásos óriáscég jött létre. A foglalkoztatottság az 1987-es 3,8 millióról 2,1 millióra csökkent, az eredményesség azonban javult.
Az amerikai összevonások befejeződésének közeledtével három fő tendencia rajzolódik ki. Az első: a cégek vagy koncentrálnak a hadiiparra vagy teljesen kilépnek az üzletből. Az évtized elején még sok gépipari, illetve elektronikai konglomerátumnak volt hadiipari üzeme. Azóta a Ford, a General Electric, a General Motors, az IBM, az Unisys és a Westinghouse is felszámolta ezt a vállalkozást. A Raytheon és a Boeing viszont a korábbinál sokkal több erőforrást koncentrál a hadiiparra.
A második tendencia: a vállalkozók olyan cégeket akarnak megszerezni, amelyek védelmi elektronikára szakosodtak, miután ma ez az ágazat egyetlen növekedésben lévő szektora. A Pentagon közbeszerzési költségvetésének 45 százalékát költi elektronikára. A Raytheon, a Lockheed Martin és a Loral (amelyet később megvett a Lockheed) komplett elektronikus gyártóegységeket vásároltak meg azoktól a cégektől, amelyek ki akartak szállni a hadiiparból.
A jövőt tekintve valószínűleg csökkenni fog a “platformok” – repülőgépek, hajók és járművek – iránti kereslet. Először is, a platformokra helyezhető rakéták manapság olyan pontosak, hogy egy támadó erőnek egy adott számú célpont elpusztításához sokkal kevesebb platformra van szüksége. Másrészt maguk a platformok is egyre jobban ki vannak téve a rakéták támadásának.
A harmadik tendencia, hogy ebben az ágazatban alapvető fontosságú a méretnagyság. A nagyobb cégek jobban elviselik a K+F költségeket, könnyebben tesznek tenderajánlatot, és inkább vállalják a ki nem próbált technológiákra alapuló programok kockázatait. A fúziók révén lehetségessé váló létszám- és rezsicsökkentéssel hatalmas összegeket lehet megtakarítani.
Az elmúlt négy évben egyébként az amerikai hadiipari vállalatok visszaigényelhették a fúziók költségeit. A szubvenciót a nagy amerikai védelmi szerződésekben használt, különleges “költség-plusznak” nevezett árképzési rendszer magyarázza. A vállalatok úgy szerződnek fegyverrendszerek szállítására, hogy az ár tartalmazza költségeiket, plusz egy meghatározott összegű garantált nyereséget. E szubvenció nélkül nekik kellene viselniük a fúzió összes költségét, viszont a Pentagon aratná le az összes pénzügyi hasznot. Röviden: semmi sem ösztönözné a vállalatokat az átszervezésre.
Az amerikai védelmi ipar strukturálódott, az európaiak viszont csak beszélnek az átalakulásról. Tény persze, hogy az európaiak számos veleszületett hátránnyal indultak: a piac töredezett, mivel a kormányok a “nemzeti bajnokoknak” adják a megrendeléseket, és ráadásul Nyugat-Európában a hadiipari megrendelésekre és a K+F-re költött összeg együttesen is csak 60 százaléka az amerikainak.
Nagyszabású nemzetközi fúziók helyett az európaiak bizonyos területeken közös vállalkozásokat indítottak, a műholdakban például a Matra Space (résztvevők: a francia Lagardére és a brit GEC), a Thomson Marconi Sonar (a francia Thomson és a GEC) és az Eurocopter (Aérospatiale és Dasa). Ezek a vállalkozások jelentenek ugyan technológiai kompatibilitást és méretgazdaságosságot, de minden komponens külön vállalatnál készül. Nem összepontosították a termelést a leghatékonyabban működő üzemekbe.
Ráadásul: ezek a vegyes vállalatok gyermekek az amerikai konkurenciához képest. A Matra BAe Dynamics-nak, Európa legnagyobb rakétagyártó csoportjának éves bevétele 1,5 milliárd. Az új Raytheon viszont 1997-ben 5 milliárd értékben fog eladni rakétákat. Amerikának jelenleg ötfontos harci repülőgép- és helikoptergyártó bázisa van, Nyugat-Európában tíz. Amerikának négy rakétagyára van, Nyugat-Európának még mindig 11.
Az Európai Unió a fegyverek viszonylatában nem hirdethet meg olyan egységes piacot, mint más területeken. A Római Egyezmény 223. cikkelye lehetővé teszi, hogy a kormányok – a nemzetbiztonságra hivatkozva – mentesítsék a hadiipari cégeket az EU-fúziókra, monopóliumokra és megrendelésekre vonatkozó szabályai alól. A cikkely eltörlése sem gyorsítaná meg az egységes fegyverpiac létrejöttét, ám az tény, hogy nem is akarják megszüntetni a szabályt, jól mutatja: milyen messze van még Európa az ilyen piactól.