A nyugdíjrendszer átalakítása azon a felismerésen nyugszik, hogy a páratlanul magas adó- és járulékkedvezmények páratlanul nagy népszerűségnek örvendenek az adófizetés alól kibújni egyébként sem tudó polgárok között. Mivel mindez egy évtizedekre szóló reform elméleti megalapozásaként igencsak sovány, marad az illúziókkal való feldúsítás: a polgárok ezután majd érdekeltek lesznek a járulékfizetésben, lesz valahára nemzeti tőke, lesznek hosszú lejáratú források, élénkülni fog a gazdaság és így tovább. S pénzügyminiszterünk tulajdonképpen visszafogott: március óta nem beszél a második pillérben felhalmozódó nyugdíjfedezet gazdasági növekedést generáló hatásáról. Őt nem lehet rajtakapni (túl nagy) szakmai turpisságon, elég ha a kabinet és a kormánypárti frakciók tagjai hisznek mindebben.
A tőkefedezeti pillér létrehozására azonban szükség van. A népesség öregedése, az egyre kisebb létszámú generációk okozta problémák csak a terhek átrendezésével csökkenthetők: az időskori anyagi biztonság költségeit egyre inkább arra a generációra kell terhelni, amely azt igénybe fogja venni. Ennek az átrendezésnek komoly ára van, áldozatokat kell hozni érte (ténylegesen erről szól a nyugdíjreform) – s ez az, amit a kormány a legkevésbé sem akar a társadalom orrára kötni. A pénzügyminiszter “semmifajta többletterhet senkinek nem jelent” esküvésének valóságtartalma iránt önmaga ébreszt kétségeket azon kijelentésével, hogy “a vizsgálatok végeredménye véleményünk szerint (sic!) az, hogy a kormány által javasolt új rendszer hosszú távon is biztonsággal finanszírozható”.
A nyugdíjreform ára a tőkefedezeti pillér létrehozása miatti azonnali pénzügyi egyensúlyromlás. A reform legelső következménye a Nyugdíjbiztosítási Alap hiánya, amit állampapír-kibocsátással kell pótolni. Csakhogy a magán nyugdíjpénztárak (továbbiakban: pénztárak) nem tudnak ennek megfelelő kínálatot szembeállítani, mert pénzük egy részét már “elműködték”. S ha e rés csekély is az első évben, a későbbiekben tágulhat, s a hiányok halmozódása már rejthet veszélyeket. A kitörés kinövést jelent: a pénztárvagyon hozama meghaladja az állampapírok kamatait. Ebben reménykedni azonban legalább 1,5-2 évtizedig illúzió. (Ez mellékesen romba dönti még az előterjesztés legpesszimistább egyéniéletpálya-szcenárióját is.) Mindebből egyértelműen kiderül: az azonnali, kapkodó lépésnek nincs gazdasági oka (legfeljebb politikai) és a kezdetben kisebb mértékű járadékátcsoportosítás nagyobb korrekciós lehetőséget ad (lesz még hálás a kormány a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatnak). Míg az árat most kell megfizetni, az előnyök csak nagy sokára jönnek. Ezen előnyök egyike – legalábbis ami a pénzügyi kormányzatot illeti -, hogy a tőkefedezeti pillér járadékának mértékére semmiféle ígérvényt nem kell adniuk, míg ez a felosztó-kirovó rendszerben elképzelhetetlen.
A nyugdíjreformért fizetendő ár a legszorosabb összefüggésben a pénztárak működési költségeivel áll. A rossz szabályozás magas működési költséget jelent, amit a pénztártagoknak alacsonyabb nyugdíjjáradék és magasabb államadósság formájában kell megfizetniük. Tehát hatalmas a tét, s egyáltalán nem mindegy, milyen intézmények a nyugdíjpénztárak. Egyáltalán, mi a pénztár?
