Az átmeneti országok legnehezebb feladata az elmúlt 6-7 év tapasztalatai alapján egyértelműen a külkereskedelmi, illetve a folyó fizetési mérleg hiányának fenntartható szinten való stabilizálása. Ám Kelet-Közép-Európa liberalizált gazdaságaiban szinte minden a külkereskedelmi mérleg romlásához vezet, legyen szó a gazdaság bővüléséről vagy éppen a belső kereslet élénküléséről. Némileg túlzó vélemények szerint még az export növekedése is rontja a külkereskedelem egyensúlyát. Ilyen körülmények között csupán egy nagyon keskeny sávon “menekülhetnek előre” a gazdaságpolitikusok, valódi garancia azonban nincs arra, hogy a mérlegek felbillenése időről időre nem kényszerít ki megszorító intézkedéseket.
A magyar gazdaság, megfelelő gazdaságpolitika mellett, hosszabb távon évi 3-3,5 milliárd dolláros áruforgalmi mérleghiányt képes elviselni. Ennek előfeltételei: a fizetési mérleg egyéb tételein összegyűljön vagy egymilliárd dolláros aktívum, ne alakuljon ki tőkemenekítés, és ne legyen érezhető a profitrepatriálás. Az így összeálló 2-2,5 milliárd dolláros folyó hiány a működőtőke-beáramlásból fedezhetőnek tűnik anélkül, hogy nőne az ország nettó eladósodottsága. Ez utóbbira azért is ügyelni kell, mert a többletadósság egyebek mellett többlet-kamatterhekkel is jár, ami ugyancsak a fizetési mérleget terheli.
Az adósság mértéke egyébként lassan megközelíti az európai körülmények között teljesen elfogadhatónak számító szintet, ráadásul az országkockázat csökkenésével a fizetendő kamatprémium is csökkent, több száz millió dollárral mérsékelve az ország terheit. Más kérdés, hogy az 1996-oshoz hasonló mértékű javulásra a továbbiakban nem lehet számítani – a Libor fölött 20 bázispontról alig van hova süllyedniük a kamatoknak -, így ezt a forrást Magyarország immár kimerítette.
Az idei évre egyébként a prognózisok éppen az elviselhetőség felső határát súroló külkereskedelmi mérleghiányt jeleznek. A deficit kialakulásának okai körül azonban korántsem ekkora az egyetértés. A jelenlegi gazdaságpolitika bírálói szerint az export és az import kedvező alakulásában a tavaly második félévben tapasztalt törés javarészt a forint reálfelértékelésének és az erőltetett inflációcsökkentésnek a következménye, s ezt kiegészíti a vámpótlék lebontása és a statisztikai illetékek eltörlése. Mások ellenben úgy vélik, hogy a valóban tapasztalható mérlegromlást a beinduló növekedés okozta. Ezt látszik alátámasztani a Központi Statisztikai Hivatal által 1996 utolsó negyedévére kimutatott bővülés, amely éves szintre vetítve elérte a 3 százalékot.
Csak így tovább, az ország végre kinövi bajait? – Nagyot tévednénk, ha így üdvözölnénk e hírt. A növekedés ugyanis igencsak importigényes, így szinte automatikusan a külkereskedelmi mérleget is rontja. A rendelkezésre álló idősorok rövidsége miatt ugyan az elemzők nem kívántak becslésekbe bocsátkozni, azt azonban leszögezték, hogy 5-6 százalék körüli növekedési rátát hosszabb távon nem tartanak elviselhetőnek.
A növekedést tehát keretek közé kell szorítani, s ez jelen pillanatban megoldhatónak tűnik – vélekednek a gazdaságpolitikusok. Más kérdés, hogy lesz-e mersze egy 1998 után hatalomra kerülő kormánynak ismét behúzni a fékeket.
Politikailag még kellemetlenebb a lakossági fogyasztás kérdése. A belső fogyasztás növelésére alapozott fellendülés egyszerűen fenntarthatatlan – szögezik le az elmúlt évi példákra is hivatkozó makroelemzők. A fogyasztás növekedése egyrészt jelentős részben importtermékek vásárlásában nyilvánul meg, másrészt egyet jelent a megtakarítások csökkenésével, ami közvetve szintén fizetési mérleghiányt okoz – állítják az “ikerdeficit” elméletében hívők.
