Akár örülhetnénk is a hazai tőkepiac történetében legnagyobb volumenű tranzakció sikerének. A Mol részvényeinek zártkörű külföldi forgalomba hozatala során kétszázmilliárd forintnyi tőke mozdult meg, hogy részt vehessen az olaj- és gázipari holding újabb privatizációs fordulójában. Nem vitatható a professzionális pénzügyi intézmények jelenlétének jótékony hatása az árfolyamok későbbi alakulására, már csak azért sem, mert egy esetleges kedvezőtlen hír(esztelés), megfelelő tapasztalatok híján, a lakossági befektetők pánikeladásait indíthatja el. Az ezzel járó drámai áresésnek gátat vethetnek az intézmények pótlólagos vételi megbízásai.
A belföldre szánt részvénymennyiség csúfos elméretezése azonban az új értékpapírtörvény hatályba lépésével meghaladottnak hitt anomáliákat élesztett újjá. A törvényi előírásoknak megfelelő (legalább) háromnapos jegyzési időszak pontosan a forgalomba hozatal előtti napok tumultuózus jeleneteit lett volna hivatott kiküszöbölni. Ennek ellenére, ha valaki nem szánta el magát, hogy a hétvégéjét rááldozza a negyven Mol-részvény megszerzésére, kedden vagy szerdán arra kellett rádöbbennie, hogy számos bankfióknál már hétfőn kiosztották a szerda estig érvényben lévő sorszámokat.
Tömegesek voltak a panaszok, hogy több forgalmazói helyen naponta csupán 10-20 sorszámot osztottak ki. Holott – a csütörtökön közzétett statisztikák alapján – a forgalmazói helyeknek naponta átlagosan legalább hetven ügyfél száznegyven vételi igényét kellett regisztrálniuk (így jön ki a magánszemélyek által leadott 50 700 jegyzési ív). A belső jegyzések kiszűrésére tett felügyeleti intézkedések és a cégeket sújtó néhány százezer forintnyi bírságok “elrettentő hatása” a tapasztalatok alapján nem korlátozta az alkalmazottakat abban, hogy “segíteni” próbáljanak hirtelen népesre duzzadt baráti körüknek.
A tehetősebb magyar magánszemélyek az esélytelenek nyugalmával voltak kénytelenek szemlélni az eseményeket. A részvények vásárlására szánt pénzük – mint utóbb kiderült – negyvenötszörösére rúgó értékpapír-fedezet híján teljesen fölösleges volt a sorbaállással járó herce-hurcát kiállni; az allokáció során csupán a banki háttérrel rendelkező brókercégek és a több tízmilliárd forintot kezelő alapok juthattak némi papír birtokába. Ezt előre látva többen újra a kárpótlási jegyek részvénycseréje során már bevált bér-sorbaállítás gyakorlatát alkalmazták, megkeserítve ezzel a maguk nevében eljárni próbáló kisbefektetők napjait.
Az előzmények ismeretében nem volt meglepetés, ami történt: érthető, hogy a kibocsátási ár és a tőzsdei ár közötti szakadék megmozgatta a belföldi befektetők fantáziáját. A négyszáz forintnyi árrés kialakulásában pedig oroszlánrésze volt annak, hogy az értékesítésre szánt mennyiség már a forgalomba hozatal előtt sem tűnt elegendőnek a hazai kereslet kielégítésére, így többen választották kényszerűségből a drágább tőzsdei vásárlást. A hazai befektetői kör preferálása, illetve a magyar befektetési alapoknak, nyugdíjpénztáraknak a külföldiekkel azonos megítélése megakadályozta volna az irreális árkülönbözet kialakulását, s automatikusan kiszűrte volna a biztosnak tűnő 15 százalékos árfolyamnyereség reményében sorban állókat.
A Mol-részvények kibocsátása mindenesetre egy dologra felhívta az érdekeltek figyelmét: részvénypiacunk fejlettsége elért arra a fokra, hogy a lakossági befektetők néhány nap alatt tízmilliárd forintokat képesek megmozgatni. Amennyiben a forgalmazók szeretnék elkerülni a hasonló jeleneteket, a következő kibocsátások során lényegesen nagyobb darabot vagy akár az egész mennyiséget belföldön kell a tortából felszeletelni. A megfelelő arányt természetesen esetileg kell eldönteni, de a hazai tőkepiac további fejlődése érdekében a külföldiek szerepvállalását fokozatosan a másodlagos piaci vásárlásokra kellene szűkíteni.