Az egy-ügyű jószág és a hozam
A nyugdíjpénztár egy-ügyű jószág: egyetlen feladata, hogy pénzből pénzt csináljon. Az elsőként említett pénz a tagok járulékbefizetése (tagdíj), a második pedig a tagnak, illetve kedvezményezettjének járó kifizetés. A nyugdíjpénztár tehát abban különbözik a befektetési alaptól, hogy a befizetés nem önkéntes, s a megtakarítás kivételének pontosan megszabott rendje van: arra csak a nyugdíjkorhatár betöltése után, főszabályként életjáradék formájában van mód. Ez utóbbi az, amivel a pénztár több, mint a befektetési alap: nyújthat egyéni kockázatelbírálás nélküli életjáradékot, amelynek mértékét módja van minden évben korrigálni, de ezt a szakmailag legegyszerűbb, biztosításnak alig nevezhető tevékenységet sem kötelező folytatnia. Tehát a nyugdíjpénztár egyenlő befektetési alap plusz alig biztosító vagy nulla. Vagyis nincs “pénztárszakma” és “pénztártevékenység”, csak befektetési és biztosítási szakma és tevékenység van.
Mivel a pénzhez hasonlóan a portfóliónak sincs szaga, a különbségek egydimenziósak: két nyugdíjpénztár közül az a jobb, amelyik magasabb hozamot ér el. Amennyiben a hozamok mérhetők és mérésük korrekt, nyilvánosságuk pedig garantált, s az átlépést – ha korlátok közé terelik is – nem akadályozzák, a piac idővel úgyis kiszelektálja a gyengén teljesítőket.
A hozam korrekt megállapításának két alapfeltétele van: a portfólió piaci értéken való mérése és a hozam befizetésekre való vetítése. Amennyire magától értetődő ez egy befektetési alapnál, olyannyira nem adott a pénztáraknál. Ezt ezen intézmények hírből sem ismerik – helyette a pénzforgalmi szemlélet dívik, amely tökéletesen inadekvát azzal a törekvéssel, hogy a befektetési teljesítményeket összehasonlíthatóvá tegyék. A kötelező nyugdíjpénztárak esetén már megfigyelhető némi pozitív elmozdulás ebbe az irányba, de ez inkább az előterjesztők amolyan “taktikai engedménye”, ami a kormányrendelet szintjén értelmét veszti. A hozamok egyéni számlán való jóváírásának aktusa – melyre három havonta kell sort keríteni – már önmagában is félrevezető: a befektetési alapoknál ez minden nap megtörténik, de elvben megtörténhetne akár minden pillanatban is. Persze itt a “jóváírás” nem könyvelési aktus, hanem az egy befektetési jegyre jutó eszközértékben való változás nyomon követése.
A korrekt teljesítménymérés másik alapfeltétele – a hozamnak a befizetésekre való vetítése – szintén nem adatik meg. A pénztártagok egyéni számlájára nem a teljes befizetése kerül; elsősorban a működésre fordítandó részt vonják le, ami önmagában akadályozza a teljesítmények összehasonlíthatóságát. (A hüvelykujjszabály az, hogy egy százalék működési költség ugyanannyival kisebb hozamot jelent.) Bár nagyon egyszerű technikai módosítással e probléma elhárítható lenne, ehelyett a törvényjavaslatba csupán az összehasonlíthatóság szépen hangzó elve került, és a “költséghatékonyság” (portfólió-befektetések esetén értelmetlen) fogalma. A befizetésekre vetített hozam egyetlen mutatóba sűríti a pénztár teljesítményét, amely mellett ugyan érdekes lehet a működésre fordított költségek ismerete, de ez végül is sokadrangú kérdés.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a törvényjavaslat bár óhaj szintjén deklarálja, valójában a korrekt teljesítménymérés lehetetlenné tételével akadályokat gördít a pénztárak közötti hozamverseny kialakulása elé. Ez már önmagában is drágítja a rendszert, emelve ezzel a költségvetés terheit és csökkentve a pénztártagok nyugdíjvárományait.
Kié a pénztár?
A pénztár a pénztártagoké. Legfontosabb döntéshozó szerve a tagokból (vagy küldötteikből) álló közgyűlés. Kérdés, hogy ennek az egyesületek mintájára létrehozott, személyes “tulajdonosi” aktivitáson alapuló – jogelméletileg tévesen “nonprofit”-nak nevezett – szervezetnek van-e olyan hatékonysági többlete, amely indokolhatja a pénzügyi kormányzat averzióját egyéb, “forprofit” megoldásokkal szemben, mint például a forprofit nyugdíjalap-kezelő által működtetett nyugdíjalap?
