Az angliai mérkőzés július elején kezdődött. A két csapat: a Londoni Klub nemzetközi koordinációs bizottsága, illetve az adósok teljesen új összetételű küldöttsége. Előbbi élén a Chase Manhattan Bank egyik csúcsmenedzsere áll, míg utóbbit Danko Djunics, Jugoszlávia új pénzügyi csillaga, a J. P. Morgan bankház egykori munkatársa, a Deloitte and Touche belgrádi irodájának jelenlegi első embere vezeti. Egy olyan technokrata tehát, akit Milosevics nemrégiben a gazdasági reform egészéért felelős miniszterelnök-helyettesi posztra emelt.
Djunics a gyors privatizáció, a szigorú fiskális és monetáris ellenőrzés híve. Az angol fővárosba érkezve a Financial Timesnak úgy nyilatkozott: “Ha nem sikerül megszüntetnünk a pénzügyi szankciókat, nem jutunk előbbre; a gazdaságot megfojtják a korlátozások.”
Milosevics legfőbb politikai célja, hogy további négy évig hatalmon maradjon: ezt a keddi államelnökké választásával sikerült is bebiztosítania. Miután alkotmányos korlátok miatt nem lehet még egyszer Szerbia elnöke, most ezt, az eddig hatalom nélküli jugoszláv (Szerbia és Montenegro) elnöki posztot akarja a hatalom középpontjába emelni. Kénytelen volt azonban belátni, hogy külföldi tőkére van szükség a még át nem alakított, szocialista stílusú gazdaság újjáélesztéséhez, amelyet tönkretett a háború, az ENSZ négy-éves kereskedelmi embargója, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió által támogatott pénzügyi szankciók. Ez tehát a londoni tárgyalási menet kezdeményezésének politikai háttere és indoka.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) által kiközösített Belgrád egyre nehezebben tűrte, hogy Szlovénia, Horvátország, sőt Macedónia is sorban átütemezte az egykori Jugoszlávia adósságának rá eső hányadát az állami, illetve a kereskedelmi hitelezőket tömörítő Párizsi és Londoni Klubbal, majd állami és vállalati kötvénykibocsátásokkal és részvényeladásokkal több száz millió dollárhoz jutott.
A pénzügyi háttér és az arányok a következőképpen alakultak: az egykori köztársaságok elvállalták a jugoszláv adósság egy bizonyos hányadát. Ezt a szövetségi állam 1991-es felbomlása előtti utolsó átütemezési megállapodás, az 1988-as Új Finanszírozási Szerződés (New Financing Agreement, NFA) értelmében még kinnlevő 4,2 milliárd dollár százalékában határozták meg.
Szlovénia az NFA 16,4 százalékát, Mecedónia 5,4 százalékát, Horvátország pedig 28,5 százalékát vállalata. Öt év után, 1996 novemberében “Kis-Jugoszlávia” végre beleegyezett, hogy elvállalja az egykori szövetségi adósság 36,5 százalékát, s ezzel pénzügyileg is feladta azt a korábbi, időközben abszurddá vált igényét, hogy Jugoszlávia egyetlen utódjának tekintsék. Kis-Jugoszláviának összesen – a már korábban esedékes tőkerészletekkel és kamatokkal együtt – körülbelül 2,5 milliárd dollárt kellene fizetnie.
Miközben a jugoszláv gazdasági helyzet teljes normalizálásának továbbra is jelentős politikai akadályai vannak, a Londonba érkező küldöttség felhatalmazása arra szól: a tárgyalások eddigi eredményeire építve egyezséget kell elérni.
A hitelező bankok is megállapodást akarnak, amelynek részeként Brady-típusú kötvényeket bocsátanának ki, a többi egykori jugoszláv tagköztársaság által kibocsátott hagyományos kötvények helyett – vélekedett az ING Barings azon szakértője, aki helyet kapott a Londoni Klub delegációjában.
Djunics a sikeres adósságátütemezést csak első lépésnek tekinti az egykori jugoszláv tagköztársaságokkal és a világ többi részével fennálló kapcsolatok normalizációja felé. Az igazi veszély szerinte az, hogy a szankciókat Belgrád mentségnek tekintheti a gazdasági tétlenségre. Meghatározott reformlépések megkezdése azonban elengedhetetlen a szükséges IMF-hitelek felvállalásához. Djunics az első és legfontosabb lépésnek a privatizációt tekinti. Aligha véletlen, hogy a magánosítás módosított alapelveit – amelyek november elsején lépnek hatályba – épp a Londoni Klubbal folytatott tárgyalások megkezdéséhez időzítve hozták nyilvánosságra Belgrádban.
A szerb kormány a módosított privatizációs törvényjavaslatban nyilvánvalóvá tette, hogy fontos közművek (elsőként az EDS villamos energia szolgáltató és a Nis olajvállalat) is felkerülnek az értékesítendő vállalatok listájára. “Elengedhetetlen, hogy végrehajtsuk a tulajdonviszonyok átalakítását. Egyértelmű politikai akarat van a végrehajtás mellett” – nyilatkozta Milan Beko. A privatizációs miniszter jóslata szerint a jugoszláv vállalatok négyötödét gyorsított ütemben, két éven belül privatizálni fogják. A magánosítás jellege azonban olyan, hogy a vállalati alkalmazottak – maximum 6 ezer márka névértékben – ingyenesen kapnak részvényeket, egyes vállalatok tulajdonrészének pedig a 60 százalékát térítésmentesen adják át.
Ettől függetlenül új jelenség, hogy a Telecom Serbia 49 százalékát májusban megvette az olasz Stet és a görög OTE. Közgazdászok becslése szerint jelenleg a szerb tőke mindössze 5 százaléka működik a magánszektorban, ugyanakkor ez a kör termeli meg a GDP 30 százalékát.