Az idei szerényebb termésért az árak kárpótolták a meggytermelőket. A tavaszi hideg miatt Európa-szerte a szokásosnál kisebb lett a gyümölcstermés. Mindez előnyös volt a szerencsésebb magyar gazdáknak, hiszen a szokásjog alapján a nagy német átvevőknek exportált friss meggy küszöbára határozza meg az itthoni átvételi árakat is. Már a szezon kezdetkor is 150 forint körüli összegért cserélt gazdát a gyümölcs kilogrammja, míg csúcsidőben – konzervgyári tapasztalatok szerint – a 170-200 forintot is elérte az ár. A kedvező külpiaci ár nehéz helyzetbe hozta a hazai konzervipari cégeket: eredetileg – a tavalyi 90-130 forintos ár alapján – csak mintegy 120 forintos idei felvásárlási átlagárat terveztek. A konzervgyárakban így csak szép emlék maradt a két évvel ezelőtti bőség, amikor a mai ár negyedéért kapták a nyersanyagot.
A nyersanyagköltség tervezhetetlen, nagyívű hullámzása inkább árt, mint használ. Ha nem jön létre a termelő és a feldolgozó több évre szóló megállapodása, mindkét fél veszít az üzleten. A paktumért persze a termelőnek és a felvásárlónak anyagi áldozatot is kellene hozni, de ez hosszú távon megtérül – mondta Schepp József, a Limpex Rt. vezérigazgatója, aki szerint ma ésszerűtlenül működik a termelői logika. Kifejtette: a gazda pluszköltséget és fáradtságot nem sajnálva kiszállítja az EU-országok feldolgozóinak a meggyet, amelyet az – bő termés esetén – egy-két hét múlva, minőségi kifogásokkal élve visszaküld. Ekkor a magyar gazda azt kéri a hazai feldolgozótól, hogy a félig rohadt, “világlátott” gyümölcsöt – bármi áron – de vegye át tőle. Ezzel szemben a közös érdek az, hogy az itthoni konzervgyárakkal több évre előre leszerződjenek a termelők, hiszen így még a gyümölcsért kapott átlagár is bizonyosan magasabb lesz, mintha egy-két válogatott fuvart elad külföldre, ám a termés egy része a nyakán marad. A gazdák azonban egyelőre nem értik a konzervgyári idők szavát, aminek az is oka lehet, hogy nem akarnak a hazai felvásárlók kiszolgáltatottjai lenni. A piac 60 százalékát kitevő, szórvány meggyültetvények termését például a készpénzes felvásárlóknak adják el azért, mert a feldolgozók tudnak azonnal fizetni.
Schepp szerint semmi sem indokolja, hogy a zöldség- és gyümölcstermelést, illetve felvásárlást hat-hét terméktanács igazgassa. Napjainkban külön terméktanács felügyeli a konzervuborka-, a burgonya-, a hagyma-, a fűszerpaprika-, a zöldség-, az alma- és a gyümölcstermesztést. A tanácsok nem a piac valamennyi szereplőjének, hanem csak a napi termelői érdekeket képviselik. Schepp véleményével szemben a konzervgyártók szövetségének illetékese elmondta: nem kevesebb számú, hanem jól működő terméktanácsokra van szükség.
A piaci szabályozás bakugrása, hogy akkor is állami pénzt kapnak a termelők, ha rossz a termés, és akkor is, ha túlkínálat alakul ki. A pénz számolatlan költésének azonban nincs sok eredménye, amit bizonyít az egy éven át húzódó vita és zűrzavar a krumplifelesleg illetve -hiány körül. Ezzel szemben az Európai Unióban csak az kap támogatást, aki a területét kivonja a termelésből, illetve a megállapított kvótán belül marad. Ott szó sincs az expanzív növekedés támogatásáról, legfeljebb akkor, ha az unión kívüli – például – keleti piacra szállít a termelő és ezért termel többet.
Azt a Földművelésügyi Minisztérium Agrárrendtartási Hivatalának elnöke is elismeri, hogy túl sok a terméktanács. Tarján Balázs szerint ezen – a rendtartási törvény tervezett módosításával – próbál változtatni a tárca. Az ésszerű koncentráció ugyanis gazdálkodási érdek, hiszen a kis terméktanácsokban kevés a tagdíjbevétel az érdemi működéshez. A rendtartási törvény átfogó módosítására azonban legalább 1998-ig várni kell, ehhez ugyanis először meg kell határozni a gazdaságpolitikai stratégiát, majd ezt követően dönteni kell az agrárpiaci szabályozás pontos menetéről. Arról például, hogy bevezetik-e az EU agrárpolitikájának megfelelő termékspecifikus agrárrendtartást, vagy a jelenlegi sajátos magyar piacszabályozási formát választják.