Legyen szó pénztárról vagy alapról, a teendő ugyanaz: a befizetésekből a megfelelő portfóliót kell létrehozni és a tőkepiaci történések függvényében ennek összetételét folyamatosan módosítani. Az a jobb, aki magasabb hozamot képes elérni. Végül is a piacnak kellene döntenie – ha hagynák. A “nonprofit” nyugdíjpénztár kizárólagossága ideológiai indíttatású: az Antall-Boross kormány szocialisztikus illúzióit és népnevelői attitűdjét átvette a Horn-kormány is. A pénztárak önálló entitássá válására másfélszáz évvel ezelőtt még lett volna esély, de ebben reménykedni ma már nevetséges illúzió.
A biztosítók előbb, a bankok valamivel később rájöttek arra, hogy a pénztár valójában forprofit intézmény, csak a profit a pénztáron kívül realizálható. Tehát létrehozták pénztárkezelő cégeiket és alkalmazottaikkal megalakíttatták az úgynevezett nyílt területi pénztáraikat. Ezek igazgatótanácsai első dolgukként a nyilvántartások vezetésére és/vagy vagyonkezelésre szerződést kötöttek munkáltatóikkal és/vagy az általuk alapított pénztárkezelő céggel. A pénzügyi kormányzat e folyamatot előbb akadályozni próbálta, majd mint kedvére valót fogadta el, és kezdte ajánlgatni a biztosítói, banki háttérrel működő pénztárakat. A nagy felfutás ezeknek köszönhető, mert a tagok részére e háttér jelenti a garanciát: ezen üzleti érdek nélkül csak a kalandorok előtt nyílt volna nagyobb tér. Biztosak lehetünk benne, hogy e pénztárak fogják felszívni a tagságra kötelezettek, illetve a tagságot választók döntő többségét.
Tehát bár a pénztárak formailag tagjaik tulajdonában vannak, valójában “anyacégeik” irányítása alatt állnak. E pénztárak pedig – nyakukon koloncként – szimulálják a működtetés önkormányzati demokráciáját. De olyan pénztárnál, amely a gazdasági racionalitásnak megfelelően magas taglétszámú (Magyarországon 20-25 lenne a pénztárak optimális száma), a “mezei” tagnak nincs tényleges érdekérvényesítési lehetősége, a más pénztárba történő átlépésen kívül. Az egyesületi struktúra egyedül a működés megdrágítására alkalmas, hatékonysági többletet nem hordoz. A befektetés irányítását nem láthatja el, legfeljebb ellenőrző szerepet játszhat, de ez könnyen “kiváltható”. A pénztártag “tulajdonos” volta valójában kiszolgáltatottabb helyzetet jelent, mintha csupán “ügyfél” lenne, mert ez megakadályozza, hogy harmadik félként léphessen fel a pénztárral szemben. Tulajdonosként felelős az ott történtekért. Csak magára vethet például, ha nem megfelelő küldöttet, vezetőket választott, ha nem élt “a pénztár működésére és gazdálkodására vonatkozó rendszeres tájékoztatás jogával, s ebbéli “tevékenységéért” még meg is bírságolhatják (akár az éves tagdíj öt százalékáig). Nem túlzás a polgárok százezreinek potenciális kriminalizálásáról beszélni. Az állami felügyelet hivatalnokainak oldaláról nézve mindez persze hallatlanul nagy előny.
A biztonság mint legfőbb érték
A pénztár mint tulajdon a polgárosodás iskolája – hangzik el gyakran magas rangú köztisztviselők szájából, nem igazán törődve azzal, hogy a polgárok esetleg nem polgárosodni, hanem magas színvonalú pénzügyi szolgáltatásokra vágynak. Dr. Radnai György, a Pénztárfelügyelet elnöke szerint e konstrukció nagy előnye, hogy a pénztártagnak módja van ellenőrizni a pénztár gazdálkodását, s ez például egy bank esetén nem adatik meg számára.
Csakhogy egy pénztár egy bankkal nem csupán összehasonlíthatatlan, de még egy napon említésük is problémás. A pénztárról minden tudható, ha nyomon követhető a pénzforgalma, és ismert a portfólió összetétele. A felügyelet ellenőrzési tevékenységének éppen erre kellene irányulnia: akár napról napra pontos képpel rendelkezhetne a pénztárakról, erre azonban kísérletet sem tesz. (A befektetési alapnak legalább negyedévente jelentenie kell portfóliójának összetételét felügyeletének, a nyugdíjpénztárnak nem.) Ha a pénzforgalom az egyes funkcionális alszámlák szerint, illetve a portfólió nettó eszközértéke naponta hozzáférhető lenne, s mindez mondjuk az Interneten, bármely tag bármikor ellenőrizhetné pénztárának (és más pénztárának) gazdálkodását.