Ha az import növekedése ennyire “kódolt” a gazdaságban, akkor talán az exporttal lehetne valamit tenni – gondolhatnánk. Garantált sikert hozó recepttel azonban senki sem tud szolgálni. Az Ipari, Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium év eleji anyagában például az 1997-es kilátások elemzése után egyetlen javaslatot tett: ne csökkenjen a leértékelés üteme. Ez mindenesetre nem arra utal, hogy az exportösztönző politikák széles eszköztára lenne a tárca birtokában. (Az árfolyamok és a külkereskedelem kapcsolatáról lásd keretes írásunkat.)
A helyzet komolyságát jelzi, hogy vérbeli makroközgazdászok is csupán olyan jellegű tanácsokkal szolgálnak, mint a magyar termékek csomagolásának további javítása vagy a marketingmunka színvonalának emelése. A szakemberek szerint a külkereskedelmi képviseletek például a jelenleginél vélhetően sokkal komolyabb erőfeszítéseket tehetnének a magyar termékek külföldi piacra jutásának elősegítésére. Javíthat a helyzeten az Eximbank és a Mehib aktivitásának fokozódása is. A kormányzattól pedig olyan stratégiák kidolgozása várható el, mint például azon ágazatok meghatározása és támogatása, amelyeknek hosszabb távon is komoly értékesítési reményeik vannak a külpiacokon. Elképzelhető lenne emellett az exportőrök közvetlen ártámogatása – lásd agrárszféra -, ezt azonban a világgazdaság nálunk befolyásosabb szereplői nem szívesen engedik – legalábbis másoknak.
Mint az eddigiekből is látszik, a piackonform exportösztönzés nem egyszerű dolog. Nem véletlen, hogy közgazdászkörökben a kivitel mértékét általában külső tényezőnek tekintik, amely leginkább a külpiaci konjunktúra függvénye, “belülről” nem lehet érdemben befolyásolni. Magyarország számára tehát létkérdés, hogy az Európai Unió országaiban az elmúlt évek súlyos recessziója minél hamarabb váltson át fellendülésbe, ez ugyanis gyakorlatilag minden hazai erőfeszítés nélkül komolyan lendíthetne a kivitelen.
A gazdaságpolitikusok játékterét az export mellett az idegenforgalmi bevételek aktívumának növelése is tágíthatja. Ez egyébként tipikusan az a terület, ahol központi programokkal, szervezett országmarketing-akciókkal valóban komoly eredményeket lehet elérni: elegendő csupán a környező államok gyakorlatát figyelembe venni. Igaz, Magyarországnak nincs tengere vagy síelésre alkalmas hegyei, mint a gyakorlatilag az idegenforgalomból élő Horvátországnak. A remekül szervezett cseh PR-kampány azonban követésre méltó példa. Az országról külföldön valóban vonzó képet kialakítani persze vélhetően csak a polgárok mentalitásának megváltoztatásával együtt lehetséges, ennek vonzatai azonban túlmutatnak e cikk témáján.
A külkereskedelmi és a fizetési mérleg fent nevesített hiányai elvben tarthatóak és finanszírozhatóak a működőtőke-beáramlásból. Kérdés persze, hogy meddig. A még privatizálható állami vagyont az állam várhatóan két éven belül értékesíti, ezt követően csak a zöldmezős ügyletekre, illetve a meglévő beruházások pótlására érkező összegekre számíthat az ország. Bár sokan úgy vélik, hogy 1-1,5 milliárd dollár immár “automatikusan” érkezik az országba, ez még mindig nem tűnik elegendőnek. Emellett elég nagy a gazdaságpolitika felpuhulásának kockázata – ez nem értékítélet, egyszerűen arról van szó, hogy a politikusok és az ország is “beleunhatnak” a megszorításokba -, ami a másik oldalon a finanszírozási igények további növekedéséhez vezethet. A Figyelőnek nyilatkozó szakértők egy része éppen ezért nagyon komolyan aggódik az 1998-at követő időszak miatt.
