Egy bank nem azonos a vezérkarával. Tévedett és vétkezett az, aki a Postabank Rt. vezérkarával úgy próbált leszámolni, hogy kísérletet tett a betétesek bizalmának megingatására.
Az utóbbi hétvége néhány fejleménye (nagy ipari cégektől kiinduló híresztelések, sorállások megkezdése egy-két tucat személlyel, a sorban állók között agitáló figurák, a skandalum egyetlen bankra összpontosítása) alátámasztja azt a vélekedést, hogy – legalábbis kezdetben – szervezett és tudatos akció zajlott a Postabank megrendítésének céljával. Tényként lehet azt is értékelni, hogy a Postabank nem adott okot a betétesek rohamára, a bank készen állt a fizetésre. Nehéz másra gondolni, mint arra, hogy az el-nök-vezérigazgató Princz Gábor inkább állt a célpontban, mint maga a bank.
Egy tömeghisztéria kézenfekvően két következménnyel járhat. Előfordulhat, hogy a hisztériával üldözött intézmény a nyomás alatt összecsuklik. A konkrét esetben az ország legdinamikusabban fejlődő, a legnagyobbak között számon tartott bankjáról van szó, kiterjedt lakossági ügyfélkörrel, széles cégkapcsolatokkal. Egy ilyen bank sorsát kockára tevő figurák pokolra valók.
A másik kézenfekvő következmény az lenne, hogy a bank talpon marad, de a vezetője erkölcsileg megkopik. A konkrét esetben olyan személyről van szó, aki a politikai és kulturális elit minden asztaltársaságában kitüntetett vendégnek számít, akinek helyi értékét az általa képviselt tőke szabja meg. Princz közvetlenül nem támadható. A közvetett támadás kimeneteléről az elmúlt napokban kapott képet a közvélemény: a számottevő politikai és üzleti érdekcsoportok, szinte összehangoltan, a csőd elkerülése érdekében a bank védelmében léptek fel. Az elnök-vezérigazgató s az általa képviselt bankvezetési stratégia és taktika ezért az elmúlt hétvége óta csak óriási kockázat vállalásával bírálható. A Postabank viszonyainak elemzésére vállalkozni a jövőben könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy az elemző bélyeget kap a homlokára: gyújtogató, békebontó, a stabilitást veszélyeztető kalandor.
Ilyen légkörben pedig jószerével lehetetlen választ találni az egyébként indokolt kérdések sorára.
Hogyan gondoskodik a Postabank a növekedési ütemének megfelelő tőkeháttérről? Zavarja-e a szükségesnek látszó tőkeemelést az a körülmény, hogy a bank stratégiai hányadot birtokló tulajdonosai (a tb-önkormányzatok s egy települési önkormányzat) maguk is nehéz körülmények között gazdálkodnak, és vélhetően nem képesek tízmilliárdos tételben támogatni a bank növekedését? Hihető-e, hogy ezek a stratégiai tulajdonosok, akik a maguk tevékenységében is sok problémával küszködnek, kellő hozzáértéssel jelölik ki a bank menedzsmentjének mozgásterét? Milyen gyakorlatot követ a térségben is példa nélküli gyorsasággal, egy évtized alatt óriássá növekedett bank követeléseinek biztosítására? Hihető-e, hogy épp ebben az évtizedben elkerülte a problémás adósokat? Ha nem kerülte el, akkor a követelései mögé miképp biztosított céltartalékot? Hogyan szabadította fel a céltartalékait, ha szüksége volt azok egy részére?
Az a képtelen helyzet alakult ki, hogy például a jegybank vagy az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet vezetői számára alig van kockázatosabb feladat, mint egy elemzés után előlépni a kérdésekre adható válaszokkal. A bank és vezetői ma érinthetetlennek látszanak. Pedig ez a bank sem azonos a vezérkarával.