A lengyel Janusz Lewandowskitól származik a Kelet-Európára érvényes legjobb privatizációs definíció. A már több mint fél évtizedes meghatározás szerint a privatizáció során egyesek, akik azt sem tudják, ki a valódi tulajdonos, se azt, mi a valódi értéke a tulajdonnak, eladják azt másoknak, akiknek viszont semmi pénzük sincs. Lewandowski privatizációs miniszter is volt. Hogy mennyire plasztikus e definíció, azt a kilencvenes évek eddigi hazai történései fényes-borongósan bizonyították. Természetesen a vélemény attól is erősen függ, milyen mai pozícióból szemléljük a korábbi és a mai eseményeket. Bármely típusú sodró véleményre van (lehet) válaszunk. Ha valaki a külföldi tőke modernizációs szerepéről érvel, akkor a tényeket elfogadva is – ha akarunk – replikázhatunk, mondván, hogy a versenyben az erősebbek lefölözik a saját extraprofitjukat, többet, mint a mi tanulópénzünk. Sokan fennen hirdetik, hogy a privatizáció szempontjából kulcspozícióban levő makro-, mezzo- és mikroszintű honfitársaink sokkal olcsóbban adják el magukat (is), mint más, egyébként fejlettebb országokban. Ha valaki a külföldi tőke negatívumait helyezi előtérbe, akkor is megfontolt ellenérvekkel operálhatunk, hiszen a szimulált magántulajdon mellett már a tranzíció kezdetén meg kellett jelennie a valós privát tulajdonnak, csak ez indíthatott el sokszor kényszerű tanulási folyamatokat, minőségileg magasabb szintű munkakultúrát, nagyobb teljesítményorientációt. A folyamatok mögött hihetetlenül súlyos etikai kérdések is meghúzódnak, amelyek messze túlmutatnak a nyertes és vesztes kártyák sorskiosztási mechanizmusán és bőven a visszaélés-korrupció intervallumán belül vannak.
Húzódjunk vissza csigaházunkba, és tekintsük magunkat – csak harminc sor erejéig – zárt gazdaságnak! Zárt gazdaságban különösen csak magunkra számíthatunk. Stabilizációs időszakunkban továbbra is kulcskérdés a költségvetési bevételek biztosítása, abban a deklarált – ám nem feltétlenül vitathatatlan – szorításban, hogy sem a kiadások nem faraghatók, sem a bevételek nem duzzaszthatók (nagyon) tovább. Ebben a közegben a közteherviselés gyanánt foganatosított adó- és járulékbehajtási kényszer során egyes államigazgatási és kormányzati tisztviselők, akik sem azt nem tudják, hogyan szűkítsék a nem fizetők, de a szolgáltatásokért markukat tartók körét, sem azt: mennyire kicsi a marginális haszna e tevékenységüknek, a fizetési skálán egyre jobban elmaradva kötelezettségeket rónak ki azoknak, akiknek így egyre kevesebb marad. Gondolom, az 1997-es adó- és főleg tb-szabályok – amelyek igazán mentesek a dereguláció dominanciájától – és azok eddigi hatásai is jelzik: amíg a privatizáció (és annak definíciója) örök nyerteseket termel, addig a közteherviselés jelenlegi rendszere örök veszteseket kreál. Lehet itt determinizmusra hivatkozni, de világos: az alapvetően morális kérdés. Lehet, hogy a szabályalkotó tisztviselők csőlátó Sziszifuszok.
A döntési pozícióban lévő politikusok és gazdaságpolitikusok azonban sem nem Sziszifuszok, sem nem csőlátók. Ők – eddig bármilyen felállásban – önmagukat apolitikusnak tüntetik fel, pedig mélyen apologetikusak.
Az egyébként nem csupán káros hatásokat jelentő valóban felduzzadt feketegazdaság elleni harcot hirdetik meg, és érthetően ebben a struktúrában semmilyen eredményt nem érnek el, miközben biztatják a csőlátó Sziszifuszokat. Az infláció elleni harcot is meghirdetik, miközben tudják és érzik, hogy a leggazdagabb, legbefolyásosabb, a legtöbb hatalmat birtokló néhány ezer főnek ma még nem érdeke – de majd lesz – az infláció radikális csökkentése. A piacgazdaság operatív működéséhez technikailag leginkább szükséges megbízható informatikai rendszer kiépítését folyamatosan ígérik, szignifikáns külföldi támogatás is rendelkezésre áll(t), eredmény még nincs, de csak ezen eredményre építhető nagyszabású elképzelések már vannak. Mindezek rendre túlmutatnak egy-egy választási cikluson. Persze tudjuk, hogy a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.
(A szerző egyetemi tanár)