Arra a kérdésre, hogy az események kedvezőtlen alakulása milyen következményekkel járhat, a legtöbben egy újabb megszorító gazdaságpolitikai csomag lehetőségét említették. Ennél okosabbat, úgy tűnik, máshol sem tudnak kitalálni. Cseh politikusok az EBRD közgyűlésén bejelentették, hogy a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg hiányának tarthatatlan növekedését rendkívüli intézkedéscsomaggal kívánják ellensúlyozni – valószínűleg még e héten. Arra a kérdésre, hogy mi lesz a csomagban, a magyar polgárok számára jól ismert válasz hangzott el: reálbércsökkentés, a fogyasztás visszafogása.
Hasonló problémákra hasonló válasz – egyre biztosabbnak tűnik, hogy a cseh gazdaság sem talált kibúvót a régió növekedési csapdájából. Ez persze kevéssé vigasztalja az állampolgárt, aki joggal kérdezheti: meddig tart még a megszorítósdi? Nos, a válasz nem egyszerű. Érvényes nemzetközi példákat igen nehéz találni, a sikeresen felzárkózó országok körülményei ugyanis nem hasonlíthatók a kelet-közép-európai régióban érvényes feltételekhez. Spanyolország és Portugália az Európai Közösséghez történő csatlakozás előtt is piacgazdaságként működött, így nem az átállási sokk idején kellett a szükséges intézményrendszereket kialakítaniuk. A távol-keleti kistigrisek pedig alapvetően más gazdaságpolitikát követtek: liberalizálás helyett piacot védtek. Ennek azonban nem a hazai ipar belső kereslet által történő építgetése volt a lényege – éppen ellenkezőleg. A belső fogyasztást radikálisan visszaszorították – illetve ki sem alakult a nyugati civilizációban megszokott szint -, és így a belső megtakarításokból fedezték a fejlődés tőkeszükségleteit.
Ha már a belső piac védelméről esik szó, meg kell említeni a szabadpiac anyja, Margaret Thatcher brit miniszterelnök által is lelkesen propagált önkéntes korlátozást. “Buy British! Vásárolj brit terméket!” – harsogta a vaslady, közgazdasági szempontból nem is értelmetlenül. Ha valaki magyarországi terméket vásárol egy azonos jellegű import-árucikk helyett, azzal egyrészt csökkenti a külkereskedelmi deficitet, másrészt piacot biztosít a belföldi termelőnek, élénkítve a gazdaságot. Az önkéntes korlátozás ráadásul nem válthat ki semmilyen kereskedelmi szankciót, ellentétben a védővámos, kvótás piacvédelemmel – csak az a kérdés, hogy valóban “vevők” lennének-e egy ilyen mozgalomra a magyar vásárlók.
Visszatérve a fogyasztás és a megtakarítás arányainak radikális megváltoztatásához, az ehhez szükséges fejlődési diktatúra vélhetően nem valódi lehetőség a kelet-közép-európai államok számára. Segíthet persze – bár ez sem teljesen bizonyított – például a tőkefedezeti nyugdíjalapok megjelenése, radikális változást azonban a szakértők szerint ez sem hozhat. Hosszabb távon kell tehát együtt élni a cikk témájául szolgáló deficitekkel, illetve a kiigazításukhoz időről időre szükségessé váló megszorító lépésekkel.
Megoldást esetleg az Európai Unióhoz történő csatlakozás hozhat, a Brüsszelből érkező transzferek ugyanis vélhetően ellensúlyozzák majd e hiányokat. A belépésre azonban aligha lehet számítani 2002-nél korábban, ráadásul az odáig vezető folyamat – a további liberalizálásokkal, vámlebontásokkal – jelentősen ronthatja a külkereskedelmi mérleget. Pesszimista vélemények szerint a csatlakozásig akár még két keresletkorlátozó gazdaságpolitikai csomagot is megélhet a magyar lakosság.