A Magyar Nemzeti Bank tavaszi kamatemelése és a kiugró első három havi 7,2 százalékos reálbér-növekedés aggasztó jelei után kissé hátradőlhetünk a karosszékünkben a múlt héten közzétett nemzetgazdasági adatok láttán. A magas bérkiáramlás sötét felhőként gyülekezett a nemzetgazdaság egén, mivel a teljesítményjavulás nélküli jövedelemnövekedés az inflációs nyomást erősíti. Az infláció csökkenése pedig megtorpanni látszott, annak ellenére, hogy a várakozásoknál kedvezőbb számok láttak napvilágot – a fogyasztói árak az energiaár-emelések ellenére az előrejelzéseknél kisebb mértékben nőttek. A termelői árindexek azonban igencsak megugrottak az év elején, ráadásul még abszolút értelemben is nőtt a februári éves index (22,5 százalék) a januárihoz képest (22,2 százalék). Áprilisban az éves fogyasztói árindex 18,6 százalék, a termelői pedig 20,0 százalék volt – az, hogy utóbbi magasabb, meglehetősen szokatlan jelenségnek tekinthető. Ebből is látszik, hogy költségtolta, s nem a kereslethúzta inflációval állunk szemben. Ebben a helyzetben félő, hogy a felduzzadt termelői árakat végül is sikerül a fogyasztókra áthárítani. A jövő évi választások is a bérpolitika fellazulását vetítik előre, bár a több évig tartó nadrágszíj-összehúzás után a reálbérek emelkedése a növekedés beindulásával indokolt is. Az ördög azonban mindig a részletekben lakozik: az igazi kérdés az, hogy a teljesítmények növekedése milyen reálbérjavulást tesz lehetővé az infláció erősödésének veszélye nélkül.
Ebben a helyzetben üdítően hatott, hogy az áprilisi ipari termelés az előző évhez képest – a KSH előzetes adatai alapján – 12,3 százalékkal nőtt, ami önmagában is figyelemre méltó, hát még a megelőző hónap 3,3 százalékos éves növekedéséhez viszonyítva. Ezen belül a gépipar teljesítménye nőtt kiugróan, ami a jövőbeli növekedési esélyek szempontjából ugyancsak kedvező. Az ilyen kiugró teljesítmény láttán a másik múlt héten közzétett adat már nem okozott aggodalmat: a reálkeresetek az első négy hónap átlagában 5,9 százalékkal nőttek. Ezt összehasonlítva az ipari termelés első négyhavi átlagosan 7,2 százalékos növekedésével (lásd grafikonunkat) már nem beszélhetünk a teljesítmények nélküli bérkiáramlásról. Ellenkezőleg, ebben a helyzetben ez a belső kereslet megalapozott megizmosodása újabb termelésnövekedésre serkent, amely a teljesítményarányos bérkiáramláson keresztül tovább növeli a keresletet – azaz, hat a keynesi multiplikátor. Az első negyedéves GDP-növekedést 2,5 százalék körül várják, s a gazdasági teljesítmény az év hátralévő részében nagy valószínűséggel tovább erősödik. (Ebbe a képbe illik bele például a Gazdaságkutató Intézet május végi prognózis-módosítása: az éves növekedést 2,5 százalékról 3 százalékra, az éves átlagos inflációs előrejelzésüket pedig 19,5 százalékról 18,5 százalékra módosították.)
A növekedés megindulása azonban önmagában nem pozitív jelenség, ha nem társul legalább stabil külgazdasági és belső pénzügyi viszonyokkal. Gondoljunk csak a rosszemlékű növekedésélénkítésekre 1985-ben, vagy az ugyancsak választásokat megelőző 1993-as évre. Derűlátásunk azonban csak fokozódhatott a márciusi fizetési mérleg előzetes adatait szemlélve. Az idei harmadik hónapban a külkereskedelem 46 millió dolláros többlettel zárt, amire tavaly április óta nem volt példa. Emellett az idegenforgalom is a tavalyit meghaladó többletet, 86 millió dollárt ért el. Ezek önmagukban is szép eredmények, de ennél is fontosabb a kivitel és a behozatal egyidejű növekedése. A január-márciusi 393 millió dolláros kereskedelmi deficit nem csak jóval kisebb, mint a tavalyi hasonló időszak 821 millió dolláros deficitje, de ugyanezen időszak alatt az export 48,2 százalékkal, az import pedig 27,1 százalékkal nőtt. Ez azt jelenti, hogy a hiány az exportteljesítmény arányában jelentősen csökken, azaz leküzdése a jövőben sokkal kisebb erőfeszítést igényel majd.
Kincstári optimizmusnak is tűnhetett, valójában azonban meg-alapozottnak tekinthető a jegybank múlt pénteki megnyilvánulása, amikor csökkentette az egy napnál hosszabb lejáratú repokamatait, mégpedig nem is a szokásos negyed, hanem fél százalékponttal. (Ezen kamatok korlátozzák a rövid távú kamatok esését, mivel a passzív repo mindig elérhető fix kamatozású alternatív befektetési lehetőség a bankok számára.) A jegybank a fél- és egyéves betételhelyezési konstrukciója kamatát nem változtatta, azaz a hozamgörbe kisimítása irányába lépett. A bankok bankja a repokamatok csökkentésével mindig óvatosan járt el, a piacot az inflációs várakozásokkal összhangban inkább követte, mint a hozameséseket erőltette volna. A jelenlegi csökkentés is a piaci várakozások visszaigazolását jelenti, s mértékével megegyező hozamesésre számíthatunk a rövidebb lejáratú állampapírok piacán.
