Az elmúlt hetekben alaposan megugrott azoknak a száma, akik saját korábbi véleményük igazolásaként élik meg a cseh gazdasági krízis nyílttá válását. A szelektív memóriájú önjelöltek szaporodása nem újdonság – ezt a partizántörténetekből is ismerhetjük. Másfelől, nem igazán olvasható azok önvizsgálata, akik a cseh gazdaság történéseit megkérdőjelezhetetlen sikersorozatnak minősítették. Persze ez is érthető, hiszen részben ők azok, akik úgy emlékeznek: szóban és írásban éppen az ellenkezőjét állították ennek. A helyzet így leginkább a közismert viccel jellemezhető. A mókust megerőszakolják. A medve által összehívott erdei közösség tanácstalan. Az áldozat is csak annyit tud kinyögni, hogy támadójának nagy füle volt. Ekkor a nyúl – füleit mancsaival erősen lesimítva – így szól a mellette levő szamárhoz: Na pajtás, most aztán nagy bajban vagy!
Mindezek persze – ahogy a hatvanas években mondtuk – nem befolyásolnák a kavicstermést. A csehek tényleg csehül állnak; az őszinteséget és a memóriát illetően azonban nem csupán ők. A cseh válság a mi közép- és kelet-európai szemszögünkből nézve ugyanis korántsem örömteli. Újabb bizonyíték arra, hogy a jegenyefák – legalábbis (történelmi) pillanatok alatt – nem nőnek az égig.
Mi is történt? A cseh kormány – hajszállal túlélve a bizalmi szavazást – radikális intézkedésekre kényszerült. A stabilizációs és kibontakozási programban – amit nyersfordításban az MNB is közreadott – a fő okok között a bankrendszer alacsony hatékonysága, az állami szanálások, a vállalati fizetésképtelenség, a cégközi tartozások elburjánzása és kezelhetetlensége, a tulajdonosi jogok összekuszálódott szálai jelöltetnek meg. Pontosan azok tehát, amelyeket fél tucatnál kevesebb hazai közgazdász már évekkel ezelőtt is leírt. A makroszintű stabilitás statikus látszata és a vállalati működés mélyreható átalakításának halasztgatása között feszülő ellentmondás elég nyilvánvaló volt.
Mint mindenből, ebből is lehet tanulni. A tanulságokat azonban rosszul is le lehet vonni, s ez a veszély itt és most két oldalról is fenyeget.
Az egyik veszély egyértelműen tetten érhető. Az 1990-94-es időszakban a hazai közgazdaságtan fővonulatához tartozó számos szakíró, és – mai kifejezéssel élve – a szociál-liberális körhöz tartozó, önmagát médiagurunak és augurnak tekintő publicista a csehekről (csehszlovákokról) felsőfokban nyilatkozott. Dicsérték a makrogazdasági stabilitást, a hatékony privatizációt, az egyaránt alacsony béreket, nyugdíjakat és fogyasztást, később pedig a növekedést is. Ma – jórészt ugyanők – arról írnak, hogy a cseh bukás előrelátható volt, és jó lenne, ha úgymond a “jobboldal”, tehát az ellenzék abbahagyná a cseh növekedésre való hivatkozást, mint választási fogást – hiszen látjuk, hogy hová jutottak. Csak egy a baj. A csehek növekedését szerte a világon egyensúlyőrzőnek tartották, azzal együtt is, hogy az ütem elismerten magas volt. Nos, mi – igaz, egyelőre (?) a háromszázalékos küszöb alatt – hivatalosan épp most kezdtünk egyensúlyőrzően (?) növekedni…
A másik veszély abból fakad, hogy nem vesszük észre: nem elég csupán azokra az – egyébként mozgó és illékony – célpontokra, következményekre figyelni, amelyek kívülről határozódnak meg. S ez az uniós és NATO-csatlakozásra, illetve a nemzetközi pénzügyi intézményekkel való kapcsolatokra egyaránt vonatkozik. A 2002-re lehetségesnek tartott uniós csatlakozás az Európában most lezajlott választások eredményeinek tükrében jócskán arrébb csúszhat. De ha nem, akkor is összesen 12-13 évvel a háta mögött kellene a szükségszerűen stréber tanuló szerepét eljátszó magyar gazdaságnak kiismernie a minden széltől független, erős pontjait. Az igaz, hogy – különösen 1995-től – most már komolyan szaunázunk, sőt a hideg vízben is meg-megmártózunk; továbbá mértékkel eszünk, s így kevesebb anyag elég a ruháinkhoz is. A reálgazdaságban meghúzódó problémákat azonban sem ráolvasással, sem a csehekéhez hasonló piacszimulációval, sem pedig a külföldiek simogatással kísért dicséreteivel nem lehet megoldani. Sőt, azokat a várt csatlakozásig önmagában a piac sem képes helyre tenni.
Még mindig van azonban legalább öt és fél év, hogy a stréber diák olykor visszabeszéljen tanárainak. Meghökkennének, hiszen korábbi önmagukra ismernének benne.
(A szerző a BKE egyetemi tanára)