Ma meglehetősen nehéz az egyes pénztárak vagyonkezelői teljesítményét összemérni mivel azoknak egyelőre nem kötelező nyilvánosságra hozniuk a munkájukat minősítő legfontosabb mutatószámokat, ráadásul hozamot is többféleképpen számíthatnak. Így egyáltalán nem biztos, hogy az egyik pénztár 30 százalékos hozama a valóságban is nagyobb a másik 27 százalékos teljesítményénél.
Az objektív összehasonlíthatóságot lehetővé tevő metódusok kidolgozása – az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak Felügyeletének irányításával – idén megindult, a mindenki által elfogadott és gyorsan hasznosítható standardok azonban még váratnak magukra. A pénztáraknak – az 1996-os évüket “kísérleti jelleggel” értékelve – egyelőre három mutatót kellett kiszámítaniuk, illetve szövegesen is elemezniük az éves beszámolójukat kiegészítő mellékletben.
Ezek közül a legkevesebb gond a pénztár befektetett eszközeinek változását bemutató résszel van. Ebből a tag képet kaphat a pénztári vagyon piaci értékéről, mégpedig az egyes befektetési elemek-folyószámla, házi pénztár, kincstárjegyek, állampapírok, tőzsdei és tőzsdén kívüli részvények, befektetési jegyek, határidős és opciós üzletek – szerinti bontásban. Sokkal kritikusabb a szakma véleménye az úgynevezett ENE mutatóról, azaz a pénztár egységnyi nettó eszközértékét december 31-ei fordulónappal megjelenítő számról. Ennek értékét úgy kaphatjuk meg, hogy a pénztár befektetett eszközeinek piaci, illetve nyilvántartási értékét egyaránt csökkentjük a pénztár fordulónapon fennálló kötelezettségeivel, majd az így korrigált piaci értéket elosztjuk a módosított nyilvántartási értékkel. A meglehetősen nehezen értelmezhető mutatót sokan semmitmondónak és manipulálhatónak tartják. Ráadásul bármiféle értékelés, összehasonlítás során az ENE könnyen hamis következtetések levonására adhat alkalmat: egyfelől teljesen különböző értékekhez is tartozhat egyenértékű vagyonkezelői teljesítmény; másrészről az eszközöket gyakrabban cserélő, aktív portfóliókezelés esetén a mutató óhatatlanul alacsonyabb értéken zár, mintha a vagyonkezelő hosszú ideig ülne a papírjain.
A kötelezően kiszámítandó harmadik mutató a hozamráta, amely a befektetési portfólió pénzáramlásokkal korrigált éves hozamát adja meg – a leginkább még mindig ez alkalmas a befektetések hatékonyságának összemérésére. Ezzel a mutatóval kapcsolatosan is kétféle számítási technika létezik, a szerint, hogy a pénztárba érkező befizetéseket napi vagy negyedéves átlagolás szerint veszik figyelembe. A dolog szépséghibája, hogy azonos teljesítmény mellett – éves szinten akár kétszázalékos különbség is adódhat a módszerek között, jobbára a negyedéves metódus hátrányára. Az ok, hogy a pénztárakba december végén – az adókedvezmény kihasználása miatt – általában komoly pénzek áramlanak. Ezekkel néhány nap alatt nem lehet ugyan jelentős hozamokat elérni, ám a negyedéves átlagolás lényegében ezeket is november közepi beérkezéssel veszi figyelembe. (A jelen állás szerint egyébként a pénztárak választhatnak a két módszer között; jelentéseikben csupán azt kell feltüntetniük, hogy melyiket alkalmazták.)
A pénztárak vagyonkezelői teljesítményének mérése körüli bizonytalanság a jövőben csökkenhet – mondta el a Figyelőnek Németh András, a Pénztárfelügyelet befektetési főosztályának vezetője. A hozamráta számításakor például a felügyelet várhatóan az ősszel elrendeli a napi átlagoláson alapuló módszer kötelező használatát. A tervek között szerepel a mostaninál informatívabb, egyértelmű mutatószámok kidolgozása is, így könnyen lehet, hogy az ENE sorsa megpecsételődik. Emellett azt is szeretnék elérni, hogy a pénztárak kötelezően hozzák nyilvánosságra tevékenységük legfontosabb irányszámait, ehhez azonban az idevágó törvény, illetve kormányerejű rendelet módosítására is szükség lenne. Ugyanez a helyzet a piaci szereplőknek csak gondot okozó pénzforgalmi szemléletű könyvelés megváltoztatásával is, amely szerint most a pénztárak a tagok egyéni számláján csak a pénzügyileg realizált hozamokat írhatják jóvá. Így például az állampapírkamatokat csak kamatfizetéskor, az árfolyamnyereséget csak a papírok értékesítésekor számolhatják el, a befektetés futamideje alatt nem. Emiatt a pénztárak túlnyomó többsége – hogy hozamait “realizálhassa” – az év végén eladja, majd visszavásárolja értékpapírjait. Amennyiben azonban áttérhetnének a kettős könyvelésre, a tagok számára bosszantó hozam-jóváírási problémák megszűnnének.
A felügyelet eddig végzett ellenőrzései egyébként azt mutatták, hogy a pénztárak hozamszámításai megfelelőek; az érdeklődő belépőknek tehát a számokban nem kell kételkedniük. Igaz, ha értékelni szeretnék a kiszemelt pénztárak teljesítményét, a mutatók közös nevezőre hozása már nem kis feladat. Amúgy a statisztikák kozmetikázása hosszabb távon nem lenne kifizetődő, hiszen a felügyeletnek komoly jogosítványai vannak arra az esetre, ha a tagság érdekeinek, jogának a csorbítását észlelné bármely pénztárnál: rendkívüli közgyűlést hívhat például össze, s javaslatot tehet a vezetők leváltására is. (Efféle fellépésre – erősítette meg Németh András – már volt is példa.) Más kérdés, hogy a reménybeli tag a tapasztalatok szerint egyelőre még nem a tényleges hozamok alapján választ: legfeljebb a költségekre fedezetet nyújtó működési alap mértékét veszi szemügyre. Nem véletlen, hogy a pénztárak egyelőre a reklámokban nem is az elért hozamaikat, hanem a működési, illetve a tag egyéni számláján azonnal jóváírandó fedezeti hányad nagyságát hangsúlyozzák. A piaci verseny következtében a kezdeti 15/85 százalékos arány ma már 5/95 százaléknál tart. Pedig három év alatt a fedezeti alapok közötti egyszázalékpontos eltérést akár már kétszázalékpontos hozamtöbblet is könnyen képes ellensúlyozni.
A jelenlegi rendszerben egyébként a teljesített hozamoknál is kisebb hangsúlyt kapnak a felszámított költségek. Holtzer Péter, a közel harminc pénztár több milliárd forintját kezelő Creditanstalt Értékpapír Rt. főosztályvezetője például kérdésünkre úgy vélekedett: a jól működő pénztárak költségszintjének valahol a befektetési alapok közelében, vagyis a kezelt vagyon 1-3 százaléka között kell mozognia. Egyelőre azonban a pénztárak működése során ténylegesen felmerült költségekről keveset tudni. Nem véletlen, hogy a szakember szerint a még csak formálódó adatszolgáltatási rendszerben a legfontosabb tételek – vagyonkezelői, adminisztrációs díjak, személyi kiadások részletezésének is helyet kellene kapnia. Hogy emellett még mi kerüljön be a befektetők tájékozódását segítő nyilvános információk közé, arról a pénztáraknak, a vagyonkezelői szakmának és a Pénztárfelügyeletnek kellene minél hamarabb megegyeznie.