A kötelező, tőkefedezeti elven működő pénztárakról szóló törvény összeállításakor a jogalkotó abból indult ki, hogy olyan területeket, szervezeteket, kapcsolódási pontokat kell találni, ahol az állampolgárok szervezetten jelennek meg. A kötelező pénztárak megalapítását ugyanis mégsem lehet pusztán tizenöt természetes személy döntésére bízni: célszerűbb ehhez egy nagyobb sokaságot megtalálni. A lehetséges alapítók számbavételekor szóba jöttek a munkáltatók, a kamarák, a különböző szakmai egyesületek, érdekképviseletek. S a “jelöltek” közé került a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat is, amely helyzetéből adódóan – az állampolgárok igencsak kiterjedt csoportjával áll kapcsolatban. Innen pedig már csak egy lépés volt az önkéntes pénztár, amely szerveződés több szempontból is előnyösnek mutatkozott a kötelező pénztári feladatok el látására.
E körben például kialakult már az a szakemberréteg, amely kellő felkészültséggel bír egy kötelező magánpénztár megalapításához. A dolgot megkönnyíti, hogy a két pénztártípus igen hasonló. Az eltérések nagyjából abban foglalhatók össze, hogy a kötelező pénztáraknál – a nyugdíjrendszerben elfoglalt helyük okán – sokkal több a garanciális elem; jogi és működési szempontból azonban az önkéntes pénztárak a magánpénztárak egyfajta előképei.
Mindez persze a jogalkotás kezdeti fázisában még korántsem volt bizonyos. Ekkor még két álláspont vitázott egymással: az egyik hívei inkább nyugdíjalapokat képzeltek el második pillér gyanánt, míg a másik álláspont szerint inkább pénztárakra kellene alapozni ezt az öngondoskodáson alapuló nyugdíjpillért. (A különbség számottevő: egy nyugdíjalappal szemben például a kötelező járulékfizetését teljesítő polgár ügyfélként tud csak fellépni; a pénztártagok ellenben az intézmény tulajdonosai is egyben, akik a közgyűlésen keresztül érvényesíthetik akaratukat.)
Nos, végül az utóbbi nézet kerekedett felül. A kérdés már csak az volt, milyen formában láthatna el egy önkéntes pénztár kötelező pénztári feladatokat. A legalkalmasabbnak végül azon megoldás bizonyult, amely szerint az önkéntes pénztár kötelező pénztári feladatot is elláthat. És itt az is szócskát érdemes hangsúlyozni. Nem arról van szó ugyanis, hogy egy önkéntes pénztár egészében átalakulna magánpénztárrá – erre már csak a megtakarítások eltérő jellege miatt sincs mód -, hanem arról, hogy, egy személyben” vállalhat kötelező pénztári feladatokat is.
Ezzel kapcsolatban egy érdekes új jogi helyzet léphet fel: a kettős pénztártagság intézménye. Lesznek olyan tagok, akik csak az önkéntes befizetéseket teljesítik; mások csak a kötelező befizetést szánják az adott intézménynek; s biztosan lesznek olyanok is, akik mindkét szolgáltatást igénybe veszik. Emiatt az önkéntes pénztárak pénzforgalmi szemléletű számvitelét alighanem felváltja majd a kötelező pénztárak üzemviteli szemléletű kettős könyvvitele.
Nehezen jósolható, hogy – ha eltekintünk az előbb felvázolt kettős működésű szervezetektől – a kötelező és az önkéntes pénztárak vajon egymás vetélytársai, avagy egymás kiegészítői lesznek-e inkább. Nem halásszák-e majd el a kötelezők az önkéntesektől azon biztosítottakat, akik tőkefedezeti alapon kívánnak gondoskodni jövőjükről? A Pénztárfelügyelet munkatársai mindenesetre úgy látják: korántsem biztos, hogy a két biztosítási forma majdan egymás konkurenciájaként jelentkezik. Valószínűbb, hogy – mivel szolgáltatásaik eltérőek – a két szervezettípus más-más pénzekre “startol” majd. A kötelező pénztáraknál például érvényesülni fog egyfajta járulékplafon; ezen intézmények nem alkalmasak arra, hogy korlátlanul “tömjék” beléjük a pénzt a biztosítottak, hiszen ők csak jövedelmük meghatározott százalékát fizethetik be járulék gyanánt. (A törvénytervezetben is rögzített lehetőség szerint a bruttó jövedelem 8-10 százalékát lehetne majd befizetni egy kötelező pénztárba. Az önkéntes pénztáraknál nincs ilyen felső határ.)
A nyugat-európai tapasztalatok is azt mutatják, hogy először az önkéntes rendszerek alakultak át kötelezőkké. Amikor ez a biztosítási forma már a társadalom kellően nagy részét fogta át, akkor a törvényhozók több helyen úgy döntöttek: jogilag is szentesítik a helyzetet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy elhalna az önkéntes pénztárak hálózata. Nem árt emlékezni arra sem, hogy a nyugdíjjogosultak egy jelentős része – például az 1947 előtt születettek – előtt bezárultak az új, kétpilléres szisztémába vezető kapuk. Ezzel szemben a hatályos pénztártörvénynek már jelenleg is van olyan szakasza, amely éppen a nyugdíjkorhatárhoz közelítők számára kedvezőbb (mert például munkáltatói járulékátvállalási lehetőségeket biztosít). Számosan lehetnek olyanok is, akik nem elégednek meg az első két pillér által nyújtható ellátással (azaz a “tűrhető” nyugdíjszínvonallal); többet szeretnének kapni, s ehhez az elvárt kiegészítéshez például az önkéntes pénztáraktól juthatnak hozzá. A két forma összekapcsolása azért is előnyös lehet, mert ezzel – a már meglévő szakembergárda, szaktudás és infrastruktúra kihasználásának köszönhetően – a hatékonyság javítható. Az egy intézményen belül működő önkéntes és kötelező pénztár nyilvántartásainak persze el kell különülniük: a két részleg számára külön pénzügyi tervet kell készíteni, s a befektetéseknek is szeparáltaknak kell lenniük. Ez némi többletkiadással járhat, másfelől viszont egy ilyen “kétfejű” pénztár egy nagyobb egységként jelenhet meg a tőkepiacon, s így – a gyarapodó tőkeállományt is figyelembe véve – sokkal kedvezőbb kondíciókat érhet el.
A kötelező biztosítói szerepvállalásról az önkéntes pénztárak közgyűlése kétharmados többséggel határozhat. A jelentős többletterhek miatt aligha valószínű, hogy valamennyi pénztár végrehajtaná ezt a kiterjesztést; a piaci jelzések alapján annyi azonban biztosra vehető: szép számmal lesznek olyanok, akik vállalják majd a kihívást.
Járt úton. A magán-nyugdíjpénztárakhoz a sikeres önkéntes pénztárak adták a mintát