A nagy pénztár a jó pénztár – sokáig ez a felfogás uralkodott az önkéntes pénztárakba belépni szándékozók körében. Ennek megfelelően – különösen a szerveződés első szakaszában – elsődlegesen azt vizsgálták: hány tagja van a kiszemelt szervezeteknek, illetve azok milyen tagdíj-konstrukciókat kínálnak. Mára ezen szempontok mellé felzárkózott a kezelt vagyon nagysága, és a működési költségek vizsgálata is. A verseny jelenleg abban folyik, hogy a tagoktól befolyt pénzből milyen arányban és mennyit különítenek el a működési, likviditási és fedezeti alapok számára. Az első kettőből fedezik ugyanis a működés során felmerülő költségeket (például bérleti díj, alkalmazottak bére, a vagyonkezelő és a letétkezelő díja), míg az utóbbira befolyó pénz az az összeg, amelyet a tagok egyéni számláján jóváírnak és ott kamatoztatnak. A pénztárak kezdetben meglehetősen magas költségekkel dolgoztak (nem volt ritka az olyan szervezet sem, amely a tagoktól beszedett díjak 20-25 százalékát fordította költségeinek fedezésére), mára azonban ez az arány fokozatosan lecsökkent. A piaci átlag jelenleg tíz százalék körül lehet, a beszedett díjak közel kilenctizedét tehát az egyéni számlákon írják jóvá.
A működési költségek drasztikus csökkenésében a szakértők szerint nem kis szerepe van annak, hogy a piacon megjelentek a nagy intézményi befektetők (elsősorban a bankok és biztosítók), amelyek – erős tőke és tulajdonosi hátterükkel – rendre “aláígérnek” a kisebb pénztáraknak. Számukra ugyanis elsősorban a piacszerzés a fontos, ennek érdekében pedig az alapítók hajlandóak átvállalni akár a működés költségeinek egy részét is. Nem véletlen, hogy az efféle hátterű szervezetek ma már a tíz legnagyobb nyitott pénztár között is előkelő helyet foglalnak el (lásd táblázatunkat). Az egy tagra eső vagyon alapján listavezetőnek számító Aranykor Nyugdíjpénztár mint a Magyar Hitel Bank pénztára – például alig hétszázalékos “árréssel” dolgozik, de hasonlóan alacsonyak a működési költségek az ÁB-Aegon vagy Hungária Biztosító pénztáránál is. Ennek hatására viszont azon szervezetek is kénytelenek csökkenti költségeiket, amelyek nem rendelkeznek hasonló tőkeháttérrel. Az éles versenyből mindazonáltal a tagok profitálnak, hiszen a megtartásukért folytatott küzdelem költséghatékony gazdálkodásra kényszerít.
Némileg más a helyzet a zárt (ágazati vagy szakmai alapon szerveződő) pénztáraknál. Itt a legnagyobb szervezetek elsősorban egy adott vállalat soraiból toborozzák tagjaikat (ilyen például a Mol vagy az OTP pénztára); ezen cégek – amellett, hogy kiegészítik munkavállalóik tagdíjbefizetéseit – még a működés költségeihez is hozzájárulnak (például ingyen biztosítják az irodahelyiségeket). Így fordulhat elő, hogy ebben a körben akad olyan pénztár, amely a befizetéseknek csupán egy százalékát különíti el költségeinek fedezésére.
Az ilyen szintű költségverseny a szakértők szerint könnyen odavezethet, hogy néhány pénztár előbb-utóbb vagy bedobja a törülközőt, vagy pedig valamelyik tőkeerős bank, illetve biztosító “karjaiba” veti magát. A rossznyelvek szerint néhány társaság ezt a tendenciát különféle “árukapcsolással” is igyekszik erősíteni: némely biztosító állítólag külön jutalékot fizet azon vállalatoknak, amelyek saját munkahelyi pénztárukat hozzáviszik; mások az egyéb biztosítási módozataikból adnak különféle kedvezményeket. Mindazonáltal a piac előbbutóbb nyilván letisztul, és a verseny súlypontja áttevődik majd arra, hogy az egyes pénztárak miként gazdálkodnak a rájuk bízott vagyonnal.
