A horvát gazdaság összképe biztatónak tetszik: 6-7 százalékos, fenntartható növekedés mutatkozik, s a makro- és mikrogazdasági adatok is a reformok felgyorsulásáról tanúskodnak. A banki és vállalati átalakulás lendületbe jött, a beruházások növekednek, a kormányt pedig törvény kötelezi a közművek és más, a nacionalisták által eddig elidegeníthetetlen “koronaékszernek” tartott vagyonok privatizálására.
A horvát stabilizációs kísérletet – az elnök teljes és illően szigorú támogatását élvezve – egy háromtagú csapat hajtotta végre: Boriszlav Skegro, az elnök egykori gazdasági tanácsadója, ma a gazdasági reform egészéért felelős miniszterelnök-helyettes, Marko Skreb, a Horvát Nemzeti Bank elnöke, és Bozo Prka pénzügyminiszter. A trojka negyvenegynéhány éves politikusai szorosan együtt dolgozva változtatták meg az 1993-ban háborútól sújtott, hiperinflációtól és katasztrofális életszínvonal-zuhanásától szenvedő ország lehetőségeit és reményeit. Látványos eredményeik közé tartozik a stabil nemzeti valuta, a kuna 1994. májusi sikeres bevezetése; a három éve immár a maastrichti kritériumoknak is megfelelő költségvetési hiány és infláció; a nemzetközi minősítő intézetek által befektetésre javasló besorolás; a Pliva és a Zagrebacka Banka bevezetése a londoni tőzsdére; az ország első, 300 millió dolláros euró-kölcsönének sikeres bemutatkozása; egy sor vállalati hitelfelvétel; az IMF-fel, a Világbankkal és az EBRD-vel közösen megvalósított programok; a külföldi befektetések emelkedése.
A fellendülés magját 1993-ban egy lengyel típusú makrogazdasági stabilizációs program bevezetésével vetették el, az első eredmények azonban csak tavaly, a fegyveres harc befejezésével jelentek meg. Az elsődleges kemény valutaforrást jelentő külföldi turisták ismét nagyobb számban érkeznek, és megkezdődött a háborús károk helyreállítása is.
A gazdaságnak az idegenforgalmi bevételek tavalyi 20 százalékos emelkedése és az építőipari termelés 24 százalékos bővülése adta meg a kezdő lökést. Az átalakított bankokba vetett bizalom helyreállása (illetve az ennek köszönhetően alacsonyabb kamatlábak), továbbá a három éve tartó alacsony infláció alapot teremtett a gyorsabb növekedéshez és a beruházások felfutásához.
Ezzel együtt, komoly vita tárgya, hogy mennyire lábalt ki a horvát gazdaság a háború traumatikus éveiből, az ország területének részleges megszállásából és a piacgazdaságra való átállásból. Az adatszolgáltatás bizonytalansága árnyékot vet a gazdasági adatok hitelességére is. A nemzetközi normák szerint is elfogadható elszámolási és statisztikai rendszert még nem sikerült kidolgozni. A munka megkezdődött, a gazdasági tendenciák bemutatásában azonban ma még szerepet kap a találgatás is.
A problémát súlyosbítják a törvényes vállalkozásokra háruló magas adóterhek és szociális kiadások, amelyek miatt jelentős méretű feketegazdaság alakult ki. Ezt csak növelik a külföldön élő horvátok eltitkolt hazautalásai és a magántőke visszaáramlása külföldről. A kormány azt reméli, hogy a tervezett adóreform – mindenekelőtt a jövőre, egyéves késéssel bevezetendő általános forgalmi adó révén – szélesíti majd az adóalapot és megnehezíti az adóelkerülést.
Ami a növekedést illeti, Boriszlav Skegro miniszterelnök-helyettes meg van győződve arról, hogy a hivatalos adatok jóval alábecsülik a háborús 1995. katasztrófa-szintjéhez képest bekövetkezett “visszalendülést”. Szerinte tavaly a gazdasági növekedés 10-14 százalék között volt, 1997-re pedig legalább további 7 százalékra lehet számítani. Az mindenesetre kétségtelen tény, hogy Nyugat-Szlavónia és a Krajina visszaszerzése 35 százalékkal növelte az ország területét. Az, hogy Zágráb és a dalmát tengerpart között ismét megnyitották az olaj- és gázvezetékeket, helyreállították a közúti és vasúti összeköttetést, nagyban kihatott a gazdaságra – elsősorban az idegenforgalomra és az építőiparra.
Ugyancsak hivatalos kormányadatok szerint, tavaly 15,8 százalékkal nőttek az adóbevételek; 25 százalékkal emelkedett a villamosáram-termelés; egyre több a külföldi beruházás; komolyan emelkedik a bankok hitelkihelyezése; lendületet kapott a lakásépítés és -helyreállítás; s nő az állóeszközök importja is. A munkanélküliség, amely 1990-ben – a szocialista túlfoglalkoztatás ellenére is – 30 százalékos volt, ma ennek a fele. A reálbérek pedig emelkednek – igaz, a bázis az 1992-es mélypont, amikor a reálbér csak a háború előtti szint 40 százaléka volt. Annyi viszont mindenképpen figyelemre méltó: a nominális bérek tavaly 13,6 százalékkal nőttek, miközben az infláció csak 3,6 százalékos volt.
Ez tehát a hivatalos kép. Amíg azonban a szisztéma nem teszi lehetővé a mélyebb elemzést, az adatokat “egy csipetnyi sóval” kell ízlelgetni.