Tarján Balázs az elképzelésekről szólva elmondta: a zöldség és gyümölcs piacának befolyásolására – EU-mintára – mindenképpen nagyobb lehetőséget kapnak a termelő-értékesítő szövetkezetek (TÉSZ). Az új integrációs szervezetek a jövőben egyszersmind a helyi szakmai érdekegyeztetést is vállalhatják – tehermentesítve ezzel bizonyos esetekben a terméktanácsot. Az érdekegyeztetéskor és az ártárgyalások esetében persze nem mindegy, mekkora súlya lesz egyik-másik feldolgozónak. Mindenesetre a három-négy éve egyre csökkenő hazai kereslet miatt a feldolgozók körében felgyorsulni látszik a koncentráció. A zöldség- és gyümölcskonzervpiac – legalábbis a 22 nagy feldolgozó által képviselt szegmensének – 22-25 százalékát uraló Limpex Rt. megszerzésért máris zászlót bontottak az érdekcsoportok. A rendszerváltást követően a Kereskedelmi & Hitelbankhoz került hatvani, nagyatádi, nyíregyházi és szegedi konzervgyárból alakított Limpexen ugyanis – a jogi kötelezettség miatt – már tavaly szeretett volna túladni a pénzintézet. A decemberben ajánlatot tevő amerikai konzorcium vételi opciója azonban nyárra lejárt, így az üzlet a mai napig még nem jött létre. A sajtóhírek szerint élénken érdeklődött a Limpex nagyatádi gyára iránt a Globus Rt. is, de megállapodás végül mégsem köttetett, mert a felek nem tudtak az árban megegyezni. Időközben a pénzintézet privatizációja is megkezdődött, amely még sürgetőbbé tette a konzervgyári portfólió eladását. Ezért – a HVG információja szerint – Erős János, a bank vezérigazgatója ajánlatot tett az ÁPV Rt.-nek, hogy cseréljék el a konzervgyári céget a Pénzintézeti Központ Bank Rt.-re. Az ajánlat azonban – legalább is egyelőre – süket fülekre talált.
A Limpex vezérigazgatója a Figyelőnek elmondta: a lobby-csoportok igyekeznek ár alatt megszerezni a társaságot. A korábbi vevőjelölt, a Bank of America szervezte konzorcium által felkért Deloitte and Touche vagyonértékelő szerint a Limpex üzleti értéke 4,5 – a szinergiahatást is hozzászámítva – 5,5 milliárd forint. Nem helyénvaló tehát az a Globusos értékelés, miszerint legfeljebb 2 milliárd forintot ér a társaság. Schepp úgy véli, a Globus, ha akarta volna, valóságos üzleti értéken, korábban is megvásárolhatta volna a Limpex irányító többségi tulajdonát. Ám egy 5 milliárdos árbevételű társaság a kapitalizmusban nem szokott egy közel 20 milliárdos céget megvásárolni. A Limpex nyereséges céggé vált, másfélszeresével túlteljesítette árbevételi- és nyereségtervét. Az eladás előtt álló sikeres cég image-át tehát rontja, ha nem megalapozott információkra hivatkozva a konkurens márkák “leértékelik”.
A Figyelő információi szerint szakmai körökben felvetődött egy nagy magyar konzorcium lehetősége, amelyben a Globus, a Papp-Ker és a Magyar Fejlesztési Bank Rt. (MFB) is szerepet játszana – ám ezt az érintettek csak részben erősítették meg. Papp László, a Papp-Ker Kft. ügyvezető tulajdonosa a Figyelőnek kifejtette: valóban érdeklődik a Limpex Rt. iránt. Ez idáig az MFB- csoporttal folytatott szóbeli finanszírozási tárgyalásokat az ügyben. Temesfői István, a Globus igazgatóságának elnöke annyit fűzött az információhoz, hogy “beszélgetést folytat” a pénzintézettel, de a Papp-Kerrel – egy esetleges konzorciumról – nem tárgyalt. Vitathatatlan, hogy a 311 regisztrált feldolgozót tömörítő konzervipar karcsúsítása, tőkekoncentrációja elodázhatatlan: a szűkülő piaci lehetőségek és a finanszírozási nehézségek miatt egyre többen kénytelenek lehúzni a redőnyt – példa erre a Goldsun tönkremenetele is. A finanszírozási problémák hátterében az áll, hogy a tartósítóiparban a nyersanyag átvétele után azonnal, legkésőbb egy hónapon belül ki kell(ene) fizetni az eladókat, ám a késztermékért hónapok múlva érkezik meg a pénz. A FÁK-piacokon még ennél is rosszabb a helyzet, onnan általában fél évvel később érkezik meg az átutalás.
Galambos József, a Konzervgyártók Szövetségének főtitkára szerint a piacon a termékek hetven százalékát előállító 22 nagy társaság diktál. Ezek közül kiugróan magas a mintegy 19 milliárd forintos árbevételű Limpex forgalma, míg a többi szereplő viszonylag egyforma súlyt képvisel a piacon. Mivel Galambos szerint a jövőben is a nagyok viszik a prímet, a kisebb cégek számára csak a helyi ellátás, a kézimunka-igényes, speciális termékek előállítása marad.
Ölbe tett kézzel azonban a nagyobb cégek sem ülhetnek: ha ugyanis a nemzetközi piacokon versenyben akarnak maradni, akkor jelentős lépéseket kell tenniük a műszaki fejlesztésben és a gazdaságosság javításában is, hiszen az évente 600-700 ezer tonna terméket, mai árakon közel 100 milliárd forintos termelési értéket előállító konzervipar mintegy 30 százalékos kapacitásfelesleggel küszködik, és a verseny a jövőben erősödni fog