Amszterdam nem kerül be a történelemkönyvekbe. Az EU június 16-án és 17-én itt tartott kormányfői értekezlete – amely a 18 hónapon át folyó kormányközi konferencia végére volt hivatva pontot tenni – sokaknak csalódást okozott. Mindenekelőtt nem oldotta meg a legfontosabb problémát: nem tette rugalmasabbá az unió döntéshozatali mechanizmusát. A beharangozott intézményi reformoknak csak egy része öltött testet. Mindez azonban – ellentétben a magyar sajtópublicisztikákban általánosan megfogalmazódott nézettel – korántsem jelenti azt, hogy a közép- és kelet-európai társult államoknak az ezredfordulót követő 2-5 éven belülre jósolt felvétele szükségszerűen további halasztást szenvedne. Ellenkezőleg: az egységesülés irányába egyre erősebb gazdasági kényszerek nyomják Európa politikusait, s ez – legalábbis a csatlakozás szempontjából – a mai sorban állók malmára hajtja a vizet.
A kényszerek két irányból hatnak: az egyik a világ meghatározó gazdasági régióinak kiélezett versenye; a másik az e régiók közötti ki-egyenlítődés, azaz a globalizáció, amely egyre gyorsabban söpri el a tőke, a javak és a szolgáltatások áramlása előtt tornyosuló akadályokat. Az öreg kontinens most éppen erre a kihívásra reagál. Részben a Gazdasági és Pénzügyi Unióval (EMU), a közös pénzzel; részben pedig a tagországok gazdálkodásának rendbetételével.
A csúcstalálkozó előtt a közös európai pénz, az euró alapjául szolgáló stabilitási és növekedési paktum aláírásának lebegtetése, illetve a munkahelyek megőrzését és újak teremtését követelő hatalmas tömegdemonstráció, valamint a hasonló célokat zászlajára (és a csúcs napirendjére) tűző francia álláspont jelzi, hogy ez az alkalmazkodás milyen súlyos árat követel majd.
Az ár ugyanis azoknak a szociális ellátórendszereknek és munkaerő-piaci garanciáknak a részbeni vagy teljes beáldozása, amelyeket az európai kultúrkörben vívmányként tartatnak számon. Erre a társadalmi bombára hívta föl a figyelmet Soros György a Newsweek-ben megjelent vitairatában; és ez ellen szólalt föl II. János Pál pápa is, legutóbb lengyelországi látogatása során.
Az “eurokraták” lassan külön szakszótárat igénylő nyelvén mindez úgy hangzik, hogy a munkaerőpiacot “rugalmassá és mobillá” kell tenni. Vannak, akik kevésbé kertelnek. “A rugalmasság – fogalmazta meg a félreértések elkerülése végett Niall FritzGerald, az Unilever elnöke – rugalmas alkalmazási feltételeket, megfelelően képzett munkásokat, és alacsonyabb szociális költségekkel terhelt, szabadabb munkaerőpiacot jelent.” Az idézet a Financial Times gazdasági publicisztikájából származik. Szerzője, Samuel Brittan azt állítja, hogy az egységes Európa hívei azért beszélnek a munkaerőpiac “rugalmasságáról”, mert ez a kifejezés mégiscsak finomabb, mintha kimondanák például azt: a magas bérköltségek (lásd grafikonunkat) gyakorta “kiárazzák” az alkalmazottakat a munkaerőpiacról.
A gazdasági sajtóban az amszterdami csúcs idejére időzített számtalan elemzés érvelt amellett, hogy a kontinens munkaügyi szabályai, szakszervezeti jogosítványai, valamint az állami kiadások és szociális juttatások miatt magasra srófolt bérköltségek és adóterhek folyamatosan csökkentik az európai vállalatok versenyképességét a világpiacon.