A bankok kísértete másutt is felbukkan a törvényjavaslatban: a pénztártag “vagyoni helyzetére, üzleti tevékenységére, gazdálkodására, tulajdonosi, üzleti kapcsolataira” vonatkozó pénztártitkok az idők végezetéig megőrzendő. Először is, a pénztárnak mindehhez semmi köze, ezekhez az adatokhoz hozzá sem juthat, ráadásul számára abszolút érdektelenek. Nem úgy viszont egy banktól hitelt kérő ügyfél esetén, akinek hitelkérelmében mindezt fel kell tárnia, s joggal nehezményezi, ha ezen titkai “közkinccsé” válnak. Mindezt a hitelintézetekről szóló törvényből másolták ki: a törvényelőkészítő nem tudott különbséget tenni egy bank és egy portfólióbefektető pénztár között. Pénztártitkot képez a pénztártag “egyenlegére, forgalmára” vonatkozó információ is, holott a tag egyéni számlája nem hasonlítható egy pénzforgalmi számlához, se egyenlege se forgalma nincs. Egy másik ilyen kísérlet a többek között az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) mintájára létrehozott Garancia Alap azon feladata, hogy elemezze a pénztárak befektetési tevékenységét “az előírt hozamtól való eltéréssel és a járadékszolgáltatás fedezetének rendelkezésre állásával összefüggésben”. A kisemberek kisbetéteit garantáló OBA-nak valóban figyelemmel kell kísérnie az összegyűjtött betéteket kihitelező bankok minősített hitelállományát és likviditását, de itt a felügyelet saját feladatait telepíti a Garancia Alapra, ráadásul értelmetlen a “fedezet rendelkezésre állásáról” való beszéd, s a “hozamelvárásról” kitétel is.
A Pénztárfelügyelet önmaga helyett a könyvvizsgálót akarja munkára fogni. Ennek feladata: ha “tudomást szerez arról, hogy a pénztár vagyonának, vagy fedezeti tartalékának jelentős csökkenése várható”, akkor köteles az igazgatótanácsot és az ellenőrző bizottságot tájékoztatni, a közgyűlés összehívását kezdeményezni, a Pénztárfelügyeletnek bejelentést tenni. Ez a szövegrész a gazdasági társaságokról szóló törvényből való átvétel, de egy tökéletesen más helyzetben: a pénztár portfólió-befektetés, értékének “jelentős csökkenése” általában nem derült égből villámcsapásként érkezik, hanem a piaci viszonyok alakulásának függvényeként napról napra nyomon követhető (ha nyomon követnék). A villámcsapás a tőzsde összeomlása lenne, de alig várható el a könyvvizsgálótól, hogy ezt látnokként megjósolja és időben jelezze. A törvényjavaslatra jellemző álszigorral az ellenőrző feladatokra hivatott független könyvvizsgáló – szemben minden hagyománnyal – jogot kap az igazgatótanács ülésén való részvételre, és kinevezik a pénztár vezető képviselőjévé. Megjegyzendő, hogy egy portfólió-befektető pénztárat ellenőrző könyvvizsgáló feladata jóval egyszerűbb, mint bármely egyéb vállalkozás esetén, s az általa hitelesített mérleg valójában semmi lényegeset nem képes mondani a pénztárról.
S minden egyéb
Befejezésül, a teljesség igénye nélkül, vegyük számba a törvényjavaslat néhány megoldását és előírását.
A pénztárak befektetéseinek egy évre előre a Pénztárfelügyelet által meghatározott hozamelvárásnak kell megfelelnie, amelynek nem csak legkisebb, de legnagyobb mértéke is van. Tehát nem a piac mondja utólag, hogy az adott évben milyen hozamot lehetett (illett) elérni. Ennél kevésbé piackonform megoldást elképzelni sem lehet. A pénztárak befektetési teljesítménye csak utólag, a piaci átlaghoz képest értékelhető.
