Nulla egész hét század százalék. Mindössze ennyi “nem” szavazatot kapott a tisztújításkor Princz Gábor a Postabank elmúlt heti közgyűlésén. Más szóval: a közel 1,6 millió törzs- és az 50 ezer osztalékelsőbbségi részvény tulajdonosa közül alig több mint ezer papír birtokosa találta úgy, hogy a Postabank elleni februári betétesi roham mögött nem csak és kizárólag a rémhírterjesztők ármánykodása húzódik meg. A jelek szerint mindössze ennyien nem fogadták el azt a magyarázatot, hogy a betétkivonás miatt nem kapnak hosszú évek után először osztalékot a mérlegfőösszege alapján kiemelkedő gyarapodást hozó 1996-os év után. (Pedig a pánik perceiben még prémium ígéretével is megpróbálták a betéteseket hűségre bírni.) Mindössze ennyien gondolták úgy, hogy a Postabank látványosan romló eredményeiért a gaz bajkeverők mellett a bankigazgató is felelős.
Nem kétséges, hogy egy ilyen, valóban példátlan méretű betétkivonás óvatosabbá tesz egy bankot. A banki hüvelykujj-szabályok alapján azonban ehhez, az úgynevezett prudens magatartáshoz nem feltétlenül lenne szükség hasonló élményekre. Egy banknak szinte mindig számítania kell arra, hogy egy számára korántsem szép napon nagyobb összegű forrással kurtíthatják meg. (Az ügy pikantériája: erre viszont éppen a Postabank pánikkezelése szolgáltatott dicséretes példát. Három nap alatt szemrebbenés nélkül fizettek, s – mint azt vezetői fennen hangoztatták – még a hivatalosan a tavalyi lakossági forrásállományuk tíz százalékára taksált összegnél jóval többet is kifizettek volna.)
Az nyilvánvaló, hogy a megcsapolt források okán az eszközoldal is óhatatlanul összébb húzódik. Az viszont már igencsak nehezen hihető, hogy egyes kihelyezések pusztán a kígyózó ügyfélsorok láttán váltak néhány óra leforgása alatt különösen kockázatossá. Céltartalékot ugyanis – a hatályos törvény szerint – a több kategória alapján minősített kihelyezések után kell képezni. Márpedig a nemzetközi auditor (a részvényesek által egyébként a mai napig meg nem ismert) jelentésében megállapított több mint 26 milliárd forintos pótlólagos céltartalékolási kötelezettség mindenképpen túlmegy a hibahatáron.
Vélhetően nem lett volna ekkora az eltérés, ha minősítési ügyekben az Arthur Andersenhez hasonló súgó már korábban is útba igazíthatta volna a Postabankot. Ám ennek éppen az a Princz Gábor állt ellen a leghatározottabban, aki még most, a baj után is az indokoltnál nagyobb mértékűnek tartja a pótlólagos tartalékolási kötelezettséget.
Alkalmasint éppen a könyvvizsgáló bevonása akadályozhatta volna meg a pánik kialakulását. Persze nem úgy, mint az elmúlt év második felében, amikor a volt Állami Bankfelügyelettől kirendelt auditor megállapításai csak folyosói pletykák szintjén terjengve jutottak – egy idő után érthetően valamelyest eltorzulva – szakavatatlan fülekbe is. Így aztán nem is volt nehéz dolguk az elnök-vezérigazgató által emlegetett “bizonyos intézményeknek”, amikor e híreszteléseket “formába öntötték”.
A lényegen azonban ez mit sem változtat: a jelek szerint a Postabank nem eléggé körültekintően minősítette kihelyezéseit. Ha a novemberi jelentés idejekorán nyilvánosságot kap, az meggátolhatta volna az események “továbbgyűrűzését”. Hasonlóra nem is egy példa volt már formálódó bankrendszerünkben; az állami felügyelők okkal büszkék arra, hogy kez(elés)ük nyomán több bankbajból sem lett hangos botrány.
Ennek hiányában viszont egy másik állami intézménynek kellett mentenie a menthetőt. Még ha a – sajátos módon még ellenzéki parlamenti képviselők által is szorgalmazott – közvetlen tőkeemelés garanciára mérséklődése első látásra fából vaskarikának is tűnik. Hiszen az államnak akkor is a zsebébe kell nyúlnia, ha a 12 milliárd forintot viszontgarantálók közül több állami köldökzsinóron lógó részvényes csak a “családi ezüst” kiárusításából tudja előteremteni a szükséges forrást.
Van azonban egy alapvető különbség: a közvetlenül beinjekciózott összegekért cserébe kapott többségi tulajdoni hányadával az állami tulajdonos szabadon dönthetett volna a bankmenedzsment éppen esedékes megújításáról – mint ahogy nem habozott ezt megtenni más bankok tengernyi pénzt felemésztő konszolidációja során. A Postabanknál viszont, ennek hiányában, a külön-külön kisebbségben lévő viszontgarantálók döntöttek: jóformán még a problémamentes bankoknál sem tapasztalt többséggel megerősítették Princz Gábort.
Úgy tűnik tehát, a veszély – valamennyi fronton – egy időre elhárult. A jövő meg majd úgyis választ ad arra, hogy igazuk volt-e a nemmel szavazóknak.