Az Economist a Harvard Egyetemen oktató Dani Rodrikkal szállt vitába, amiért az többek között azt állította, hogy minél inkább a külkereskedelemre van utalva egy fejlett gazdaság, annál többet kell áldoznia a szociális juttatásokra (lásd grafikonunkat a 16. oldalon). Ezzel védi ugyanis munkásait a szabadpiaci hatásoktól. Minél szabadabbá válik azonban a tőke és a munkaerő áramlása, annál nehezebb ezekre a juttatásokra előteremteni a pénzt. A második világháború előtt az ipari államok átlagosan GDP-jük egyötödét költötték szociális kiadásokra, míg ez mára már elérte a 47 százalékot. Ez tovább már aligha fokozható. A három meghatározó világgazdasági régió – az amerikai, a japán és az európai – közül egyértelműen az EU tagállamai költenek legnagyobb arányban ilyen jellegű tételekre. A másik két régióhoz foghatóan egységes belső piac híján pedig ezek az országok vannak a leginkább ráutalva a külkereskedelemre. Az Economist verdiktje egyértelmű: a globalizáció előnyei vitán felül állnak. A költségeket persze nem kell eltagadni, ám a gazdag országok munkásainak védelme, még ha politikai értelemben csábító is, gazdasági szempontból hiba – állítja a tekintélyes lap.
Tény, hogy a világ legnagyobb hozzáadott értékét teremtő, többé-kevésbé egységes gazdasági térségének számító EU nem túl hatékonyan állítja elő gazdagságát. Tavaly összesen 8586,7 milliárd dollárnyi GDP-t teremtett – ez közel kétszerese volt a japánnak és jó 1300 milliárddal meghaladta az amerikait is. A dolog szépséghibája: Európa népessége tavaly 371,6 millió fő volt, míg Japáné 125, az Egyesült Államoké pedig 261,7 millió. Az egy főre jutó jövedelem tehát éppen fordított sorrendet mutat. Azaz míg az unióban átlagosan valamivel több mint 23 ezer dollárnyi GDP jut egy lakosra, addig ez a szám az Egyesült Államokban megközelíti a 28 ezret, Japánban pedig a csillagászatinak tűnő 37 ezer dollárt. E két térség tehát jóval hatékonyabban működő gazdasággal dicsekedhet.
Amszterdamban Lionel Jospin és Helmut Kohl által megszemélyesítve jelent meg két közgazdasági iskola – az etatista-dirigista és a liberális-monetarista – követőinek összecsapása. Az utóbbi egyelőre kiütéssel győzött. Ezt a diadalt erősítette meg a nyolc világhatalom vezetőinek denveri értekezlete is: mindkét csúcs tényleges döntései a liberalizmus szellemében fogantak, és csak üresen kongó ünnepélyes deklarációk formájában engedtek teret a gondoskodó-irányító állam eszméjének.
Deklarációkban egyébként sehol nem volt hiány. Amszterdamban külön fejezetet csatoltak az EU új alapokmányához, amely a foglalkoztatás- és szociálpolitika nemes céljait és feladatait foglalja össze – erre azonban újabb közösségi pénzeket nem különítettek el és a foglalkoztatás terén megmaradt a nemzeti kompetencia. A biztonság kedvéért ősszel azért még egy konferenciát rendeznek a foglalkoztatáspolitikáról és a munkahelyteremtésről.
Denverben a nagyhatalmak ünnepélyesen kinyilatkoztatták, hogy felelősséget vállalnak a világ szociális problémáinak enyhítéséért is; mindent megtesznek továbbá annak érdekében, hogy “a világpiaci versenyképességhez és az információs technológia fejlesztéséhez szükséges pénzügyi szigor terhei közepette a globalizáció hasznát az átlagember is érezze”.
Míg Amszterdamban a franciák és a németek, addig Denverben az Egyesült Államok és az Európai Unió között alakult ki elvi természetű vita arról, hogy – így, a huszonegyedik század küszöbén – meddig is kell terjednie az államnak és a társadalmi gondoskodásnak. Jaques Santer, az EU Bizottságának elnöke Denverben például visszautasította, hogy Európa az amerikai mintát másolja.
