Megmondta a viccbeli öreg csuhás: nem helyénvaló fiatal rendtársának vehemenciája, amikor az illetlen szavakkal hessegeti el a breviáriumára harmadszor is rászálló madárkát. – Nem szükséges kemény szavakat használnunk; elszáll az a madárka magától is! – intette a bölcs öreg az ifjonc barátot. Valami hasonló látszik körvonalazódni azzal a radikális antiinflációs csomaggal kapcsolatban is, amelynek híre január közepén terjedt el közgazdászkörökben: minek olyan vehemensen csökkentgetni az inflációt, mérséklődik az magától is.
Az infláció mesterséges csökkentése kétségkívül a végre ismét megindult gazdasági növekedés lehűtésének, illetve a munkanélküliség megugrásának a veszélyével is járhat. Másrészt viszont az is egyértelmű, hogy a viszonylag magas infláció ma már az egészséges gazdasági növekedés gátja is egyben.
A több év átlagában akár hiperinflációnak is nevezhető árszínvonal-növekedés – alapvetően romboló hatása mellett – számos kedvező mellékhatással is járt. Átrendezte az árarányokat, és hozzájárult az egészségesebb termelési szerkezet kialakulásához. Mindemellett – bár ezt szeretik elhallgatni – jelentősen megnyirbálta a jövedelmek reálértékét, így visszahozta a magyar előnyt a regionális bérversenyben.
Ugyanakkor – és talán ez az egy évtizede tartó infláció legsúlyosabb mellékhatása – kábítószerként épült be a gazdaság szereplőinek tudatába, akik folyamatosan és kiirthatatlanul 20-25 százalék körüli inflációval számolnak, nagyfokú érzéketlenséget tanúsítva ezzel mindenfajta tényadat és gazdaságpolitikai szándék iránt. Szakértők szerint az inflációs várakozásoknak ez az igen magasan tartósult szintje és a gazdaságpolitika iránt megnyilvánuló bizalmatlanság jelenti ma már az egyik legfőbb gátját annak, hogy az árszínvonal emelkedésének ütemét mérsékelni lehessen.
Elemzők szerint az infláció egyik fő oka a nominálbérek emelkedése. A közszférában a szakszervezetek nyomásgyakorlása, a versenyszférában részben a teljesítmények növekedése alapozza meg a béremeléseket. Mindkét területen jelentős szerepet játszik azonban a nominális pénzillúzió: az a pszichikai effektus, amely nem a pénz vásárlóerejét, hanem – az önmagában jelentés nélküli – abszolút értékét tekinti mérvadónak. Az antiinflációs csomag kidolgozói abból indultak ki, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban olyan megállapodást lehetne tető alá hozni, amely a nominális béremelkedést viszonylag alacsony, 10 százalék körüli szintre állítaná be. Ehhez idomulna minden további gazdasági számítás. Ám a szakmailag logikus elképzelés – úgy tűnik – politikai szempontból kivitelezhetetlen, így az 1998-as költségvetés kidolgozásakor már aligha lehet kiindulási alapnak tekinteni.
Az infláció csökkentésének egy másik eszköze lehet az adók, illetékek, vámok és tb-járulékok szintjének csökkentése. Ám ezek olyan fontos bevételi forrásai az államháztartásnak, hogy rövid távon aligha lehet érdemi csökkentésükre számítani. A vámok szerepe azonban az immár igen közeli ezredfordulóra lényegében elhanyagolhatóvá sorvad, az általános forgalmi adó kulcsainak mérséklése pedig szükségszerű velejárója lesz Magyarország európai integrációjának.
Talán az áfa-kulcsok mérséklése lehetne az az eszköz, amelyen belül a legnagyobb beavatkozási tere maradt a kormányzatnak. Ennek mind inflációt csökkentő, mind fogyasztásösztönző hatása lehetne – persze, ha nem állna fenn annak a veszélye, hogy a kereskedők helyből “lenyelik” a kulcsmérséklést, azaz nem az árak emelkednek lassabban, hanem a kereskedői haszonkulcs nő.