Ezen a területen ma még teljes az összevisszaság; nem utolsósorban azért, mert nem alakult ki egységes metódus a pénztárak befektetési teljesítményének mérésére (lásd erről írásunkat a 33-34, oldalon). Ez is magyarázza, hogy az egyes pénztárak által megadott éves hozamok között igencsak nagy a szórás. Ennek tükrében legalábbis érdekes kezdeményezésnek tűnik az a várhatóan augusztusban megjelenő pénztári évkönyv, amely 40 pénztár – önkéntesen átadott – adatait igyekszik egységes számítási metódus alapján összehasonlítani. Ennek előzetes adatai arról tanúskodnak, hogy a legmagasabb hozamot elért pénztárak – elsősorban jól megválasztott részvénybefektetéseiknek köszönhetően – átlagosan 30 százalék feletti hozamot voltak képesek elérni; míg a konzervatívabb befektetési politikát folytatóknál (mint például néhány biztosító pénztára) ez az érték alig 22-27 százalék között mozgott.
Egy közelmúltban végzett felmérés szerint (lásd erről külön írásunkat) a pénztárt választók között egyre fontosabb szempont, hogy mennyire van biztonságban befizetett összegük. Ez nem is csoda, hiszen e szervezetek hosszú távú megtaharításokat gyűjtenek: a tagdíjfizetés időtartama elérheti akár a 15-20 évet is. Az ebből fakadó bizonytalanságokat a pénztárak ma elsősorban azzal igyekeznek kiküszöbölni, hogy részben átláthatóvá teszik portfóliójukat, és legalább azt feltüntetik, hogy befektetéseiken belül mekkora a biztonságosnak tekinthető állampapír-hányad. Néhány – főleg banki – pénztár odáig megy, hogy még hozamgaranciát is nyújt tagjainak.
A biztonsághoz az is hozzátartozik, hogy kik kezelik pénztári vagyont. Ezen a területen azonban még távolról sem tiszta a kép. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis minden pénztár maga döntheti el, hogy a tagdíjakból befolyt összegek forgatását saját maga végzi, vagy ezt inkább “profikra” bízza. Az elmúlt időszakban ugyan nőtt azon pénztárak száma, amelyek egy (esetleg több) vagyonkezelőt alkalmaztak, ám nem kizárt, hogy ez a szám a közeljövőben drasztikusan csökkeni fog. Ennek oka, hogy a vagyonkezelők általában a kezelt vagyon és az elért hozam nagyságától teszik függővé díjukat; a működési költségekre elkülönített alapok lefaragásával viszont egyre fogy az a pénz, amit a pénztárak erre a szolgáltatásra fordíthatnak. Vagyonának gyarapodásával ugyanakkor néhány pénztár rövidesen elérheti azt a kritikus méretet, amikor a működési alap már nem nyújt elegendő fedezetet a vagyonkezelő és a vagyonkezelés díjának ellentételezésére. Ennek hatására a szakértők szerint jó néhány pénztár dönthet majd úgy, hogy saját kezébe veszi a sorsát. A nagyobb vagyonúak esetében azonban még a “saját erős” vagyonkezelés mellett is előfordulhat, hogy a költségek meghaladják majd az erre fordítható összeget.
Nem véletlen, hogy az önkéntes pénztárakról szóló törvény küszöbönálló módosításánál is a biztonság és garancia jelszavát tűzték az előkészítők a zászlóra. Ennek jegyében például az alapok felosztására vonatkozó előírást úgy módosítanák, hogy “az egyes alapok befektetéseinek kiadásait annak az alapnak a terhére lehessen elszámolni, amelynek befektetése kapcsán a költségek felmerülnek”. Ez pedig azt jelentené, hogy – szemben a jelenlegi gyakorlattal – a fedezeti alap vagyonkezelésének költségei nem a működési, hanem a fedezeti alapot terhelnék. Törvénybe illesztenék ugyanakkor azt a ma már elterjedt gyakorlatot is, hogy a pénztárak minden egyes újonnan belépett tagtól egyszeri – úgynevezett belépési – díjat szedhetnek. Ezt a furcsa “divatot” a biztosítók terjesztették el a piacon, elsősorban azért, mert ebből a díjból jutalékot fizethetnek a tagokat toborzó ügynököknek. Ma azonban semmilyen szabályozás nem vonatkozik arra, hogy mekkora lehet ennek a díjnak a mértéke. Ennek megfelelően aztán meglehetősen vegyes a kép: van olyan pénztár, amely 1500-2000 forintot is elkér az újonnan soraiba lépőktől. A törvénymódosítás során mindenesetre úgy tervezik: a legalizálás mellett egy füst alatt azt is limitálják, hogy a pénztár mekkora összeget kérhet el egyszeri befizetést gyanánt.*