A ténylegesen követhető modell kereteit azonban nem politikai deklarációk jelölik ki. Az EU – korlátozottra sikeredett – intézményi reformja fölötti fanyalgás a politikai publicistákkal elfeledtette a stabilitási és növekedési paktum jelentőségét, márpedig az kemény szankciókat helyez kilátásba a maastrichti konvergencia-kritériumok betartatása érdekében (lásd erről A paktum című írásunkat).
Ez a – makrogazdasági mutatókkal és monetarista megközelítéssel operáló – kritérium- és szankciórendszer hivatott garantálni a közös európai pénz, az euró tervek szerinti bevezetését; az új, a csak a dolláréhoz fogható világpénz stabilitását; s az ehhez szükséges gazdaságpolitikák egységesítését. A 15 EU-tagállam fizetőeszköze 1999. január elsejétől az egyetlen eurónak a különféleképpen nevezett (denominált) változatává alakul. (Franciaországban például az átmenet alatt továbbra is frankkal lehet majd fizetni, ám az árakat már euróban adják meg, s a fizetendő összeget a megadott átváltási kulcs alapján lehet majd kiszámolni). Az ecu-t 1:1 arányban váltják majd át. A dollár/euró devizapiac ígérkezik a világon a legnagyobbnak – elérheti a dollár/jen mennyiségének háromszorosát is.
A holland ABN-Amro Bank közgazdasági elemző részlege megvizsgálta, hogy a gazdaság szereplői közül melyek számára jár a legtöbb előnnyel az euró bevezetése. Ebből kiderül: a fogyasztóknak (eltekintve talán a pénzváltási jutalék megszűnésétől) lényegében csak közvetett haszna származik ebből, míg a multinacionális cégek, a nagyvállalatok, valamint a pénz- és tőkepiacok egyértelműen profitálnak belőle. Számos üzletben eltűnik az árfolyamkockázat; egyszerűbben elbírálhatóvá és kevésbé kockázatossá válnak a külföldi befektetések; a megnövekedett pénzpiacon csökkennek a finanszírozási költségek. Ezen túlmenően a nemzetközi tranzakciókban csökken a dollár szerepe, s ez az európai ügyletekben tovább mérsékli az árfolyamkockázatot. Fontos technikai kérdés, hogy a korábban szerződésben kikötött különféle devizaösszegeket euróra kell konvertálni.
A kiskereskedelmet és szolgáltatásokat komoly teherként érinti majd a bankjegyek és érmék tervezett 2002. januári megjelenése. (Egy okkal több a készpénzkímélő fizetési technikák további terjesztésére – annál is inkább, mivel 1999. január elsejétől a bank- és hitelkártya-műveletek elszámolása is euróban történik majd.) Az euró-pénzjegyek bevezetése után ugyanis fél évig kettős árrendszer él majd; mindaddig, amíg a korábbi nemzeti fizetőeszközöket ki nem vonják a forgalomból. A konverzió alapjai az 1998 végén rögzített árfolyamok lesznek. Az átszámításnál még a kerekítési szabályokra is szigorú előírások vonatkoznak.
Nyilvánvaló, hogy az egész átállás elsősorban a számítástechnikai cégeknek és szoftvereseknek jelent igazán nagy üzletet. A vállalati életnek azonban lényegében nincsen olyan területe, amelyet ne érintene az euró bevezetése: a könyvviteli szakemberektől a marketingesekig mindenkire külön feladat hárul. (Utóbbiaknak például az euróra mechanikusan átszámított ár után meg kell majd határozniuk azt a pszichológiai árat, amely az új pénznemben kifejezve legjobban megfelel a piaci feltételeknek és a potenciális vásárlóknak.)
Az új pénz a legtöbb fejtörést a bankoknak okozhatja; mindenekelőtt azért, mert így számos hagyományos pénzintézeti bevételtől elesnek, és a marzs is csökken. Az EU bankszövetségének becslése szerint az átállás az univerzális bankok számára összességében 8-10 milliárd ecu-nyi többletköltséggel jár, ami néhány évig 1,5-2 százalékkal növelheti működési költségüket.