Erre a hétre további kedvező jelnek várható a májusi 12 havi infláció csökkenése az áprilisi 18,6 százalékról 17,8 százalék körülire. Ennek a csökkenésnek az okát a tavalyi havi inflációs adatokban kell keressük, ugyanis akkor a májusi érték kiugró 2,1 százalék volt, idén azonban 1,3 százalék körüliek a várakozások (lásd grafikonunkat). Ez a mérséklődés látványos lesz, azonban a következő hónapokban továbbira nem számíthatunk. Tavaly ugyanis az idényjellegű mezőgazdasági termékek esetében szinte összeestek az árak, ami nulla százalék közelébe húzta a havi inflációt. Ennek megismétlődésére idén nincs esély, amit a különösen hideg tavasz és a fagykárok is indokolnak. Az év végéig azonban bízvást kalkulálhatunk a vámpótlék eltörléséből és a leértékelés mértékének csökkentéséből adódó kedvező hatásokkal.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy Magyarország mintha megint a többi visegrádi országgal ellentétes irányba mozdult volna el. Csehország esetében egyenesen drámai pénzügyi válsággá eszkalálódtak a folyamatok. A mélyebben fekvő okok után kutatva a gazdaság valódi szerkezetátalakítását találhatjuk meg. Hazánkba – méretében és arányaiban is – nagy mennyiségű külföldi tőke érkezett, ami technológiai felzárkózást, új, korszerű beruházásokat jelentett. A privatizáció során belföldre is inkább készpénzért, mintsem privatizációs kuponokat kezelő holdingoknak értékesítették az állami vagyont. A magánosítás valódi piaci tulajdonosokat teremtett. A nem hatékony szektor jórészt megsemmisült, a korszerű pedig fokozatosan épült ki és kezdetben nem tudta pótolni a kieső kapacitásokat. A piacgazdaságra való áttérés során az első szakaszt 1995-ig jelölhetjük ki, amikor is az alkalmazkodás még a régi struktúrában, és – a keleti piacok elvesztése miatt – főként az export nyugatra irányításával történt. Ez azonban hosszabb távon – a korszerű exportszektor meglétének hiánya miatt – óhatatlanul a külgazdasági egyensúly elvesztéséhez vezetett.
A második szakasz mérföldköve a “Bokros-csomag”, ami a strukturális alkalmazkodás kezdetének tekinthető. Elemeiből itt elsősorban azt kell kiemelnünk, amelyek ösztönözték, illetve kikényszerítették az erőforrások átcsoportosítását a hatékony vállalatok javára, a kevésbé versenyképes cégek és a fogyasztás rovására.
Ezen szerkezeti átalakulások tehetik megalapozottá a fenntartható növekedési pályára állást, a tényleges felzárkózást és az átalakulás harmadik szakaszát, amit az exportvezérelt növekedésnek kell jellemeznie. A fenti kedvező jelek ebbe az irányba hatnak, továbbra is óvni kell azonban a túlzott optimizmustól, ami az esetleges “húzd meg, ereszd meg” politikai feléledését hozhatja. A nadrágszíj választási megfontolásokból történő túlzott kiengedése 1999-ben újabb korrekciót tehet szükségessé.
A befektetői körök legfőbb kritikája a magyar gazdasággal szemben az volt, hogy alacsony a gazdasági növekedés. Ha ez idén 3 százalékos lesz – és ez a jövőben még fokozódik -, miközben a külgazdasági egyensúly sem romlik, akkor a magyar piac vonzóbbá válik. Az érzékelhető növekedés beindulásával az elsősorban hazai piacra értékesítő cégek teljesítménye is javulni fog, a piac bővülése miatt. Mindezek pozitívan hatnak a tőzsdére, már a várakozások derűsebbé válásakor is. Bár a tőzsdeindex jelenlegi fölfelé menetelésével nehezen mutatható ki közvetlen összefüggés, annyit bátran állíthatunk, hogy a magyar parkett megítélése – ha ezek a folyamatok folytatódnak – önmagában is javul.
Nem szabad megfeledkeznünk a régióban elfoglalt helyzetünkről sem, különösen a prágai drámai események kapcsán. A nagy kelet-európai befektetési alapok portfóliójában, negyedéves jelentéseik alapján, arányeltolódás következett be Magyarország javára és Csehország rovására. Ez az átrendeződés azonban nem most kezdődött, hanem már tavaly óta megfigyelhető, és valószínűleg most fokozódni fog. A budapesti piac relatív súlya tehát a régióban valószínűleg nőni fog. Ugyanakkor a csehországi események negatív megítélése kisugárzódhat az egész térségre, hiszen ha az eddigi sikerországgal ez történt, akkor a többiek is gyanúba keveredhetnek. Hazánkra még nem vetődött a gyanú árnyéka, hiszen a forint ellen nem indult meg spekuláció a cseh korona összeomlásakor, ahogy az a lengyel zlotyval történt. A térségre gyakorolt kedvezőtlen hatás remélhetőleg időleges lesz, és a NATO-, illetve EU-csatlakozások előkészítésének előrehaladtával megszűnik.
Mindent egybevetve, a tőkepiacon a kedvező jelek pozitív hatása prognosztizálható, különösen a belföldre értékesítő vállalatok esetében, míg a kamatok terén – a hozamesés után, laposabb hozamgörbe mellett – uborkaszezonra lehet számítani.