Lenne mozgástere a gazdaságpolitikának a tb-járulékok csökkentése terén is. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a nyugdíj-, illetve egészségbiztosítás kiadási szerkezetének megváltoztatása nélkül lehetetlen. Márpedig ez a két terület bizonyult eddig a rendszerváltás két legkeményebb diójának – minden kormányzatnak beletört a foga -, így nem valószínű, hogy a választásokig még hátralévő egy évben most sebtében sikerül feltörni.
A forint előre bejelentett leértékelése az infláció tekintetében inkább csak technikai szerepet játszik, mintsem meghatározó tényező – a várakozások szempontjából azonban perdöntő a jelentősége. A leértékelés ütemének csökkentése a várakozásokat is hűti. Az ütem fenntartásának már csak azért sincs különösebb haszna, mert – bár folyamatos a reáleffektív felértékelődés – az inflációt meghaladó leértékeléstől aligha lehetne bármely magyar termék vagy szolgáltatás versenyképességének további növekedését várni.
A gazdaságpolitika számára adódik még egy lehetőség arra, hogy kordában tartsa az árszínvonal növekedését. Ez valójában nem is annyira lehetőség, mint inkább kötelesség. Az tudniillik, hogy kezdeményezze azoknak a szerződéseknek a módosítását, amelyek a szolgáltatások árképzésére indexált formulákat tartalmaznak. Ezek főként az energiaszolgáltatásban és a távközlésben fordulnak elő. Sajátjuk, hogy nem igazán teszik érdekeltté a szolgáltatót a hatékonyság fokozása által elérhető költségcsökkentésben – azaz hatékonytalan működésük költségét könnyen beépíthetik a fogyasztói árba. Az infláció szempontjából tarthatatlan továbbá az indexálásnak az az eleme is, amely az előző periódus (év, negyedév stb.) árszínvonalát építi be a fogyasztói árba. Ezzel ugyanis késlelteti az árcsökkenést, ráadásul jelentős extraprofit képződésére is módot ad. Ad absurdum, ha az előző évi 20 százalékos infláció a következő évben teljesen megszűnik, a szolgáltatónak akkor is 20 százalék emelés jár az előző év után. Bár jogilag felettébb aggályos ezeknek a – zömében privatizációs tranzakcióval összefüggő – szerződéseknek a felülvizsgálata, a kormányzatnak ez azért is kötelessége, mert az ezekben foglaltakért a felelősséget nem háríthatja másra.
Az év elején felvetett radikális antiinflációs csomag megvalósításának vélhetőleg nagyobb esélye lett volna, ha a kormány gazdaságpolitikájának – lényegében a Békesi-programnak – a megvalósítása annak idején nem szenved fél-egyéves késedelmet. Az antiinflációs csomag ötlete ugyanis a Bokros-féle kiigazítást követő időszak logikájából fakad, annak egyik következményét hivatott felszámolni. Ha tehát a makrogazdasági stabilizáció előbb veszi kezdetét, akkor az árszínvonal-emelkedés letöréséhez is előbb lehetett volna hozzáfogni. Márpedig egy ilyen – elsősorban az érdekképviseletekkel történő megállapodáson alapuló – programnak nyilvánvalóan nagyobb esélye van két évvel a parlamenti választások előtt, mint eggyel. Pontosabban: a szakmailag megalapozott programnak ma már semmilyen politikai realitása nincsen. Ez is lehet az oka annak, hogy a kormányzat – korábbi ígéreteivel ellentétben – nem készült el vele április végére. A tervezet napirendre vételét folyamatosan elnapolják. A csomag azonban bontható. Így egy felpuhított változatnak is van értelme, hiszen az elképzelések között vannak olyan elemek, amelyek átmenthetőek a gazdaságpolitika mindennapi gyakorlatába.