A gazdaság többi szereplőjének is kell egyszeri átállási költséggel számolnia. Ezt az összeget az idézett elemzés az automaták gyártóinál és üzemeltetőinél szerénynek becsüli, egy kisebb méretű kereskedelmi cégnél azonban ez a tétel már elérheti a százezer ecu-t. Egy ipari nagyvállalatnál az átállás három évig is elhúzódhat, és becsült költségei hárommillió ecu-re rúghatnak. Ugyanez a többletköltség egy multinacionális társaság esetében két év alatt 2,25 millió ecu-re tehető. Makrogazdasági szinten az átállás költségei elérhetik a GDP 1-1,5 százalékát. Ebből 0,75 százalékkal részesedik majd az ipar, és egyenként 0,25 százalékkal a bankszektor, a költségvetési szféra és a jegybankok (beleértve az új pénzjegyek és érmék előállítását is). Másrészről viszont a tranzakciós költségeken évente körülbelül a GDP 0,25 százalékát lehet megtakarítani, amihez további – a hatékonyságból származó – előnyök társulnak. Így az átállásra költött pénzek néhány év alatt megtérülnek.
A pénzügyi köröknek persze a stabilitási és növekedési paktum aláírása után is szkeptikusak – mindenekelőtt azért, mert az EU Bizottságának még így is maradtak olyan felmentési jogosítványai, amelyek némi kibúvót engedhetnek a szigorú kritériumrendszer alól. Denverben az Egyesült Államok csak azzal a feltétellel támogatta az eurót, amennyiben az EMU-hoz tartozó országokban “széles körű gazdasági reformok” támasztják alá a gazdaság és az új pénz stabilitását. Márpedig ha az EMU-tagok inflációja tartósan meghaladja versenytársaikét, akkor egyre romló versenypozíciókkal, növekvő munkanélküliséggel és politikai feszültségekkel kell számolniuk. Ezért megkerülhetetlen ezekben az országokban a viszonylag még mindig magas infláció letörése – a költségvetési hiányok csökkentése, és a bérek visszafogása révén. A mérce közismert: a termelékenység javulását nem haladhatja meg a bérnövekedés mértéke. Az elemzők kiemelik, hogy utóbbi meghatározását regionális és ágazati szempontból is indokolt decentralizálni. Az árszínvonal emelkedését ugyanis gyakorta az okozza, hogy – bár a termelékenység régiónként és ágazatonként eltér – a bérek a legtermelékenyebb ágazatokban és régiókban elért eredmények mértékében emelkednek. Mi több, a belső strukturális különbségekből, vagy az EMU-tagokat különböző mértékben érintő esetleges külső gazdasági sokkokból (például a dollár árfolyamának vagy az olaj árának robbanásából) következő megrázkódtatásokat pusztán árfolyam-korrekciókkal már nem lehetne kiküszöbölni. Azt csakis a bérek mérséklése és/vagy a munkaerő régiók és ágazatok közötti vándorlása oldhatja föl.
A Gazdasági és Pénzügyi Unió gyorsan ki fogja kényszeríteni az Egyesült Államok és Európa munkaerő-piacán a rugalmasság és a mobilitás terén meglévő szakadéknyi különbségek felszámolását -írják a holland pénzintézet elemzői. (A denveri csúcson saját munkaerőpiacának rugalmassá tételére hívták fel Japánt is.)
A régiók közötti kiegyenlítődés tehát pénzügyi kényszerek révén fog lejátszódni. Közép- és Kelet-Európa pedig hatalmas – és főleg relatíve olcsó – munkaerő-tartalékkal járulhat hozzá az Európai Egyesült Államok létrejöttéhez. Az ezredfordulón alighanem a kiválóan képzett, mobil és rugalmas feltételek mellett alkalmazott magyar, cseh, szlovén és lengyel munkások fogják letörni francia, olasz, holland és német szaktársaik sztrájkjait.