A pénztárnak hozamkiegyenlítési (hozamingadozási) tartalékot kell képeznie. Ha e tartaléknak egyáltalán van valami értelme, akkor az, hogy kényelmi szempontból ne például 4,2345 százaléknyi hozamot kelljen negyedévente jóváírni az egyéni számlákon és jelenteni mint a befektetői teljesítményt, hanem csak 4 százalékot, s a maradékból kiegészíthető a következő negyedév 3,8973 százalékos hozama 4 százalékra. E hozamkiegyenlítés “esztétikai” szempontokat szolgál, s nem – mint a törvényjavaslatban – a piac hullámzásai elleni értelmetlen lázadást.
Pénzügyi tervből három is készül: rövid, közép- és hosszú távú (egy-, öt- és húszéves időtartamra). A pénzügyi terv feladata, hogy előre bemutassa a pénztár gazdálkodását és tartalékainak változását. Ellenjegyzésére biztosítástematikus jogosult. A terv komolyságáról legyen elegendő annyi: szerepelnie kell benne, hogy például 18 év múlva a befektetett eszközök értékesítéséből származó bevételből mekkora rész az árfolyam-különbözet, milyen kiadást fog jelenteni a valamikor felvett hitel törlesztése és mekkora költséget tesz majd ki a tárgyi eszközök beszerzése. A pénzügyi terv adott formájában komolytalan és nevetséges, semmiféle használható információt nem tartalmaz. Egyetlen dolognak lenne tényleg értelme: a fix működési kiadások egy-három évre előre történő meghatározásának és a fedezetéről való gondoskodásnak.
A pénztár köteles biztosításmatematikust foglalkoztatni, akinek az előbbin túl feladata az aktuáriusi értékelés, a biztosításmatematikai statisztikai jelentés, valamint a tartalékok képzésére és mértékére vonatkozó számítások ellenjegyzése. Csakhogy erre az egyéni kockázatelbírálás nélküli életjáradékot nyújtó nyugdíjpénztár esetén tökéletesen elegendő egy egyszerű szoftver is. Biztosításmatematikusra tehát a pénztárnak nincs szüksége.
Portfólió-befektetés esetén a befagyott követelés, fizetésképtelenség, felszámolás nem értelmes fogalmak. Ha a pénztár befektetéseire vonatkozó szabályok diverzifikációt és nagyfokú tőzsdekényszert írnak elő, mindez még elméletileg sem állhat elő.
A normajáradék, normafedezet fogalma megtöri a tőkefedezeti pillér logikáját és a szociális újraelosztás észjárását viszi a rendszerbe: a magasabb fedezetet felhalmozóktól az alacsonyabb fedezetet felhalmozók felé irányul a transzfer. Egyébként ha a társadalombiztosítási nyugdíj 21 százalékát kitevő normajáradék igénybevételére valaha is szükség lehet, akkor az kizárólag egyet jelenthet: a pénztárakban hihetetlen mértékű vagyonfelélés folyik (ekkor nem érdemes létrehozni a tőkefedezeti pillért), vagy egyes pénztárakban folyik ugyanez, s a felügyelet képtelen ellátni a feladatát.
A Garancia Alap egészében szükségtelen: feladatai nem létező helyzetekre, hibás előfeltevésekre épülnek, illetve olyan feladatokat vindikálnak számára, amelynek elvégzéséhez egy újabb bürokratikus monstrum létrehozása felesleges és drága. Aminek értelme lett volna, az a Kiegyenlítő Alap, amely eltüntetné az egyes pénztárak járadékos tagjainak eltérő halálozásából származó különbséget, s így nem állhatna elő az a helyzet, hogy – minden más körülményt azonosnak véve – két pénztártag közül az egyik azért kap alacsonyabb járadékot, mert az ő pénztárában nagyobb arányban találhatók nők, hosszabb ideig élnek a nyugdíjasok.
Magyarországnak tehát ismét nem volt szerencséje: szemben a hitelintézeti- és az értékpapírtörvénnyel, a pénztárak működésére vonatkozóan nincsenek EU-irányelvek, melyekre legalább hivatkozni lehetett volna. Így e törvényjavaslat a magyar pénzügyi intézményrendszert visszabombázta a harmadik világ színvonalára.
A helyünkre kerültünk.
(A szerző biztosítási szakértő)